Lepörgettem a zarándokéneket,
a megszabott úton végigmentem,
akinek az ideje elérkezett,
hátamra vettem, szívemen viseltem,
belső parancsra végeztem a dolgot,
magamtól sem kérdeztem, mivégre?
szolgálatomnak nem oka volt fontos,
csak az út, mely az érkezést ígérte,
a késő őszre érő elmúlást
szolgáltam kölcsönadott lábaimmal,
a Narajama hegy áldozatát
mint egy málhát a tetőre juttattam,
egy asszonyt vittem föl a hátamon,
halálba segítettem, aki megkért,
s én rokkantam bele, mint annyiszor,
ha megláttam, mi lesz velem a végén,
a lopakodó hollók sötétjében
mint a hófoltok, villogtak a csontok,
valami egy szemgödörből nézett,
és valakit ijesztőn feltámasztott,
hanyag közönnyel gyűltek közelemben,
sziklafalak tövében feküdtek,
néhányat a csontjáról fölismertem,
de meg is szólíthattam volna mindet,
a szétszórt maradványok iszonyatos
látványától szédültem a magasban,
mintha én hoznám az áldozatot,
azzal, hogy megint életben maradtam.
Eszembe jutnak, s szégyenkezve bánom
vétkeimet a védtelen nőkkel szemben,
nem azt bántottam vissza, aki ártott,
vakon mentem az ártatlanok ellen,
mintha szabadna őket megalázni,
ha szabadságuk áldozták föl értem,
mindig izgalmasabbnak tűnt a másik,
és annál inkább, ha már rám se néztek,
így játszottam szerintük Biberákot
s Casanovát, ahogy forgott a színpad,
azt gondoltam, aki szeret, az boldog,
hiszen nem látszik kiszolgáltatottnak,
számukra tét, ami nekem kaland volt,
magányból vagy családból jöttek hozzám,
zavarba ejtő szűz vagy érett asszony
gerjesztette azt a kábító zsongást,
most mégis az utolsó kép kísért,
a megdöbbenés arckifejezése,
a düh, a dac, a kétségbeesés,
a fellebbezést nem tűrő ítélet,
Évák, Annák, Máriák, Gabriellák,
s más névtelenné feledt többiek,
már megint elmarad a megbocsátás,
ha szóba hozni sincs kinek?
Jézusra leltél a kínszenvedésben,
ő lett utad végének égi társa,
keddre esett a bibliai péntek,
keresztté változott a betegágyad,
meddig hitted, amiben addig bíztál?
csak a messiás tudhatta, mi lesz majd,
a rémület végigzuhant az arcán,
hideg és véres verejtéket izzadt,
téged a vész alattomosan támadt,
mint akit lopva halálra ítéltek,
a rám vetített, fénylő árvaságod
nem fért bele szemeid tükrébe,
mentél volna a szép híves patakra,
mint a szarvas, vágyódtál Uradhoz,
aki a mivoltából kiragadva,
mint nádas a szélben megborzongott,
egy szinten a két ordas latorral
a legmélyebb szakadékból kiáltott,
mintha az Atya is elhagyta volna,
csak az ember maradt isten fiából,
világméretű aljasságok szennyét
állta ki, és végül fenékig itta
a keserűség epével telt kelyhét,
s miatta érzem, hogy még most is itt vagy,
a corpus föltámadt a Pietából,
ahogy hanyatló kezedet foghattam,
úgy éreztem, megváltott a halálod,
s eltékozolt hitemet visszaadta.
Bóbiskoltam fonott karosszékben,
vászonkalap csúszott homlokomra,
álmosan, de félig-meddig ébren
kerültem egy más dimenzióba,
gyermek-éden sugárzott előttem,
fény és árny a múlttal összejátszott,
vibrált, mint a hunyorgás szememben,
meghátráltak tőlem a határok,
félbehagyott őzzel bezárólag
ért véget a táj rám eső része,
úgy tűntem el, ahogy fölszívódtam,
magasles felől is észrevétlen,
szivárogtam mindenféle kérgen,
mérges száron, savanyú virágon,
perc alatt az évgyűrűkhöz mérten
júliusi forró délutánon.
Alám kúsznak a sík gyűrődései,
sehol egyetlen pont, mely biztonságos,
hova bátran helyezném lépteim,
belebotlik az aszfaltba a lábam,
máskor is ez volt, csak nem vettem észre
a sok púpot, gödröt, kiszögellést,
ami egy fiatalnak észrevétlen,
abba az öreg beverheti fejét,
nemcsak én, az utca is megváltozott,
meredekebb a járda a szívemnek,
most már ott kapaszkodok, fujtatok,
ahol előlem táncléptekkel kitérnek,
s ráfordulok az egyenletes terepre,
s addig jutok, ameddig visz az út,
apránként kell a felszínt fölfedeznem,
anélkül, hogy tudnám, mi van alul.
Keresem a rengeteg holmi közt
azt az egyet, minél nincs fontosabb,
míg nem találom, addig tőle függ
minden dolgom, most már fél év alatt,
hova tűnhetett, mintha semmibe
veszett volna, elnyelte a lakás,
takarta, míg másikat fedezett,
blúz a szoknyát, kabát a kardigánt,
amit bezár és foglyul ejt a fal,
ugyanaz, hát még mindig van remény,
keressem csak az utána maradt
kelléket, mely a melegétől élt,
a rengetegben nem tudom, melyik
az időt álló egyetlen darab,
hisz rá gondoltat mindig mindegyik,
s amit találok, csupa holt anyag.
Beszűrődik egy finom női hang
az emeletről vagy az utca felől,
mindig onnan, amerre fordulok,
a beszéd valamelyest ismerős,
talán azért, mert magyarul folyik,
torzul a fal s az ablak közegén,
lehetne a házunkból valaki,
amint magában hangosan beszél,
anélkül, hogy egy szavát érteném,
megfejthetem érzelmes dallamát,
hisz úgy hat rám, akár a csalogány,
májusban, mikor nyílik az akác,
nem te vagy az? távoli szavaid
visszhangja kél életre nélküled,
s én azt hiszem, valaki odakinn,
pedig pulzusom lüktet idebenn.
Az ég rostája csillagot szitál,
levélhullásban süllyed le a nap,
sejtek valami nagy tragédiát,
ahogy a lomb az ágról leszakad,
ami az életemből összegyűlt,
mint az avar egyetlen éven át,
nyúlik hozzám az elmúlás felől
a rengeteg elhullott kézfogás,
valamennyi régi jóakaróm,
s nyitott tenyérrel közelítenek,
ha volna ellenségem valahol,
nincs miért hízelegjen ellenem,
mindnyájunkra egy nap alkonyodik,
azon túl minden másképpen igaz,
az üdvözlésen át a búcsúig,
akár egy naplemente, annyi csak.
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
