Varga Sinai Gizellának Magyarországon ez idáig két könyve jelent meg. Mindkét könyv magyar mentora Kocsis András Sándor, aki Iránban találkozott a művésznővel. Ennek eredménye a csodaszép album, Omár Khájjam híres Rubáijatjaihoz készült festményekkel, 2018-ban. A másik, ugyancsak exkluzív szépségű könyv: A szerelem rabjaként szabad madár lettem – címében Háfíz sorait idéző – memoár, a művész életútjának regénye számos reprodukcióval ad ízelítőt a szerző képzőművészeti, festői életművéről, amelynek mérlege, csak az utóbbi évtizedekben – mint erre a fülszöveg utal – „19 önálló és több mint kétszáz csoportos kiállítás világszerte… A nézők – teljesség igénye nélkül – Iránban, Az Egyesült Államokban, Ausztriában, Németországban, Svájcban, Finnországban, Hollandiában, Belgiumban, Cipruson, Tunéziában, Kínában, Olaszországban és Magyarországon találkozhattak Varga Sinai Gizella képeivel.”
A jelen kötet elemzése néhány lapon lehetetlen, hiszen egy izgalmas életút-vallomásról van szó, amely közel négyszáz oldalon bontakozik ki. Bevezetőül hadd idézzem ide a fülszöveg vallomását: „1944. december 12-én születtem Csákváron. Miután elvégeztem a gimnáziumot, Bécsbe utaztam, ahol a Universität für angewandte Kunst festő szakán tanultam. Itt találkoztam Khosrow Sinai iráni nemzetiségű filmrendező szakos hallgatóval, későbbi férjemmel. 1967-ben költöztünk Teheránba, ahol azonnal belevetettük magunkat a helyi művészeti életbe. Férjem hamarosan elismert filmrendező lett, és én is aktívan alkottam.” Íme, az életút külső kerete, amely azonban alig valamit árul el a művészről, aki kifogyhatatlan mesélőkedvvel szőtt memoárjában, ritka nyíltsággal, egy kalandregényt idéző fordulatos cselekménnyel idézi meg a kort. Nagy időutazás ez. Mögötte egy fotografikus tekintet rendszerezi a világot, a szokásokat, a kultúrába rögzült történelmi tapasztalatokat, amik valósággal felkészítik és előhívják a festőt és nem mellesleg a naplóírót, aki az idegen nyelvi közegben is a magyar nyelv avatott művészeként szólal meg. A hazájától távolra került személyiség lélekvezetője alighanem a Csokonai Vitéz Mihály által is megemlegetett Háfiz, a szúfi misztikus költő, aki egyik versében így ír: „Két világ béklyóját lerázva vallom, mit eddig sose hittem, / a szerelem rabjaként szabad madár lettem!” Ez a szabadság felemelkedést jelent a külső világból a belsőbe, a Donjae Meszali ezoterikus időfelettiségébe, amit – magyarázza Varga Sinai Gizella – „a szúfiak isteni tudatba beleolvadásként definiálnak”. Ilyenkor „egy magasabb Én-tudatról” beszélhetünk, egyfajta „felébredettségről”. Ennek gyújtópontja valamiképp a szerelem, ami létszerelemmé válva, mint az égjáró madár ledobja kötelékeit, és megmerítkezik az időtlenben, a létezés Hamvas Béla által is emlegetett eksztázisában, aminek számos kifejezése közül a festészet, mint az univerzum rezgéseinek, rezgésharmóniájának szinesztéziás kifejezése a nézőt az anyagvilág mögötti rejtett lényeg felé kalauzolja.
A könyv első fejezete: Szülőföldem, Magyarország – 1944–1963 négy haikustrófával rajzolja meg a mű énjének portréját: „Hamvas leányarc, / földereng az emléke, / én lehettem az ?” A Haiku magamról indítása a keleti misztika, az élet örök képein keresztül jut el a filozofikus összegzéshez. Íme, a mű egyik rétege, amely aztán kiegészül a történet lineáris szövetébe illesztett naplójegyzetekkel és levelekkel. Az olvasói figyelem valósággal oszcillál a különböző, egymást magyarázó, értelmező jelentésrétegek között. Budakeszi a gyerekkor paradicsoma. A gyerek szemével látott madarak és virágok később számos képen megjelennek. A madarak mint a transzcendencia hírnökei, és a virágok mint a szépség és a nőiség örök jelképei. Innen a magyar táj színvilága is, amelynek fontos színe a piros, amit a festőtanár majd Bécsben helyteleníteni fog, és magyar jellegzetességként könyvel el.
A mű igazi fejlődésregényként olvasható. A Bécs, Ausztria, házasság – 1964–1967 fejezetben az akkoriban már az utasellátónál dolgozó apa kiviszi Bécsbe érettségizett lányát, és maga is készen áll arra, hogy próbát énekeljen. Hangi adottságát értékelik, de túl öregnek vélik a karrierhez, az apa hazatér. A képzőművészeti terveket dédelgető lány a tipikusnak mondható diákszálló nemzetközi diákseregében nemcsak az osztrák mentalitás titkát feszegeti, hanem számos más nemzet fiaival és lányaival ismerkedik, udvarlók, lovagok, barátnők veszik körül. És persze a honvágy. A lélek gyorsított érési folyamata, amikor felnőtté válik a személyiség, de még tele van illúziókkal. S álljon itt egy levélrészlet: „Leveleidet és lapjaidat szívünk egész szeretetével fogadtuk. Büszkék és boldogok vagyunk, hogy ilyen fennkölt lelkű lányunk van.” Akkor még nem derült ki, hogy a szülők közti harmónia megbomlóban van. Erről a festőnövendék, akinek egy filmrendező szakos iráni fiú udvarol, szinte semmit se tudhatott.
A harmadik fejezet: Nyugatról Keletre, Irán, első festői korszakom – 1968–1973 sorsfordító erejű élményként írható le. A szülőknek írt levelében így számol be erről a frissen házasodott asszony: „Este már a török határon voltunk… A határmenti kis város azonnal elbűvölt. Az Ezeregyéjszaka meséi elevenedtek meg előttem! Tornyok, mecsetek emelkedtek felfelé, messziről szólt az egzotikus zene, a hold már fent volt az égen, és az utcán nyüzsögtek az emberek.” Másnap történik meg az ismerkedés Khosrow családjával Iránban, az éjszaka is forró Teheránban. Az éjszaka érkezőket a férj édesanyja öleli magához, minden harmóniát és szép jövőt ígér. A perzsa nyelvet még nem beszélő asszony lassan megismeri a családot, így Khosrow orvos apját, két bátyját, az egyik sebész, egy kórház igazgatója, a másik egyetemi tanár, könyvtári szakember. A fiatalasszonyt a két báty, azok feleségei és gyerekei szeretettel fogadják. Ez az Irán még a nyugatias Irán, a forradalom előtti rendezettséggel. A házakhoz még a szegényebb negyedekben is szökőkutak és medencék tartoznak, az esti órákban ezek körül üldögélnek a családok. A körülmények alkalmasak az alkotásra. A ház vendégei közt meg kell említeni Jazehet, a jóbarátot, a Modern Art Gallery tulajdonosát, aki bátorította a kamasz Khosrow terveit, szemben a családi hagyománnyal, s most teret ad Sinai Varga Gizella kiállításának 1968-ban.
A képeknek nagy sikerük van. A korszak képei érett alkotások. A Bábjátékoslány, a Kutyás hölgy figurái az álom és valóság határán helyezhetők el. Különös kép a Birkafejfőző, amely a helyi főzési szokást örökíti meg. A főzőüstben egymás hegyén-hátán vannak a sárga testű, piros, kék, barna szemű birkafejek. Ijesztő kép, a sötét és világos kontrasztjával, ahogy a sötét háttérből kirajzolódik az alkalmi szakács alakja. Dráma ez, talán előérzet is. Elszakadás valahonnan, ismerkedés egy másik kultúrával, amely nem ellentéte a hátrahagyottnak, hanem elfelejtett testvére. Az iráni zászló zöld, fehér, piros sávjaival ezt az érzetet erősíti. Külön tanulmányt érdemelne annak a folyamatnak az ábrázolása, ahogy a festő-én egyre közelebb kerül az új haza szellemiségéhez, a Firdauszi perzsa költő (977–1010) Királyok könyve című eposzában megénekelt mitikus történelemhez. De mindez majd a későbbi festői korszakok monumentális figuráiban valósul meg. Az a bizonyos kulturális mátrix is, mint az emberi létezés formanyelve, megjelenik a képeken. Példázhatja ezt az Esküvő, (100×150 cm), ahol a fehérbe öltözött, fátylas menyasszony egy talpas poharat emel, s a hasonlóan ünnepélyes fehérséget árasztó férfi is valami tányérra tett esküvői specialitást. Előttük sült bárányhús és gyümölcsök és talpas poharak, palackok s egy kecses formájú üvegkancsó. A vőlegény és a menyasszony arcán az egymás iránti figyelem és szerelem szinte vallásos kifejezése. A Sivatag című képen már nem a részletek a fontosak, hanem a végtelen, misztikus hangulatot árasztó sivataggal szemben az emberi jelenlét. A furulya hangját is érzékelteti a jelenet a kíváncsi szamaras férfi megjelenésével. A sikeres művészi indulást egy családi esemény teszi teljesebbé. 1969-ben megszületik a házaspár első gyermeke, Jásmin, majd Szamira 1970-ben. Emlékezetes időszak ez, azért is, mert hosszú várakozás után Teheránba látogat Gizella édesanyja, hogy megölelje lányát és unokáit.
A további fejezetek (a negyediktől a kilencedikig) az újabb festői korszakokkal jelzik az életút állomásait, azt a bizonyos életkalandot, amelynek alanya a csodálkozás képességével reflektál a világ eseményeire, s teremti meg a maga többdimenziós valóságát. A sors színes szálai közül a magyar vonatkozás felidézése külön regény. A lényeg, hogy Gizella szülei huszonöt év házasság után elválnak. A folytatás, az apa csalódása, leszámolása a karrierrel, új házassága, hirtelen halála, az anya elmagányosodása, mind olyan lélektani teher, amely óhatatlanul jelen van, beszivárog a festőnő képi világába, amely késélen egyensúlyozza a fájdalmat és az örömöt.
És itt van ismételten az iráni szál… Kitör az iráni forradalom. A házaspár a gyerekekkel és Farahhal, aki Khosrow korai filmjeinek alkotótársa, neves képzőművész Bécsbe menekül a felfordulás elől. Itt valósul meg Varga Sinai Gizella kiállítása 1980-ban. Nem igazán szerencsés időpontban, karácsony táján, mikor az emberek egy időre megfeledkeznek a politikáról. Mindezzel együtt a kiállítás mérföldkő a festő-én pályáján. A szimbólumképzés a festészetben (nem hiába szerepelnek Ady versei a naplóban) képes kifejezni az időtlen és kortalan panaszt, az elmúlás drámáját.
A sorozat (Vak babák) metafizikai útjelekkel magyarázza a női sorsot, a kedves babaként dédelgetett lánykák felcseperedésének útját, akik virágba borulásukat követően oly könnyen válnak a kiszámíthatatlan végzet játékszereivé. Ám ez csak egyetlen olvasat, mert akarva-akaratlan a keletkezés és pusztulás, a szépség és az erőszak drámáját is jelképezik a képek, mintegy utalással a később kitört iraki–iráni háborúra, amelyet a házaspár (vegyük ide a velük élő, csöndes, a miniatúra műfajában alkotó Farahot is) részben Iránban él át. Abban az egyre inkább fekete kendős Iránban, amelynek hányatott sorsa mintegy megelőlegezte a világ drámai átalakításának eseményeit, amik visszaköszönnek Khosrow Amerikában is vetített dokumentum- és a játékfilmjeiben. S mindeközben egyre több végzetszerű történés. Előbb Khosrow szülei halnak meg, majd orvos bátyja, aki Amerikában egy őrült lövöldözés áldozataként marad életben, tolószékre ítélve, míg hetvenévesen öngyilkos lesz.
A sorsok rendezője itt már egyre sötétebb színekkel dolgozik. A három összefonódó élet jelenti a filmrendező életének érzelmi talaját. Csupa titok ez is, amit a haiku formában írt Elmúlik így összegez: „Dicséret, átok / Mind a kettő elmúlik / menthetetlenül! / Mindegy, ha szeretsz / vagy téged imádnak, / elmúlik minden.” E sötét színeket a második feleség, Farah gyermekeinek születése világítja ki, tölti meg derűvel. Mert törvény az is, hogy a szeretet képes átalakítani a sötétséget világossággá. Hogyan? Miképp? Erre is egy gyönyörű vers, a Haikuk együtt a válasz. Utolsó két strófáját idézem: „dermedt párnámon / lihegő ölelések / múlását érzem // nem értem lángolsz, / de meggyújtottad régi / emlékek tüzét.”
A versben megírt lelki alkímiára csak az képes, aki már túl van a földi mértékegységekkel történő méricskélésen, mert tudja, hogy az örökéletű lélek bennünk okkal járja be a maga útját, s az ember, ez az anyagba zárt fény nincsen egyedül. Valahogy minden találkozásnak van valami emberi szemekkel nem látható értelme, az anyagvilág történéseinek ezer és ezer visszaverődése bennünk és az isteni tudatban.
A könyv záró fejezete, az Epilógus – A szellem, amely kijött a palackból már napjaink történéseit rögzíti. A szellem, amire utal Varga Sinai Gizella, a járvány, amely a lezárások és karanténok korszaka a világban. Ám ebben az időben is sütött a nap, illatoztak a kerti virágok, és mindenki arra gondolt, hogy ennek a furcsa, irracionális sorscsapásnak majd hamar vége lesz.
A korszak szíven ütő alkotása az Édenkerti madár vagyok című triptichon, amely Gizella fiatalon meghalt unokáját, Léilyt röpteti vissza az életbe. Ekkor még senki sem tudta, hogy Khosrow életének homokóráján már az utolsó szemek peregnek. Nem sokkal hetvenkilencedik születésnapját követően került kórházba. A családi gyász egyben Irán gyásza is. „Khosrow bennem él, és ez így lesz életem végéig” – írja Varga Sinai Gizella. Itt zárul az életmérleg, amelyben a halál orvossága a szépség és a szeretet, amely nem múlik el soha. (Kossuth, 2021)
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
