„…Tamás Menyhért akkor szól, ha van közlendője, akkor jelentkezik, ha érdemes. A 2019-ben Kossuth-díjjal elismert lírai és prózai életmű szerzője most is igazolja, hogy eljött a szólás ideje, méghozzá remek és emlékezetes »őszikéivel«. Változatlanul őrzi a székelység sorsát és nyelvezetét, gazdagítván újabb költészetünk egész tartományát. Ám tovább is lép, egészen az egyetemességig. Helyenként intenzív képiséggel, drámaisággal. Például így, az Emléktesztekben: »…Sírást hallok, égi sírást, / vak éj! az sincs, hova lennem! / hurkolt fényben, most érzem csak, / kivérzett út pihen bennem…« Az emlékezés is a jelen része. S ezekben a folyamatokban a különböző napszakok, közülük főleg a reggel igen fontos szerepet játszanak. Ez utóbbi nyilvánvalóan az újrakezdés, az ébredés mozzanatát jelenti. Ennek nem mond ellent, hogy a szülőföld emlékei vissza-visszatérnek, bár érzékelteti a távolodás mozzanatát is. »…Bukovina – / álomban, álomtalan: / hazának hitt haza!…« – olvassuk a Félálomhoz egész képben, utána pedig a »kapott gyermekkorról« szól. És viseli a »bűnnel-aggatott álmokat«, jelezvén a dolgok összetettségét és bonyolultságát…” Ezeket a sorokat néhány évvel ezelőtt írtam Tamás Menyhértről.
Az „emlékek” mindmáig bearanyozzák költőnk és írónk szellemi világát. Közéjük tartoznak azok az elődök is, akik az egyetemes magyar irodalom fénylő értékeit alkották meg. Tamás Menyhét számára közöttük az első kétségtelenül Tamási Áron. Erről tanúskodik Az én Tamásim című, vegyes műfajú kötete is. A középpontban az a monodráma áll, amelyben megidézi az író alakját, ezúttal a harmadik, átdolgozott kiadásban. (Korábban, 2004-ben a Mikes Kelemenről írott másik művel egy kötetben jelent meg.) Ebben Tamás Menyhért igen intenzíven ragadja meg hősének sorsát, annak mélyrétegeit. Azon íróét, akire különösen fölnéz mint legkiválóbb elődjére és sok tekintetben sorstársára. A pillanat tragikus, és a magyar közelmúltat és jelent alapvetően meghatározza: 1956 novemberének szörnyű hajnala és reggele, a „testvéri tankok” vasárnapi barbarizmusának, az ismét hódító (és nem felszabadító…) félelmetes hadseregnek véres seregszemléje.
Tamási Áron a lakásában éli át a vészes helyzetet, s közben belső drámáját, annak változásait tárja föl a monodráma. A reménytelenség természetrajza ez, hiteles drámaírói eszközök felhasználásával. Jelzi, hogy Tamás Menyhért mindhárom irodalmi műnem világában otthonosan mozog. (Bár kétségtelen, hogy a líra és az epika megelőzi a harmadik műnemet nála!) Miként más műveiben is, itt sem feledhetjük nemes nyelvezetét, amelynek jellegét az olvasó már a kötet dedikációjában is megcsodálhatja: „…csöndbe-mélyült, de annál tartósabb barátsággal…” Átmenti tehát verseinek és regényeinek mással össze nem téveszthető stílusát, szavainak erejét, nyelvteremtő értékeit.
Például ezekkel a szavakkal: „…Ne várd tőlünk, Uram, hogy megölőink előtt térdre vessük magunkat… Az Írások Írásában talált szóval: a nemzetek legkegyetlenebbjeit csaptad ránk… A vissza-visszatérő sáskahadat…” Közben hallani a szobából, hogy lövik Budapestet, és főhősünk is érzi, hogy veszélyben van. A közösségéért felelős írástudó áll a középpontban, ugyanakkor az esendő ember is, aki retteg ebben a tragikus helyzetben. Egy-egy villanásra megidézi a forradalomban szerepet vállaló írók alakját, Illyés Gyuláét, Németh Lászlóét, Veres Péterét, Szabó Pálét, érzékeltetvén azt, hogy az írók milyen szerepet játszhatnak a történelmi pillanatokban. „…Németh Lászlónak most is helyén van az esze. Sose kételkedtem benne. Akik mást várnak tőle, tőlem is mást várnak. Okosabban tesszük, ha a művekre figyelünk, s nem arra, amit a sandának maradt vélekedések szemünkre vetnek…” Itt egyértelmű az utalás Németh László Emelkedő nemzet című írására, amelyben az író felelősen és szépen szól a forradalomhoz vezető útról és az áldozatokról, s ehhez az is hozzátartozik, hogy Németh félt valamitől: „hogy Magyarország bevérzi a kezét”.
S bizony azt is sugallja ez a mű, hogy halálközelben kell lenni időnként a szem kinyílásához. Ebben a helyzetben rokonszenvez az író a forradalom gyermekeivel, a „szent suhancokkal” (Déry Tibor szavaival), de az író dolgát is érti és érzékelteti. S a monodráma végén, a hosszú csönd előtt: „…Jövök, jövök. (Felszédül.) Ügyelj oda, Ábel! Ügyelj oda, nehogy nagy árat fizess magadért!”
Szépen illeszkedik a monodrámához a kötet első két írása, a Gyökérbilincsbe zárva és a Tamási Áron hajnali imája. Előbb egy emlékvers, az utóbbi egy prózavers 1956-ot, tehát a monodráma idejét megidézvén. A vers egy részlete: „…Örök őrséget állva, / konok cserefák párja / tűzi szívét az árva, / beszegzett éjszakára…” A „hajnal imavers” pedig a monodráma egy monológjának is fölfogható a maga megrázó erejével. A versben újra rácsodálkozhatunk a gyönyörű, archaisztikus nyelvre, az imavers pedig a tragikum mély érzékeltetésével válik maradandóvá.
A Tamási című, lírával átitatott kispróza is a monodrámát készíti elő a „csupa hajnallás” középpontba állításával. Ezzel a befejezéssel: „…Áron pedig harmatolt továbbb…” (Nem véletlen, hogy gépem „helyesírási programja” közbeszól: a „harmatolt” szót nem ismerte föl, s pirossal aláhúzta. Hiszen írónk ezúttal is nyelvújított…) S ez a nyelvteremtés Tamás Menyhért eddigi életművének az egyik legfontosabb értéke. Hozta mindezt szülőföldjéről, székelyhon világából. Ezen a nyelven szól versben és prózában a történelmi hányattatásokról, a „vesszőfutásról”, és mindvégig hű ehhez a nemes hagyományhoz. Ugyanakkor ötvözi is ezeket az értékeket a modernnek nevezett világ élményeinek rögzítésével.
Másrészt ez a kötet tartalmaz dokumentációt is. Az Áron az időben ciklus írásai az életmű utóéletét tárják elénk. Itt a tényszerűség a meghatározó. Természetesen az életmű elkötelezett híveként szól ezeken a helyeken is Tamás Menyhért. Ez az összetettség látható abban az 1973-as szövegben is, amelyben a sepsiszentgyörgyi színház budapesti vendégjátékát elemzi, a tőle kissé szokatlan műfajban. Tamási Csalóka szivárványát láthatta akkor, bár kritikájában inkább az írott művel foglalkozik nagyobb terjedelemben, ám fontos mondatokat közöl az előadásról is. A Tompa Miklós rendezte produkcióról írja: „…Tamási színpadi műveinek »rendes feltámadásához« ők fújták meg a harsonát.”
Fontos dokumentumokkal is találkozunk ebben a kötetben. Szerzőnk közli például azt a nyilatkozatot, amit Tamási Áronné írt 1995-ben. Ebben a levélben olvashatjuk: „…az Ábel Amerikában elkészítéséhez csak a fent nevezett forgatókönyv alapján járulok hozzá. Tamás Menyhért forgatókönyve ugyanis Tamási Áron szellemiségét művészi szinten visszaadó, ezredvégig tágító társas mű…” Némi huzavona után látta fontosnak az özvegy, hogy megírja ezt a nyilatkozatot. Aztán 1998-ban el is készült a film, Mihályfy Sándor rendezésében, Tamás Menyhért forgatókönyve szerint. A két író „tejtestvériége” és szellemisége szoros viszonyának megfelelően. A folytonosság jegyében.
S aztán a könyv utolsó lapjain nagy kortársak méltató szavai, életrajzi adatok. Többek között 1956-ból. S a szép befejezés: „…Farkaslaki nyughelyét kopjafa s a Szervátiuszok: apa-fia szoboremlékezése vigyázza. Vigyázásuk időnek szánt vigyázás!”
Miként ez a kötet is… (Nap, 2022)
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
