Szalai Zsolt: Gyökeres ház

Gyökeres ház. Remek cím. Már az olvasata okán is. Ha akarom, metonímia, ha akarom, metaforikus jelentésű. Gyökeresék hajdani háza, a nevük után elnevezve, vagy gyökereivel a Föld középpontjába kapaszkodó ház. A profán mint emberi-történelmi tényező és/vagy a szent, az eget a földdel és alvilággal összekötő kapocs, avagy mindkettő a teljesség összhangjában.

Az ember, amikor új helyre költözik, ismételten kénytelen megalapítani az új világát, magát el­helyezni oda, ahol megint otthon, azaz univerzuma középpontjában érezheti személyét. Folytonosan meg­is­mét­lődő, mitikus cselekedet ez. Banálisan hétköznapi, de ugyanakkor ünnepélyes gesztusok rendszere. Mint a költészet. Ezért megénekelhető.

A mítoszok tanúsága szerint a helyet meg kell szentelni, hogy otthon lehessünk benne. A megszentelés folyamat. Időbeli és térbeli. Cselekvése örök érvényű és egyetemes. Arra való, hogy az ember érezze: általa teremtett, általa megszentelt világban él.

Szalai Zsolt akképp avatja szentté új világát, hogy beszél róla. Ír. Verset, ami nem feltétlenül epikai cselekvés, annak ellenére, hogy a kötet költeményeinek jó része leginkább történetmesélés-szerű, vagyis a szövegeken belül cselekménysorokat ábrázol a szerző. Tudható azonban, hogy a két műnem nem minden időkben ellentéte egymásnak. Bizonyos korokban átjátszanak a másik szerepébe: az epika a lírába, a líra az epikába, az adott korszak szorító kívánalmai szerint.

Szorító kívánalom pedig van elegendő. Mégpedig, hogy a világ minden időkben a megelőzőkhöz képest más és más arcát mutatja, vagyis folyamatos válságát éli. Válságos időkben pedig az ember sorsa a küzdelem. Az idők állandóan ravaszkodnak, új és új cseleket alkalmaznak, azaz a kívánatos béke minduntalan az abszurd világába száműzetik. A líra ekkor vált át történetmesélésbe, a boldog-szomorú dal személyessége egy időre elhallgatni tetszik, azaz kirekesztődik a szövegbéli konnotá­tumok jelentésgazdagító egymásutánja, a kon­notátumot, a többletjelentést a már befejezett szövegegész hordozza, majdnem úgy, mint a próza esetében, a látszólagos nyitottság újra önmaga zártságában érvényesül, a köznapiság váltja fel a szertartások ünnepélyességét. Ezzel együtt az esztétikai szép is átminősül. Nem is olyan új gesztus ez, előzményképp gondoljunk csak Horatius Szatíráira.

Talán a legrégibb közhelyek közé tartozik, hogy a költők hamarabb érzik meg az idők szavát, mielőtt az adott új világrend bekövetkezne. Nehéz, sőt eredménytelen lehet ma olyan eszközökkel fogalmazni verset, mint Weöres vagy Nagy László, de még úgy is, mint Utassy vagy Marsall. Az történt ugyanis az új évszázadban, hogy időközben a költő az Univerzum gyermekéből (Diogenész) a Kölcsey ajánlotta helyzetben találta magát, vagyis: „Az emberi tehetség parányi lámpa, mely egyszerre keskeny kört tölthet meg fényével.” (Parainesis Kölcsey Kálmánhoz). Azaz valami újra eltakarja előlünk az Univerzum tágasságát, hiábavalónak tűnik a mindenséggel mérés József Attila-i igye­kezete. Ám ami nem megy kifelé, még mindig lehetőséget ad a benső határtalanba való hatoláshoz. A dantei út, azaz a költői lélek befelé haladása választásának eshetőségeihez.

Korántsem előzmény nélkül való az újabb líra ezen áthangolódása a történetmesélés tartományaiba. A vers megfosztása díszítő elemeitől, valamint az elbeszélő állapotba helyezés technikája eleven módszer már Ághnál, Petrinél, Tandorinál is. Keskeny mezsgyéje ez a líra lehetőségeinek, ahogy más, hamvukba holt kísérletek is igazolják.

A költő újonnan vásárolt házát tatarozza – ezzel indul a versregény: „Kapával esek a födémnek, holt talajt lazítok” (Stukatúr). Kétkezi munkájának gyümölcseként szembetalálkozik az előtte volt idők létezőinek emlékével: „A vályog klímát, az élet időt szabályoz. / Matalics Anna harmincnyolcban jött a házhoz, / Kisbaráthegyről Öttevényre, akárcsak én, / monogramok a lapszéleken, / faragások a faszerkezeteken, / hetvenötben neve mellett gerendába vésett tulipánok / (csiszolópapírral rekonstruálható az évszám), / néki csináltotta, akkor is még, / ladoméri Szabó András” (Gyökeres ház); azon idők tárgyaival: „Lesöpörtük a padlást. A csatos üvegeket / meg a literes borospalackokat félretettük. / a nem tudom, mire lesz jó favonalzót, / ónémet tükröt is. Egy rendezetlen élet kellékeit” (Kozmogónia).

Mindenütt az eltűnt idő maradványai, töredékei találhatók. Egy ismeretlen, átélhetetlen múlt idő tárgyiasult régészeti leletei a kert meghódításakor: „Mintha egy felégetett falu romjain kertészkednék. / Korom a téglákon, üszkös fadarabok. / szilánkokká hevült mázas cserepek, / rozsdaette, elvékonyult ásófej fémkaréja / kerül elő az ágyásokból” (Ég – egy terület újrahasznosítása).

A tér meghódításának aktusába állandóan belekotnyeleskednek az előtte való idők emlékei, vagyis a tér otthonná tételének lehetőségei objektív akadályokba ütköznek. A szent tér kiterjesztésének szándéka nem megy egyszerűen. Közönségesen szólva: a gyüttmentség állapotát majdhogy lehetetlen leküzdeni: „Körbekerüljük a falut, nem lesz vége sosem, / csak az veszik el, ahová érünk. Most már / mindig messziről gyaloglunk haza, / és csak a vágy van, sírás és ballada” (Nagy kör). A személyes téren kívüli tér szívósan ellenáll a meghódítási igyekezeteknek. A parányi lámpa (Kölcsey) nehezen bír a gyökeres házon kívüli, még profán terekkel. A megszenteletlen kívüllét állapota maradandónak tetszik, hiába a saját, megszentelt tér kiterjesztésének kísérletei. Az objektív idő segítségül hívásai egy 18. századbeli levéltári anyagból sem segítenek: „Ezen halhatatlan kárunkat megtekintvén / Nagyságtok, Uraságtok és Kegyelmetek, / kérjük Nagyságtokat, Uraságtokat és Kegyelmeteket / hogy ezen megpusztult falunknak az miben lehet, / vegye tekéntetbe Kegyelmetek, / mellyet mi is megszolgálnyi el nem mulatunk. / Ezek után mindenkor fejet hajtó szegény emberei maradunk / mi szegény eöttevényiek” (Korridor). A „besétálhatatlan falu” nem adja át magát, emlékei elfedett titkai mélyébe vannak zárva: „Más emléke helyére nem tolakodhatsz, / olyan idők helyén laksz, / amelyeket őrizni nincs többé kedv, erő, élet; / nincs évszám, igazolt tény, csak megérthető hiány” (Ők elmennek, én ide jövök).

A teljes tér megszentelésének igyekezetei tehát kudarcra vannak ítélve. „Az ember véges állat” – hogy Kölcsey megállapításánál maradjunk. Vagy Szun Vu Kungnál, a majomkirálynál, aki nem juthat ki Buddha tenyeréből. Vagy a 21. század már önnön lététől is elidegenedett emberének ösztönös felismerésénél, annál a feloldhatatlan paradoxonnál, miszerint a külvilág látszólagos tágassága egyben világa beszűkült mivoltának felismeréséhez vezet: „A nyelv hozza közel, amit a távolban / látsz. Bejárható teredben / gyűjtöd, a világot / otthonodban teremted” (Legyen).

Innen érthető a kötet verseinek „szenven” kívülisége, tárgyilagossága. A személyességet létfilozófiai felismerések sora zárja ki. Az egyén helyett az egyetemes EMBER küzdelmét, cselekedeteinek korlátos mivoltát látjuk. Ugyanakkor a lét dacos újraalkotása zajlik le előttünk. Átlépés egy megelőző életből egy másik létbe. Az a nagy kérdés, hogy a nyelven, az élmények újrafogalmazásán kívül van-e az egyes ember számára más, kézzelfogható valóság, eldöntetett. A külső, ismeretlen, idegennek maradó világ nem járható be, nem foglalható el, csakis a nyelvben létezik, ragadható meg a maga valójában és esztétikai igazságában. Ami kívülünk van, azt „tükör által homályosan” (Platón) látjuk csupán, ha látjuk egyáltalán: „Hümmögve ültet a merevült részlet maga előtt; / szép áhítatra vágysz a látványban, / növekedni mély sóhajokkal, / halk nevetést hallani, / hogy nem tudsz róla / magad se” (Szép áhítat).

Az érzés a 21. század emberéé. Ez maradt neki a 20. századi illúziókból, a töretlen fejlődés hitéből. Csak az a világ övé, amit maga teremt magának, a többi idegen. Felsejlő múlt idők, bejárhatatlan tér. Se rokonszenv, se ellenszenv: „Lesni a jót nem lehet mégsem, / találni, tenni, élni talán” (Otthon). Ha nem lenne a saját világegyetem alkotói folyamatába vetett hit, akkor akár közönyről is beszélhetnénk. Az azonban tény, hogy a Gyökeres ház létfilozófiája igen közel áll az egzisztencializmus ama célkitűzéséhez, miszerint a kötet egészében az átélt tapasztalatból indulnak ki a versek, az egyén létét véve tekintetbe, ahogy az ember megvalósítja önmagát, azzal a lényegi különbséggel, hogy a versekben nem tapasztalható a szorongás mint az egzisztencialista gondolatvilág egyik sarkköve. Mondhatni, Szalai Zsolt már túl van a szorongáson: „Hallj és láss, elmondják újra, / mi mégsem a tiéd, nem is lesz soha, / hiába adnál, hiába kérnél – / nincs cserébe más” (Nem az a tied).

Kíméletlenül, megrendülés/megrendítés nélküli száraz tényeket közöl velünk Szalai Zsolt. Versbeszéde mint az új magyar líráé: elmegy a határig, túl a szabad versen, a tördelt próza nem éppen dicséretes hangzású vádját is magára véve, holott eddigi műveiből tudván tudható, hogy a formakezelésnek is kiváló mestere. A kötet fő mondandója azonban nem tűr semmi zengzetet, a mítoszteremtésben annak tartalma a legfőbb lényeg, annak kell kiemelkednie: a világépítő emberé a dicsőség nélküli küzdelem. (Napkút, 2020)