Rubin Eszter: Minek szenved, aki nem bírja

Ködhullám, amely a bokától indul a nyak felé, kétszáz feletti pulzus és halálfélelem – ennek az élménynek a részletes, tárgyilagos leírásával indul Rubin Eszter Minek szenved, aki nem bírja című regénye. A nyitó fejezet aztán hasonló részletességgel és visszafogottsággal idézi fel a két évvel korábbi, első nagy pánikrohamot is, amely Bali szigetén tört rá a regény főszereplőjére, Pető Hangára, az álomutazás során, amelyet férjétől, Ármintól kapott a házassági évfordulóra. Idilli élethelyzet, mesébe illő környezet, egzotikus gyümölcsök és különleges kávék – mindezek mellé meg egy anafilaxiás sokk. Döbbenetes párosítás és kőkemény felütés – de csak könnyed bevezető mindahhoz, amit Rubin Eszter regénye a későbbiekben tartogat a főszereplő és az olvasó számára.

A Minek szenved, aki nem bírja ugyanis ezek után egy, a kötet négyötödén átívelő flashbackkel folytatódik, amelyben Hanga, a főszereplő – dr. Lendvai pszichoanalitikus díványán ereszkedve alá a múlt mélységeibe – felidézi élettörténetét, és kislánykorától kezdve lajstromba veszi azokat az élményeket, amelyek vélhetően megbújnak jelenkori problémái mögött. Hosszú lista ez, amelyet rendre újabb traumákkal gyarapítottak a Hanga által a kulcsfontosságú élethelyzetekben meghozott döntések. A főhősnőt a traumatizáló helyzetből való szabadulás kétségbeesett vágya hajszolja újabb és újabb toxikus kapcsolatokba – az olvasó meg rendre csak fogja a fejét, azt kérdezve, ugyan már megint mi lesz ebből.

Rubin Eszter regényének egyik nagy erőssége az, ahogyan a szenvtelen, tárgyilagos előadásmódot összeházasítja az iróniával. A drámai helyzetek leírásában ugyanis nincsen semmi drámaiság, a kívülálló, szenvtelen megfigyelő pozíciójából szól a narráció, a harmadik személyű függő beszédből azonban azt is megtudhatjuk, mit gondol éppen Hanga az adott élethelyzetről. Tehát egyszerre látjuk a történéseket a kívülálló perspektívájából, valamint a főszereplő szemszögéből is, akinek a bőrére megy a játék. Ez a kettősség akkor válik igazán mesterivé, amikor az akkurátus, érzelemmentes külső narrációt Hanga már-már lányregénybe illően optimista, naivan romantikus reflexióvial ellenpontozza a szerző. Az olvasó tudja, hogy Hanga éppen élete soron következő nagy katasztrófája felé rohan, miközben ő arról áradozik őszinte lelkesedéssel, hogy végre sikerült megtalálnia a kulcsot a boldogsághoz. Irónia ez, a legkeményebb fajtából, ami akár azt is eredményezhetné, hogy a szerző visszatetsző kegyetlenséggel kínozza módszeresen a regény hőseit – ha nem párosulna ez a látásmód azzal az analitikus, empatikus látásmóddal, amely a kortárs amerikai próza oly sok kiválóságának a munkáiban érhető tetten, Paul Austertől Taffy Bro­desser-Aknerig. Rubin Eszter ugyanis nem sokkolni próbál, hanem inkább a saját hétköznapiságukban próbálja felvillantani azokat a triviális epizódokat, amelyek során a szülő akaratlanul is továbbörökíti a gyermekére az őt ért traumákat. Egy példa: amikor leánya, Lenke köhögni kezd, Hangát rögvest megrohanják saját gyermekkori asztmájának emlékképei – „Ne köhögj! – szólt rá szigorúan a lányára Hanga. Ez volt a legnagyobb rémképe, hogy a gyerek beteg lesz, és ő nem tudja megakadályozni” –, és meglehetősen bizarr módszerrel próbálja szó szerint elfojtani a bajt, mielőtt elhatalmasodna a gyermeken: „Csak egy napig kell kibírnod – magyarázta –, ha minden egyes köhögést visszatartasz, akkor holnapra elmúlik az egész.” Bizarrságában is tipikus ez a kiragadott példa arra, ahogyan a regényben szereplő generációk oda-vissza trau­ma­ti­zálják egymást. A későbbiekben ennek a helyzetnek az ellentétes irányú párja jelenik meg abban, ahogyan Lenke kislányként a rögeszmés-kényszeres személyiségzavar tüneteit kezdi produkálni – mint kiderül, afféle varázslatszerű rítusként, visszafor­dítandó az édesanyját ért magánéleti csalódást: „A hajkefére tekert hajgumit százszor kellett meghúzni elalvás előtt. Ha nem csinálja, a következő karácsony is elromlik. Egy éven át, háromszázhatvanöt napon keresztül, minden este százszor. Ezt mondták a hangok Lenke fejében. És azt, hogy anyát baj éri, ha nem teszi pontosan. Minden szabályt betartott a kényszerű ismételgetésben. Nem önszántából folytatta. Sajnos azt vette észre, hogy anyát idegesíti, pedig pont őmiatta csinálja. Sírva fakadt a feloldhatatlan ellentét miatt. Elviselhetetlen feszültséget érzett. Most az Iván is elment, mint apa. Bár annak anya örült. Most nem örül. Fáj a gyomra. Segítenem kell rajta. Már csak negyvenháromszor kell megérinteni a hajkefét, és kész a mai adag. Ezzel a varázslattal anya jobban lesz, és Iván visszajön.”

Rubin Eszter regénye azonban nem csupán lélektani és családregény, hanem identitásregény is egyben. A Hangát sújtó transzgenerációs traumák nagy része ugyanis abból fakad, hogy a család különféle generációi nem tudták – vagy nem is igazán próbálták – feldolgozni azt, ahogyan a holokauszt sújtotta őket. Hanga – bár általában szereti a kutyákat – atavisztikusan retteg a német juhászoktól már jóval azelőtt, hogy bármit is tudna a család zsidó származásáról, amelyről végül szeretett nagyapja világosítja fel. A felvilágosítás aktusa azonban nem teremti meg az emlékezés kultúráját a családban, a nagymama is csupán évente egyszer, a haláltáborban meggyilkolt édesanyja születésnapján veszi elő a régi családi fényképalbumot, benne az elveszett rokonok képével: „Ilyenkor kivonult az udvarra néző cselédszobába, és csak este került elő. Azon az egy napon megváltozott a tekintete, nem a szokásos Nagyi volt, de szerencsére Hanga minden alkalommal gyorsan eltemette az emlékezetében a szomorú délutánt, mert másnaptól újra visszaváltozott a megszokott, biztonságot nyújtó, derűs Nagyivá.” Az emlékezés egyéni, izolált aktus tehát, és évente egyetlen napra korlátozódik, esélyt sem adva a kibeszélésre és a trauma közös feldolgozására, aminek következtében a gyermek Hanga nagymamája halálát úgy tapasztalja meg, hogy a nagyszülő „inkább a nővéreit és az anyukáját választotta”. Ami pedig Hanga édesanyját illeti, ő a lehető legradikálisabban próbálja nem létezőnek tekinteni nemcsak a családot ért trauma témáját, hanem egyúttal a zsidóságot is mint lehetséges identitást: „Ne foglalkozz vele – söpörte le Vera az asztalról már az óvatos, puhatolózó kérdéseket is. – Ez ma már semmit nem jelent. Manapság már nincsenek zsidók.”

Azonban még ha Vera igyekszik is nemlétezőként tekinteni a család zsidóságát, és az Hanga számára is inkább csak családtörténeti adat, mintsem megélt identitás, a külvilág rendre beletuszkolja őt a zsidó kategóriába. A legradikálisabb példa erre Lenke apai nagyanyja, Jolán, aki egy alkalommal módszeres antiszemita tirádát ereszt rá Hangára kötetlen beszélgetésnek álcázva, addig a végkövetkeztetésig jutva el, miszerint „aki visszajött Auschwitzból, az mind gazember”. Hangában ez a verbális erőszaktétel lelkiismeret-furdalást szül: „Nem védte meg a nagyszüleit, nem mondott semmit. Egyetlen hang sem jött ki a torkán a hirtelen támadt, ijesztően fojtogató gombóc miatt, ami elzárta a levegő útját. Hát ennyi lélekjelenléted nincs? – ostorozta magát. Nincs. Az ilyesmire nem lehet felkészülni. Nem volt rá felelet. Hangának nem voltak erre szavai. – Bocsáss meg, Nagyapa – suttogta a rakpart sötétjében –, tudod, hogy téged szerettelek legjobban a világon. Téged szeretlek.”

Hanga zsidósága tehát nem bír igazán tartalommal, hanem inkább körülmény, amelyet a külvilág értelmez időről időre kénye-kedve szerint. Következésképp folyamatos stresszforrás: „Nem kell vele foglalkozni, már elmúlt – állították, hogy megkíméljék a lányukat, majd az unokájukat, de semmit nem tudtak hozzátenni a kijelentéshez, nem akarták tartalommal megtölteni a még így is ijesztően hangzó, fenyegető zsé betűs szót. Úgy lebegett magában a levegőben, mint egy minden természeti törvénynek ellentmondó, gravitációval dacoló, önálló, megfoghatatlan entitás, mely szabadon rászáll az emberre, súlyos bélyegként béklyózva meg az ártatlan áldozatot.” Nem véletlen, hogy Lenke problémái éppen azt követően szűnnek meg, hogy a lány Izraelben talál új otthonra, ahol sikerül tartalommal megtöltenie zsidó identitását: „Izraelben tudod, ki vagy. Azt is tudod, mitől kell félni, nem kell kitalálni félelmetes dolgokat, amin lehet szorongani.”

A fenti idézetekből remélhetőleg az is kisejlik, hogy Rubin Eszter nem magyarázza túl a dolgokat: nem fejteget, nem elemez, hanem pontos, érzékletes, hangsúlyos jelenetben tud kevés szóval sokat mondani. Ez az írói erény munkálkodik akkor is, amikor bármiféle klasszikus jellemrajz nélkül teszi elevenné szereplőit azok jellegzetes szófordulataival és néhány jól elhelyezett mikro­jelenettel. A Hanga mellett végleg elköteleződni egy évtizeden át képtelen egyetemi tanár, Iván nar­cisz­tikus, áldozatszerepben tetszelegni mindig kész figurájáról például bekezdéseknél többet árul el az, ahogyan a „nekem” helyett következetesen a „számomra” szót használja, és rendszeresen olyan kijelentéseket tesz, mint például: „Térre van szükségük a gondolataimnak, hogy meg tudjanak születni.”

Rubin Eszter szövege az ehhez hasonló apró részletektől működik nagyon hatékonyan. Ebben a regényben az első látásra hibagyanús megoldásoknak is jól átgondolt szerepük van: a lányregényt idéző, álnaiv passzusok arra szolgálnak, hogy Hanga látásmódjába helyezzék az olvasót, így fokozva a helyzet tragikumát, és még a remekbe szabott gaszt­ro­nómiai leírások is többletjelentéshez jutnak a regény vége felé, miután Hanga komoly gasztro­enterológiai gondoktól kezd szenvedni azt követően, hogy szakít Ivánnal, aki oly látványosan becsülte – és követelte – meg a nő konyhaművészeti remekmű­veit. Az eleinte triviálisnak tűnő, majd többletjelentéssel felvérteződő, visszatérő elemekre példa a Wayang árnyjátékosok motívuma is, amely először egy falvédőn jelenik meg a nagyszülők Lenin körúti lakásában, majd a regény vége felé is visszatér, a Bali szigeti nyaralás egyik jelentében, tényleges árnyjáték-előadásként, és egyszerre a transzgenerációs traumák szimbólumává nemesedik:

„Később beültek egy helyi árnyjáték-előadásra, s amikor a színpadra léptek a wayang figurák, Hangának elakadt a lélegzete. Fogalma sem volt, hogy a réges-régi Lenin körúti falvédőről ismerős alakokkal fog találkozni a Távol-Keleten, s az otthonától beláthatatlan messzeségben, ezáltal újra kapcsolatba kerülhet a nagyapjával. A bayang árnyat jelent – magyarázta Nagyapa –, a shaingiang pedig messzi múltból előlépő szellemet.”

Ami pedig a regényzárlatot illeti, Rubin Eszter mesterien hagyja nyitva a már-már álomszerű utolsó fejezetet, amelyből nem derül ki egyértelműen: a világjárvány, amely a Hanga által kényszerből vállalt bezártságot társadalmi normává teszi, elhozza-e a főszereplő számára a gyógyulást, vagy még tovább fokozza a felmenői által ráhagyományozott traumák és a személyesen megtapasztalt csapások, csalódások súlyát. Pompásan megírt, fontos és súlyos mű Rubin Eszter új regénye, amelyet forgatva vélhetően nemegyszer felteszi majd magának az olvasó a kérdést: Minek olvas a szenvedésről, aki nem bírja? Ez a könyv ugyanis éppen attól jó, hogy gyakran az olvasónak is fáj. (Kalligram, 2021)