Töltött paprika bácskai módra

Bácskában aztán tudnak főzni az asszonyok! Ezt ugyan el lehet mondani sok más helyéről és sok más nőjéről a világnak, hiszen ihletett szakácsnék minde­nütt vannak, s a régmúlt időkből is maradtak fenn híradások halhatatlan ételekről, ám ha megpróbáljuk rangsorolni a szakácsművészet remekeit, nehezen boldogulunk. Összehasonlíthatjuk IV. Henrik tyúklevesének ízgazdag­ságát az orosz borscs zamataival; az újvidéki Ilka felejthetetlen tejfölös hallevesét az ugyancsak emlékezetes dunaszekcsői és csípős szegedi halászlevekkel; anyám szertartásos vasárnapi húslevesét a makói vasútállomás restijében 1956 első hajnalán elköltött korhelylevessel – tizenhét múltam, és Kojával összeölelkezve csúszkáltunk végig a jeges Sugárúton a szilveszteri mulatság után, mögöttünk Piros Ferkó és Márió iszánkodott a hervadó zongoratanárnővel, egy kóbor úriasszonnyal (márianosztrai rabtársuktól származik a jelző: Pesten volt órás a boldogtalan, és kilencszázötven kegyetlen telén disszidálási kísérletért került a politikai foglyok közé, ahol nem volt se kolbászos káposztaleves, se nő!) – , szóval lehet hasonlítgatni, de a versengésnek nincs abszolút győztese, mert a maga helyén és idejében mindegyik érmet érdemel.

Az íróban azonban lehet némi elfogultság tárgya iránt, ezért megkockáztatom, hogy a bácskai nők a szakácsnék gyöngyei, és jó sok helyet elfoglalnak abban a világnagy konyhában, ahol egyik sarokban maga Jennifer Patterson bugyolálja vajas tésztába a bélszínt, és Clarissa Dickson Wright púpoz édes tejszínhabot a cukrozott és konyakkal locsolt eperre; a másikban Veress Jucika szomszédasszonyom pirít szalonnapörcöt a nyáresti öntött salátához; a harmadikban fehér fityulás svéd lányok sütik a sáfrányos húsvéti kalácsot (tőlük tanultam én is, Koja és gyerekeink festett kalácsnak hívták); a negyedikben a mi szépséges Erzsébet királynénk tüsténkedik Kendeffy Katinkával, az Andrássy grófnéval: székelygulyást főznek meg fuszulykát tejföllel, hosszú lére és tokányt, ahogy az Új Idők anekdotái közt olvastam makói nagyanyám padlásán, aki utolérhetetlen krumplistésztáját futószalagon gyúrta a nagy háború utáni ínséges időkben két mindig éhes kamasznak: a költő Attilának és kenyeres kujon pajtásának, apámnak, húsz évvel később pedig menekülésből érkező unokáinak: öcsémnek és nekem.

No, de térjünk vissza Bácskába, ahol Ilka ángyom – Koja unokanővére – azzal a nevezetes savanyú hallevessel kínált bennünket a hetvenes évek elején (a hamu alatt még izzott a múlt parazsa, de akkor épp kimenős volt a történelem)! Ilka Hajnal nevű menye füstöltszalonna-szeletekbe bugyolált, kelkáposztalevélbe csomagolt csirkecombokat sütött Kátyon ebédre (a húst olívaolajos, mustáros, rozmaringos pácban érlelte), Ilka lányánál pedig olyan sültpaprika-salátát ettünk Újvidéken, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaltuk utána.

Bár itt most éppen ennivalókról esik szó, nem kerülhetem meg Hajnal személyét. Erős mellén olaszból hozott pulóver, vaskos csípőjén miniszoknya feszült; fényes, fekete haja rövidre vágva göndörödött finoman kozmetikázott arca körül; francia illatszert használt, ám ugyanolyan ízes tájszólásban beszélt, mint fejkendős anyósa és Margit ángyi vagy Edit, szabadkai keramikus barátnőm, s ha ledobja magáról a divatos göncöket, tenyeres-talpas paraszt-Vénuszként emelkedhetne ki az évezredek örömét-bánatát sodró Duna tajtékos vizéből a Titeli-fennsík alatt.

Szégyellek maguk előtt megszólalni, maguk magyarból valók, én meg nem tudok jól magyarul, panaszolta majdnem sírva Hajnal. Mit beszélsz?, néztem rá megütközve, még hogy te nem tudsz jól magyarul? Járhatnának hozzád tanulni a Váci utcai dámák és a csepeli elvtársnők, sőt a makói hagymáslányok is, bizonygattam, mégsem hitt nekem, és tegezni sem tudott jó szívvel, hasztalan próbáltam rávenni. Később is visszaesett a magázásba, valahányszor megszólított, mert hiába volt velem egykorú, a hagyomány szerint nekünk az dukált Kojával, mi ugyanis egy nemzedékkel feljebb, Ilka sorában foglaltunk helyet családfánk hierarchikus ágrendszerében, amelynek rengetege – térben és időben – máig áttekinthetetlen számomra: gyökerei négy égtáj felől nyomultak a Kárpát-medencébe, és koronája beárnyékolja Európa szívét.

Ha nem is lehet rangsorolni, sok jó bácskai étel közül – beleértve Ilka hallevesét és a menyegzői lakomát, mert tulajdonképpen lagziba voltunk hivatalosak Koja apjának szülőfalujába, az egykori Tiszakálmánfalvára –, nekem mégis Ilka sógorasszonyának főztje maradt a legemlékezetesebb a valahai Sajkáslakon. A szép Margit ángyi – Ilka öccsének felesége – hatalmas, régi vasfazékban tette asztalra a kemencében főtt töltött paprikát, és azok a nagy, kétféle hússal jól megtömött sárga dereglyék olyan vöröshagymás, zellerleveles, sóval ízesített paradicsomlevesben bukdácsoltak, amelynek színe felidézte ugyan a közel- és régmúlt vértől vereslő eseményeit, de annyi édesség azért került belé, hogy leheletnyi pikáns íze reményt adjon a jövőre nézve.

Anyám töltött paprikáját juttatta eszembe, ő is levesnek főzte, nyári egytálételnek, de székely ősei hagyományát követve tárkonnyal fűszerezte, nem bazsalikommal, mint Margit ángyi, akié sósabbra sikerült anyáménál, mert könnyei is belepotyogtak a fazekába, úgy kacagott, amikor Juliska lánya elmesélte, hogyan tudakolta Koja a hozzájuk vezető utat szomszédjuktól: …hallotta volna édesanyám, hogy beszélgetett báttya szerbül a magyar emberrel! (Mert Koja csak annyit tudott a déli szlávok nyelvén, amennyi a Kárpátalján fölszedett ruszinhoz negyedszázaddal későbbi jugoszláviai utazásainkon hozzáragadt, de olyan ihletetten használta ezt a parti szlávot – balkáni és beregszászi pidzsinjét csúfoltam így –, hogy csodák csodájára mindenütt megértették, bár szemlátomást tanakodtak, vajh miféle nyelven szól hozzájuk ez az idegen.

Motorral, Koja életre kelt vágyálmával, egy ötszázas meggypiros Jávával indultunk a bácskai menyegzőre apai ági rokonaihoz, akikkel közös fekete-erdei ősei idestova két és fél évszázada szálltak hajóra Ulmban a kalapos király toborzó biztosainak hívására, és a Duna forrásvidékét vagy ezer mérfölddel elhagyva telepedtek meg a Kárpát-medence déli határán, hogy a túl sokáig tartó törökdúlás után benépesítsék és megműveljék véráztatta, gazverte földjét. Majd rákapva a magyar szóra összehozzák a híres elzászi és bajor konyha hagyományait az egzotikus balkáni és a délalföldi magyar ízekkel, a honfoglalás millenniumára pedig étkeikben és nyelvükben immár tökéletesen összehangolódva nevükben is magyarrá lettek.

Hogy ezzel sorsot is váltottak – belépőt a huszadik század nagy mészárszékébe, ahol fenték már alattomban a késeket – , ugyan honnan sejthette volna Koja és Ilka nagyapja, a tiszakálmánfalvi templomépítő kőművesmester, amikor száz esztendővel sváb őseinek apatini partraszállása után magyarosított neve megjelent Mikszáth Országos Hírlapjában 1898 áprilisában, pár nappal fiának születése előtt?

Mi se hallottuk a nagy szálában tartott lakodalomban – Körnek hívták a helybeliek, Koja nagyapja építette azt is – Ilkával meg a násznéppel csujogatva, és másnap az árnyékos, hűs verandán Margit ángyi történelmet idéző töltött paprikáját kanalazva, hogy a tikkadt tarló alatt összekoccannak a holtak csontjai: új szörnyekkel volt újra viselős titkon az idők méhe.