Léka Géza: Dzsó!

Léka Géza új verseskönyve voltaképpen végtelenítettnek is tekinthető, fiktív, egyoldalú beszélgetőfüzet egy holttal, aki történetesen nem más, mint Utassy József, a 20. századvégi magyar líra egyik utolsó nagy alakja. A tizenhat évvel fiatalabb (Utassy 1941-ben, Léka 1957-ben született) Léka életének egy jelentős szakaszában személyes, mondhatni, kisöccsi viszonyban volt Utassyval, tanúja, társa volt betegségével folytatott küzdelmeinek: „Dzsó, / öreg Dzsó, ha tudnád, / mikor a füled is megtelt könnyel, / fölültettelek, / majd lassan a hátadnak feszültem, / akár egy megdőlt fabáb” (A pszichiátrián), nemkülönben hétköznapjainak: „mert idelenn / bezárult már a világ, / hiába feszegetted, tűnődtél fölötte / hosszan, látványosan / olykor elviselhetetlenül, / míg körmeidet asszonyod / vagdosta-ráspolyozta közben, / egy sámli mélyéről pillogva ránk” (Menj tutira!). Szinte természetes, hogy költészetben is mesterévé vált Utassy (a könyv alcímszerű ajánlása: „Mesterem, Utassy József emlékének”), bár egymástól különböző alkatuk, világélményük megmentette őt attól, hogy epigonja legyen. Az Utassy-féle esztétika lényegétől („Ne verset írj, barátom – költeményt!” – U. J. intelme) azonban már igényes alkotóként sem szakadhatott el. Az viszont helyénvaló és vállalt-vállalható, ahogy az Utassy Kritikai kiadásban (2017) a jegyzeteket író Vilcsek Béla Utassy „költői leszármazottjaként” említi Lékát. Másképpen nem is születhetett volna meg a Dzsó!.

Meglehet, hosszas munkálkodás eredménye a kötet. A Pannon Tükör 2016. márciusi–áprilisi számában – hét éve! – jelent meg belőle két darab (U. J. intelme, Elég a hangod). Mindez azt bizonyítja, hogy nem egy szuszra készült alkotás a mű, mint azt a hasonló egy ihletésű alkotásoktól elvárhatnánk, minden látszat ellenére lehettek benne hosszabb-rövidebb kihagyások, elakadások.

A kötet versei többségének indító mondatai – „Dzsó, öreg Dzsó, ha tudnád” – azonban többségükben nem a „Mesterről” szólnak, hanem leginkább önvallomások, vagy közös élmények, élménytöredékek mozaikjaiból állnak össze. Magyarán: egyszemélyes líra ez a javából, a többi szerepjáték, ürügy a megszólaláshoz: „ám vers nélkül senki vagy, dohognád, / döglött fogideg egy eldobott spirálon, / vagy annyi se, / még annyi se, / barátom” (Vers nélkül).

A választott műfaj őse a régmúltból Ovidius Pontusi levelei, annak ilyen-olyan későbbi változatai. Egyetlenegyben nem különböznek egymástól az efféle szövegek, hogy alapélményük a hiány, az azt okozó leküzdhetetlen veszteségérzés és az abból származó panasz. Mondhatni, ez a vezérelv, ami Léka mondandóit is irányítja. Kezdődik a köznapi, a szakralitásig emelt, profán gesztussal megidézett csodával: „Dzsó, / öreg Dzsó, / jól átvertél minket, / se rothadás, se büdös nem / volt ama napon a ré­di­csi ravatalon, / amint azt vagány bárdként, / a szűk isteni térben / prófétáltad / régen” (Te csak fényeskedj), zárul a bizonytalan jövőbe vetett meggyőződéssel: „Nézek utánad, reflektorozok: / évtizedes köd a holnap. / Mint reptéri kutyák a drogot, / én onnan is kiszagollak!” (Dzsó!).

A köteten végighúzódó vezérfonál mégis a magányérzetből származó panasz hangja. Az első részből: „mégis, mit mondhattam volna? / egyél sajtot, virslit, tükörtojást, / vagy parízert hétpofára, ahogy én?” (Menj tutira!), „Elhittem: vezethet egérút a kimért sorsból is, / s nem az én apám lesz, aki évtizedes holtan, a zugligeti templom falából kiáltja felém: / kisfiam, olyan egyedül vagy, mint az ujjam” (Röhögnél rajtam). A másodikból: „anyám halkan, / lopva jajdult: / Gézukám, / én nem tudtam, / hogy ilyen keserves / az életed, zokogta” (Az ajánlás mögött), „Dzsó, / öreg Dzsó, ha tudnád, / belém már csak hálni, / s álmodni járnak a nők” (Ha tanúm lehetnél). A harmadikból: „de nézz inkább engem, / akiben csak amolyan / távlattalan, humánus / ballaszt volt a frigy, / aki túl van már / háromezer ötszáz önkezű / tükörtojáson, harmincezer / letekert kalórián és / kilométeren három év alatt” (Néma dialóg).

A következő lényegi hang az alázaté. Utassy – Léka versei szerint – maga a költészet, a költői lényeg. Ha kissé túlzásnak vehető is, célját, költővé válását lényegében Utassy lírája-esztétikája, magatartása ösztönzi. Ő mondja ki a szentenciát a tehetségét firtató apai kételyekre is: „talán ha neked gyónja meg: / már-már lemondott rólam / végképp, de most, de most, / hogy a szárnyad alá vettél: / lesz ebből bármi, te Józsi? / és betessékelt az Ecserire (Ecseri lakodalmas, az Állami Népiegyüttes előadásában) / titeket is” (Hazai pálya).

Az alázat érzésének megvallásával Léka egy lendülettel lerombolja a szuverén költőtől elvárható határokat. Nagy merészségre vall az, hogy egészen a lemeztelenítettségig túllép az ún. „költői” őszinteség küszöbén. Már-már vakmerően, mellőzve mindenféle, általában titkait takargató, hiú költői ént: „úgy tudsz rám, lekörözöttre / visszanézni, olyan rosszalló, / fitymáló pillantással néha, / ahogy Regősi bácsi fiamozta / élete párját, Annus nénit / valamikor gyerekkoromban” (Hiába minden). A kisebb tehetségűség érzésének megvallása azonban egyáltalán nem bántó, inkább tiszteletre méltó, hiszen általában minden alkotó tisztában van a művészeti rangsorban elfoglalt helyével. Csak a sült­dilettánsok képzelik magukat abszolút halhatatlannak. Zseni közelségében létezni egyáltalán nem egyszerű, hiszen még ehhez a kitárulkozó őszinteséghez is a Mester adta a jó tanácsot: „vigasztaltál, öld ki magadból, fiú, aki s ami bánt!” (Röhögnél rajtam). Az egész kötet kulcsmondata is lehetne ez. Az igazi őszinteség ugyanis, a ritka kivételeket nem számítva, a legtöbb esetben nem jön magától. Megelőzi azt a választott mester(ek) olvasásából ke­letkező, legtöbbször félreértelmezett esztétikai szépség iránti igény, a saját hang keresésének kínló­dásokkal teli időszaka: „Élednek a verseid, Géza! Látom, / hat rád az Öreg… – szólít meg / Zsóka, három évtizeden túlról” (Ki hinne nekem).

A sebek feltépésének fázisa későbbi képződmény. A Dzsó! kötet lényege ez. A nagy tehetségű édesapa árnyékában (Léka édesapja ugyanis az Állami Népi Együttes szólótáncosa volt) felnőni nem volt könnyű, hiszen a fiak általában nem szokták örökölni az apai képességeket. Ez viszont állandó konfliktusok forrása: „süvöltötte apám anyámnak, / aztán összevert, legyilkolt / századszorra is, számára ez / volt a hazai pálya előnye, / és elmondott mindenféle / hitvány, falelkű trógernek / már kora serdülésem óta” (Hazai pálya).

A lélektan egyik kedves témájánál vagyunk, vagyis a harmadik vezérfonalnál. Az apa felmagasodó alakja ugyanis termője a gátlásoknak, a dacnak, a lázadásnak és a menekülésnek egy elfogadó Mester árnyékába, egy mély, nagyon is baráti viszonyba, ami példa is, költői iskola is egyben. A barátságok titkát nem lehet megfejteni, de hogy Léka és Utassy között barátság volt-e, vagy csak mester–tanítvány viszony, azt ma már lehetetlen megállapítani. Nem is szükséges. Maradjunk annyiban, hogy hol ez, hol az. Voltaképpen mindegy is, tény, hogy Léka, ha óvatosan is, de megadja ennek magyarázatát: „persze nekem is / könnyebb volna, ha / fölugorhatnék hozzád / a hírrel, hogy vége, / elmúlt az élettani hatásod, / és megszűntek, meg az / elvonási tüneteim is […] persze, tudom jól, / még ha ajtót nyitnál is, / be nem engednél, / állnál csak a résben, / arcodon széles, / türelmes mosollyal, / és kivárnád, amíg / kifújom magam, / amíg rájövök, / amíg belátom végre, / hogy aki voltam, / de kivált, akivé lettem, / az már nincs jelen / sehol” (Állnál a résben). Nemcsak a halál tud eltávolítani egy-egy eszménytől, hanem a pálya módosulása-önállósodása is. Amikor mindkettő együtt van, a szenvedések, kínlódások árán megszületik a szuverén költő. Ez a Dzsó! kötet tanulsága és eredménye. Mégis, ha távolról, de továbbra is figyelmeztet a Mester felemelt mutatóujja: „Ha bármi visszatart, ne indokold. / Becsüld a csöndet is, miként a bort, / az életre esküdj, ne a dalra.”

Ezt a tanácsot Léka Géza a Dzsó! kötettel maradéktalanul teljesítette. (Hitel Könyvműhely, 2022)