Kulin Ferenc: A történetiség elve és a jelen horizontja

Kulin Ferenc A történetiség elve és a jelen horizontja című kötete az irodalomtörténésznek 2013 és 2020 között született, eredetileg a Magyar Művészet, a Nemzeti Magazin és a Magyar Nyelvőr folyóiratok hasábjain napvilágot látott írásait foglalja magában. Az 1986-os Közelítések a reformkorhoz és a 2013-as Küldetéstudat és szerepkeresés kötetekhez hasonlóan Kulinnak ez a könyve is irodalom- és eszmetörténeti esszéket, tanulmányokat tartalmaz. Annyiban viszont eltér az előbbiektől, hogy két, tematikai és műfaji szempontból egyaránt élesen elkülönülő szövegblokkra tagolódik: tanulmányokon kívül a szerző közéleti személyiségekkel, művészekkel, művészeti szakírókkal és tanárokkal készített interjúi, beszélgetései is megtalálhatók benne. Feltűnő, hogy kompozicionális értelemben már a kötet első, fajsúlyosabb, tanulmányok köré szerveződő része sem alkot olyan zárt egységet, mint a Közelítések a reformkorhoz, amelynek darabjai egymásra épülnek, illetve egymással szoros párbeszédes viszonyba helyezhetők. De a jelen tanulmánygyűjteményben olyanfajta monumentalitásigényt sem érhetünk tetten, mint amilyennel a Küldetéstudat és szerepkeresésben találkozhattunk (amely a maga több mint hatszáz nagy alakú oldalával terjedelmi szempontból is tiszteletet parancsol). Ugyanakkor vonzó olvasmánnyá teszi a kötetet – annak első és második szövegblokkját is – anyagának áttekinthetősége, ökonomikus elrendezettsége, amellyel külső, formai vonatkozásban a könyv „befogadóbarát” tipográfiai megvalósítása is harmonizál.

A történetiség elve és a jelen horizontja cím, jóllehet kissé elvontnak hat, pontosan utal arra a jobb szó híján dialektikusnak nevezhető alapösszefüggésre, amely meghatározza az értekező Kulin Ferenc írásainak szemléletét és módszertanát. A tanulmányíró túlnyomórészt 19. és 20. századi magyar irodalom- és eszmetörténeti problémákkal foglalkozik, amelyeket előbb – történeti kutatóként – elsődleges kontextusukba helyez, majd – történetfilozófusként, teoretikusként – egy szélesebb, korszakok határain átívelő értelmezési keretbe foglal. Az utóbbi mozzanat olyan jelentésadásként fogható fel, amelynek során az értelmező szubjektum jelenbeli pozíciója is megmutatkozik. Ugyanakkor Kulinnak a múltbeli jelenségeket az utóidejűség nézőpontjából (is) vizsgáló mérsékelt „prezentizmusa” nem bántóan ideologikus; nem a közvetlen és nyers közéleti retorikai szólamoknak, hanem – többnyire – a finom, ámde jelentőségteljes kultúrkritikai stílusfordulatoknak a szintjén aktualizáló. A pontosság kedvéért tegyük hozzá: a körültekintő szerző tisztában van azzal is, hogy a korábbi korsza­kokban keletkezett műalkotások nem minden esetben közelíthetők meg adekvát módon a jelen érdekeltségét tükröző fogalmi rendszerek segítségével. Arany János lírai énjének identitásáról című tanulmányának összegzésében hangsúlyozza: „[…] semmi nem indokolja, hogy azt higgyük: Arany János lírája a jelen horizontján jobban megszólaltatható, mint saját korának történelmi tapasztalata és értékeszményei felől. Azt is megkockáztatom: talán többre jutunk, ha az ő – költői, s »egyben életrajzi« énjének – nézőpontjából vetünk pillantást jelenünkre.” E szöveghely arról árulkodik, hogy Kulin nem idegenkedik a korszerűnek mondott, angolszász ihletésű kontextualista irodalomértéstől sem, jóllehet annak doktrinerségétől, a jelen látószö­gét radikálisan háttérbe szorító merev objektivizmusától következetesen távol tartja magát.

Az értekező Kulin Ferencet sokoldalú történeti és elméleti érdeklődés, az interdiszciplinaritás iránti fogékonyság jellemzi. Jóllehet a mikrofilológia terén is otthonosan mozog (egy fiatalkori írása, Mezősi Károly Közelebb Petőfihez című kötetét bemutató 1973-as recenziója meggyőzően tanúskodik erről), és magas szinten műveli az analízis, illetve a szoros olvasás módszerét is, szintetizáló törekvései rendre túllendítik a szaktudós szűk kutatási területén. Mindazonáltal szintetikus igényű gondolati konstrukciói nem állnak össze zárt rendszerré. E paradoxon alapján válik érthetővé, hogy Kulin nem ír monográfiát, „csak” különálló tanulmányokat, amelyek esszéisztikus jegyeket hordoznak.

A gazdag tematikájú kötetben Kazinczy Ferenc, Katona József, Arany János, Petőfi Sándor, Bánffy Miklós, Ady Endre, Illyés Gyula, Juhász Ferenc, a prózaíró Szilágyi István munkáiról és eszmei törekvéseiről egyaránt olvashatunk tanulmányokat. (És e felsorolás korántsem teljes.) Ugyanakkor az is bátran kijelenthető, hogy a könyv egyik főalakja Kölcsey Ferenc. Ez aligha kelthet meglepetést, hiszen Kulin az 1970-es évektől elhivatott kutatója a reformkori költő, gondolkodó és politikus munkásságának. Kölcseyhez fűződő viszonyáról a következőképpen vall egy Karádi Zsoltnak adott 1988-as interjújában: „Elemi erővel vonz ez az életmű; Kölcsey számomra hős, aki az értelmiségi pozícióból kihozza a maximálisat az adott körülmények és lehetőségek között, miközben nem izgága, ultraradikális alkat. Ő az erőszakmentességben forradalmár. Számomra ő irodalmi-emberi eszmény, fantasztikus megtartó erő.” Semmi sem utal arra, hogy ez az en­thu­ziasztikus színezetű elkötelezettség akár csak kis mértékben is veszített volna intenzitásából a beszélgetés lejegyzése óta eltelt évtizedek alatt. Igaz, az irodalomtörténész újabb írásaiban nem tesz közzé ennyire direkt állásfoglalást Kölcsey mint eleven etikai értékmérő mellett. Azt viszont most is aláhúzza, hogy a Kölcseyt érintő történeti problémák tanulmányozását megkerülhetetlennek tartja a nemzeti önismeret szempontjából. Egyedi témaválasztású, Kölcsey és a Magyar Tudós Társaság kapcsolatáról szóló tanulmányából idézzük a következő mondatokat: „A szellemi kultúra sem egykorú, sem későbbi államosításának kísérletei nem hagyhatták figyelmen kívül a Kölcsey által képviselt politikai és morális értékszempontokat. Ezért lehet számunkra is tanulságos az immár száznyolcvan éve történtek felidézése” (Kölcsey és az Akadémia).

A történetiség elve… számos adalékot nyújt Kölcsey eszméinek, illetve – tágabb kontextusban – a Kölcsey nevével (is) fémjelzett nemzeti liberalizmusnak a hatástörténetéhez. Kulin nagy hangsúlyt helyez arra, hogy igazolja az utóbb említett hagyományvonulat befolyásosságát. Ennek érdekében olykor attól sem retten vissza, hogy merész ívelésű hidakat építsen egymással látszólag nehezen szink­ronba hozható eszmetörténeti jelenségek között. Az alábbi szövegrész egészen látványosan tanúskodik erről a törekvéséről: „A magyar szellemtörténet legfontosabb eseményei közé tartozik, hogy Petőfi már egy esztendővel a forradalom kitörése előtt kigyógyult a jakobinizmus heveny szellemi fertőzéséből, s politikai tájékozódásában már nem a »communisticus ideák«, hanem a reform­kori nemzeti liberalizmus korábban Kölcsey által megfogalmazott elvei irányították” (A Dózsa-motívum helye három lírikusunk világképében. Petőfi Sándor, Ady Endre, Juhász Ferenc). Már önmagában az is szokatlan, hogy a tanulmányíró ilyen szoros összefüggést tételez Kölcsey és Petőfi eszmevilága között, az pedig egyenesen meghökkentő, hogy Petőfi plebejus radikalizmust kifejezésre juttató politikai költészetének éppen egy olyan darabjára hivatkozva teszi ezt, mint amilyen A nép nevében című – nem egyszerűen lázító, hanem fenyegető hangvételű – agitációs költemény. Csakhogy arra is érdemes felhívni a figyelmet, hogy Kulin a szóban forgó Petőfi-versről már pályájának korai szakaszában, 1976-ban újszerű megközelítésű és árnyalt elemzést adott, amelyben hasonló következtetésekre jutott – igaz, gondolatkísérletének eredményeit akkor kevésbé sarkosan fogalmazta meg.

A korábban politikusként is tevékenykedő, az 1980-as és 1990-es években fontos közéleti pozíciókat betöltő Kulin értelmezői szempontrendszerének összetettségét mutatja, hogy irodalom- és eszmetörténeti tárgyú elemzéseibe nemegyszer geopolitikai vonatkozású utalásokat is belesző. E tekintetben az illúziótlan történelmi realizmusáról ismert Kemény Zsigmond követőjének tekinthető, akinek a műveire és eszméire mindig pozitív hangsúllyal hivatkozik. A személyes átéltség mozzanatát sem nélkülözi Erdély-mítosz, a magyar nemzettudat és a történelmi regény című tanulmányának egyik esszenciális megállapítása, amely szerint Kemény – Gyulai Pál című regényének megjelenésekor, 1846-ban – „[…] mind Magyarország, mind Erdély helyzetét aggasztónak ítéli, s úgy gondolja, hogy a »külpolitikai végzet« – noha nem ment fel a saját sorsunkért vállalandó politikai felelősség alól – a közügyekben cselekvő embert megfosztja morális autonómiájától”. Ugyanebben az írásában, amikor számba veszi Szi­lágyi István Hollóidő című regényének eszmei tanulságait, kitüntetett értéket tulajdonít annak, hogy „[a]z író sem azzal nem hitegeti olvasóit, hogy elődeink tévedéseinek, vétkeinek morális terhét immár levethetjük magunkról, sem azzal, hogy korunk világtörténelmi folyamatai segíthetnek nemzeti törekvéseink geopolitikai korlátainak lebontásában”. E ponton nem árt utalnunk arra, hogy Kulin Ferencet hosszabb ideje és igen élénken foglalkoztatják az utóbbi évtizedek magyar történelmének geopolitikai összefüggései. A vele készült életútinterjúban – amelyet az Életünk folyóirat 2021-ben folytatásokban jelentetett meg – kiemeli: közéleti szerepvállalásának delelőjén, az 1980-as évek legvégén, majd az 1990-es évek első felében, jóllehet tevékenységének előterébe a kultúrpolitikát helyezte, kulcsjelentőségű tapasztalatokra tett szert a külpolitikában, a diplomácia világában is. Emellett megemlíthető, hogy 2016-ban önálló kiadványként jelentette meg A paktum-fantom című, füzet terjedelmű értekezését, amelyben nemcsak az 1990-es MDF–SZDSZ paktum belpolitikai hátterét vázolta fel, hanem a magyarországi rendszerváltozás folyamatát meghatározó, korábban kevéssé ismert világpolitikai tendenciák feltárására is kísérletet tett.

Az antropológiai érdeklődésű irodalomértelmezésébe a politikum mellett az érzelmi életet és azon belül a hit szféráját is bevonó Kulin Ferenc a kötet több tanulmányában is behatóan vizsgálja az esz­tétikum és a vallás viszonyának problémakörét. Az esztétikai gondolkodás történetéről című szöve­vényes, nagy léptékű gondolatmeneteket sorjáztató dolgozatában például felteszi a kérdést: mi az oka annak, hogy a felvilágosodás és a korai romantika időszakának magyar költészetében alig van jelen a hitélmények művészi feldolgozása, holott a korabeli nyugat-európai poézis eszmei tendenciái között jelentékeny szerephez jut a keresztény spiritualitás. Egy másik, fentebb már említett írásában (Arany János lírai énjének identitásáról) elmélyült interpretációt ad Arany nagykőrösi korszakának egyik nehezen besorolható és sokak által félreértett darabjáról, a Dantéról, vitatva Keresztury Dezsőnek azt a sommás minősítését, amely szerint „[a]z óda nem tartozik Arany nagy versei közé; ehhez túl sok benne a feladatszerűség, az egyházias közhely”. Kulin viszont remekműnek kijáró, megkülönböztetett figyelemmel fordul a vers szövegéhez, és eredeti meglátásokban bővelkedő elemzésében éppen azt hangsúlyozza: a költemény „[…] – számos bibliai allúziója ellenére – nem értelmezhető sem a zsidó, sem a keresztény hitvilágon belül, mint ahogyan egyetlen sora sem utal a többi világvallás transzcendencia-képzeteire sem. Arany itt a vallásos élmény legegyetemesebb tartalmát formálja verssé […].”

A hit kérdése kapcsán érdemes külön szólni A Dózsa-motívum helye három lírikusunk világképé­ben. Petőfi Sándor, Ady Endre, Juhász Ferenc című írás harmadik részéről. Kulin e szövegében úgy kísérli meg számba venni a radikális baloldali elkötelezettségű Juhász Ferenc eposzának, A tékozló országnak világnézeti összetevőit, hogy lényegében homályban hagyja az 1954-ben kiadott mű marxista ihletésű eszmei tartalmait. Ehelyett „a költő […] vallásos érzületének kommentálására” vállalkozik; igaz, közben ügyel arra, hogy ne hagyja említés nélkül a Kant nevével fémjelzett, autonómia-elvű újkori racionalista etika Juhászra gyakorolt hatását sem. Elemzésének bonyolult, sőt körmönfont nyelvi szerkezetbe illesztett végkövetkeztetése feltűnően tág horizontot fog át: „[…] Juhász Ferenc művének a világirodalom azon tartományán belül van a helye, amely – Jób könyvétől József Attila istenes verseiig – a hitetlenségét megvalló ember Istennel folytatott dialógusának dokumentumait: a költészet és a vallás több évezrede zajló, de soha le nem zárható válóperének jegyzőkönyveit tartalmazza”. Az utóbbi példa is arról tanúskodik, hogy Kulin Ferenc – jóllehet tudósi, gondolkodói attitűdjétől alapvetően idegen a provokatív hatáskeltésre való törekvés – dolgozatainak egyes szöveghelyein nem átall olyan megállapításokat tenni, amelyek nem kis mértékben mondanak ellent az egyetemi tankönyvekben, kézikönyvekben szereplő, közkeletű állításoknak.

A kötet tanulmányaiban állandó eszmei motívumként van jelen a posztmodern gondolkodás határozott, nemegyszer kíméletlen bírálata. Kulin mindig talál alkalmat arra, hogy kritikus hangon szóljon e paradigma különböző megnyilvánulási formáiról – így akkor is, amikor a magyar költészeti hagyománynak a vallásos világlírához való viszonyát tárgyalja: „Bármennyire kinőttük is a szellemtörténeti és a marxista iskola gyermekbetegségeit, nem mondhatjuk, hogy a posztmodern irodalomtudomány megoldotta volna az általuk felvetett problémát” (Az esztétikai gondolkodás történetéről). Az eszmetörténész, aki a közösségközpontú konzervativizmusnak és a személyiségtisztelő szabadelvűségnek egyaránt következetes híve, a legújabb kori nyugati ember identitástudatának radikális „átlényegülését” (kiüresedését?) rendkívül problematikusnak láttatja; a folyamatot pozitív színben feltüntető teoretikusokról pedig lesújtó véleményt alakít ki: „[…] az egyértelmű válságtüneteket egy féktelen dinamikájú civilizációs fejlődés szükségszerű és elhanyagolható velejárójának tekintették, s előbb a korlátlan individuum ideáljához, majd annak csődje után az én, a személy autonómiájának leértékelődéséhez gyártottak ideológiát” (Arany János lírai énjének identitásáról).

A pályáját gimnáziumi tanárként kezdő Kulin Ferenc konzervativizmusa a középiskolai irodalomtanítás módszertanával kapcsolatos nézeteiben is tükröződik. Egy előadásszövegében, amely a kötetével nem kis részben megegyező címet visel (A történetiség elve és a „jelen horizontja” az irodalomtanítás kánonjaiban), egyértelművé teszi, hogy nem tud azonosulni a posztmodern világ képlékenységéhez jól igazodó, egyoldalúan jövőorientált és technicista tanulásszervező menedzsernek az úgynevezett „kompetenciafejlesztés” jelentőségét túldimenzionáló pedagógiai szemléletével. Közel áll viszont hozzá az efemer kortendenciáktól távolságot tartó, az irodalmat történeti és etikai alapokra helyező, értékközvetítésre „szerződött” tudós-tanár hagyományosabb szerepfelfogása.

Az előadásszövegben felmerülő kérdések eredendően metodológiainak tűnnek, de egyszersmind a szakmódszertanon túl is mutatnak, minthogy fokozottan érintik a jelen kor (magyar) emberének egyéni és a kollektív önazonosságát. Megkerül­hetetlenségüket bizonyítja, hogy ismét megformálódnak Kulin Ferenc és – a szélesebb közvélemény által a Magyartanárok Egyesületének elnökeként ismert – Arató László tartalmas és elejétől végig magas feszültségű vitájában, amely olvasmány­élményként messze kiemelkedik a kötet második részében található szövegek közül.

A beszélgetés résztvevőinek merőben eltérő világnézeti szituáltsága nem jelenti azt, hogy ne tudnának szót érteni egymással. Nézeteik ütközése még időlegesen sem transzformálódik ádáz, fölényeskedés vagy sértettség által meghatározott összecsapássá. Ugyanakkor egyikük sem igyekszik mindenáron elkerülni az ideológiai, illetve oktatás- és kultúrpolitikai értelemben „érzékenynek” számító témákat. Jóllehet a párbeszéd kezdeményezője – Kulin Ferenc – kifejezetten diplomatikusnak, beszélgetőpartnerénél simulékonyabbnak mutatkozik, láthatóan nem törekszik arra, hogy valamifajta (hamis) konszenzust alakítson ki az eszmecsere végére. Mégis: a vita talán legemlékezetesebb pillanata az, amikor Arató – Kulin színvonalas érveinek hatására – belátja, hogy finomítania kell a magyar nemzeteszme múltbeli szerepéről alkotott korábbi, neoliberális dogmatizmustól sem mentes elképzelésein: „Igazad van: a közös nemzeti célok, a nemzet eszménye és eszméje több ponton volt képes segíteni a földoldhatatlannak látszó ellentétek feloldását [a 19. századi magyar társadalom különböző csoportjai között – M. G.], mint azt az előbb átgondolatlanul állítottam. És abban is igazad van, hogy a polgári nemzet születésének időszakára vonatkozóan tévedés a nemzeti eszmét valamiféle defenzív-reaktív ideológiára redukálni.” Az idézett szövegrész nyomán mindkét vitázó félre kedvező fény vetül. Arató László valódi humán értelmiségiként nyilvánul meg, aki intellektuális tisztességének megóvása érdekében – indokolt esetben – nyílt önkorrekció megtételére is hajlandó. Kulin Ferenc pedig olyan szellemi organizátor erényeit mutatja fel, aki a végletesen polarizált magyar kulturális élet színterén egy-egy kivételes perc erejéig hídszerepet is kész betölteni az egymástól többnyire mereven elzárkózó szekértáborok között.

És most jöhet a kínzó luciferi kétely: nem szép illúzió-e mindez? (MMA, 2021)