Panasz behajózás előtt; Glória, Ámen; Nota. Egy színpadi műhöz

Panasz behajózás előtt

Mondhatom, egymáshoz varrva vannak.
Csak itt a házak mennek feléje,
ott pedig éppen eljönnek tőle.
A tenger marad a medrében,
filozófus a teológiában,
el- és odahúzódik, mint a rák.

Hasztalan említem, én, a jövőlátó,
Salamancát járt tudor, büntetlen
nem szerethet a tündér egy szamárt.
Shakespeare dialektusát a víz nem
beszéli, sem pedig ez a város.
Még nem jött el a reneszánsz, ez itt

minekünk a tizenkettedik század,
fogjam be a túl sok nyelvű számat.
Figyeljem tovább, miként huzakodnak
az árnyak és a fények foltjai,
a bölcselet az okoskodással,
a kalapos szent a bestiával!

Én pedig, a jövő alkémiát
silabizáló, kire azt mondják,
jó széllel visszatér, akár a kis
vitorlával hajózó pöcsök, akár
a gigászi nagyfaszok, maradjak
velük, aki mindegyikük én vagyok,

A hálót a halász a semmivel is visszahúzza,
pedig akkora a semmije, mint egy bálna.

Glória, Ámen

Át-átnyúl, mintha Isten lenne,
és belepiszkál a jegyzetébe,
egy szót igazít ki, jobban tudja
nála, s a latint helyesen írja,
a vöröst áthúzza, fölé írja:
veres. Látja rögvest, hogy idegen
tájban fut az ír nő, hangafűben,
ősszel, óceáni szélben. Sörény
a haja, izmos a lába, segge
kemény. Majd, kinek közömbös minden,
a sorok között matató kezét
visszavonja, elveszi a lányt
a szemem elől, kitörli ronggyal
a papírról. De ott fog maradni,
mint a svájci völgyben ezerötszáz
éve a hunok, rovásírással,
húspácolással, zsindelyezéssel
együtt, ha a foltja eltűnik,
majd feltűnik ismét, mint őshonos
szöveglakó, víz a vízcseppben.
Van hely, a helye, ahová sem az
igen, sem a nem el nem hatolhat.

Nota. Egy színpadi műhöz

Ki vagy te, hogy már tudom: a hangod
olyan okozat, amelynek nincsen
világbeli oka? Hiába is említem
a mennyet, a poklot, nem érkezhetsz
onnan, hanem a jól megbolygatott
agyvelőmből, ha hátulról is hallom.
A hátam mögül, hogy kapkodjam
hátrafelé a fejemet, kérdezve,
ki vagyok én, hogy mögülem hallom
a bennem hangzó hangodat? Ki az,
aki így kísérletezik velem,
hogy lássam közeledni magamhoz
a valót, s hogy lett bennem éppen ez
az örökkévaló? Ha a Mester
rendezi, esküszöm én, a maga
kisszínházában az életemet,
miattad teszi azt, hol éteri,
hol alvilági hang. Mester miatt
lettem ősformája a szellemeknek,
hogy viszontlássam magamat ötszáz
évvel a darab születése előtt
a színpadon, hol éppen a szobrászt
keresem a panoptikumban?

„Mennyibe is kerül nálatok a csirkefarhát kilója?
A befagyasztott árra vagyok kíváncsi!” –
Megy a levél FV-nek Pestre
Onnét jön-forog fel a téma
Hogy ismét eszembe jutott New York
A 42. emelet teraszán ültünk
Arról próbáltak meggyőzni
Hogy igenis van fejlődés
Felháborítóak ugyan a jövedelembeli különbségek
De igenis van fejlődés
Valamennyi pénz lecsorog az alsóbb rétegekhez is
Egyre magasabb az életszínvonal
„Lecsorog”
Hogyne csorogna le
Lám
Még én is eljutottam New Yorkba
Aztán eszembe jut
Hogy épp akkor olvastam Veres Péter Gyepsorát
Amikor Pesten a kormány befagyasztotta a csirkefarhát árát
Egyik mérvadó szociológus meg is állapította
Hogy ezzel a lépésével hatalmas öngólt lőtt a kormány
Mert elismerte hogy van mélyszegénység
Ugyanis a csirkefarhát
A mélyszegénységben élők alapétele
Szerencsére se itthon
Erdélyben
Se New Yorkban
Nincs befagyasztva a csirkefarhát ára
Ezek szerint vannak vidékek
Ahol nincs mélyszegénység
Fejlődünk tehát
Kelet-Európában
A II. világháború előtt
A Gyepsoron mélyszegénységben élő „János bácsi”
Nem szeretett bajlódni a koldusernyővel
Meghagyta azt az asszonynak
Fene tudja
Hogy megy ez
Senki se rajong különösebben a csirke hátáért
De száz évvel később
Kelet-Európában
Mégis elpiszmogunk véle
Pedig tényleg nincs rajta hús.

Csíkszentdomokos, 2022. augusztus 19.