Haladék

ha meghalok, még továbblétezhetek a gépben, a képernyő
mögötti virtualitásban, ahol a közösségi oldalak vannak, meg
a hírportálok. ha meghalok, az ismerősök megosztják
a fényképemet: jaj, micsoda veszteség! szegény, pedig
milyen jó ember volt, igazán kár érte! élhetett volna még.
és a szomorúságjelre, a könnyező kis sárga ikonra
kattintanak olyanok is, akiket sosem szerettem, s akik
engem is utálnak az idők kezdetétől, vagy legalábbis
valamilyen konfliktusunk óta. lesznek, akik szenilis
elégedettséggel veszik tudomásul a halálomat, mert
a hétköznapokat maratoni gyaloglásként fogják föl
(öregurak kedvenc száma!), ahogy egyre izzadtabban,
merevebb izmokkal, üresebb tekintettel vánszorognak
a cél felé nemcsak önmagukkal és az idővel versenyezve,
hanem a társakkal is, akikkel együtt indultak
a kilométereknek, a felnőttkornak. és borzalommal vegyes
derűvel tapasztalják, valaki megint kihullt a mezőnyből:
elmaradt, összeesett, meghalt, nem kell már vele számolni,
mert nem bírta, sérülékenyebb volt, gyengébb. vagyis
ők a jobbak, erősebbek. kitartóbban tudják vonszolni
magukkal az ürességet. ha meghalok, a gép még sokáig
kijelzi a születésnapomat, s lesznek, akik nem tudják,
hogy már nem vagyok, mert ha hallották is, elfelejtik
a halálhírem. elvégre ki tud annyi mindent, ki tudja
észben tartani, hogy kik haltak meg, mikor már annyian,
és egyre többen a kortársak, a fiatalabbak közül is?!
meg aztán lassan előóvatoskodik az alzheimer, és
az emlékezet egyre lukacsosabbá válik. lesznek, akik
elfelejtik a halálomat, vagy nem is tudják, nem hallanak
róla. elkerüli őket a hír, külföldön nyaralnak éppen, vagy
nem olyan fontos nekik, hogy megjegyezzék. szóval
lesznek, akik nem tanulják meg a halálom, ahogy
annak idején én sem tanultam meg, mondjuk,
a kovalenskötést kémiából. nem veszik tudomásul,
hogy elmaradok a hétköznapokból, de a társadalmi
konvenciók, a pavlovi reflexek szerint reggelente, amikor
éhgyomorra bekapcsolják a számítógépet, köszöntik azokat,
akiket aznap dob fel a közösségi oldal, hogy születésnapjuk
van. és küldenek nekik pár szót, egy képet, gifet.
de én már nem olvasom, nem látom azokat, mert
valójában nem élem túl a halálomat, csak lesznek, akik
nem értesülnek róla, vagy elfelejtik, hogy már meghaltam,
s lelkesen, rutinból vagy számításból köszöntgetnek tovább
egészen addig, amíg el nem viszi őket is az angyal
vagy az ördög, amíg be nem temeti múltjukat
az emlékezetkiesés. ám addig az ő tudatukban még
továbbélhetek. de ha már a közösségi oldalon sem kapok
egyetlen születésnapi köszöntőt, rám gondolást,
az azt jelenti, véget ért a maraton, amire a szüleim
beneveztek. azt jelenti, már minden versenytársam
kifulladt, kiüresedett, összeesett, meghalt.