Pozsgai Györgyi: Szűkülő terek szimfóniája

Az egyes ember tudása mint a vízcsepp aránylik a tenger mérhetetlen víztömegéhez. Mindez mégse zárja ki, hogy a magunk korlátozott módján átéljük és megértsük azt, aminek részei vagyunk.

A külső valóságnak, amely nemcsak kívül van, hanem bennünk is. Pozsgai Györgyi legújabb, hetedik, Szűkülő terek szimfóniája című verskötetében valósággal összegzi felfedező útját, amely a dalforma átértelmezésén keresztül vált azzá a téveszthetetlen lírai megszólalássá, amely szerves része annak a női lírának, amely fokozatosan felhagyott az érzelmi hatástalanítás divatos módszerével. A női létélménynek és egyáltalán a költészetnek lényegéhez tartozik az érzelmek átvilágítása, megértése, ábrázolása. Természetesen ez sokféle módon történhet.

Pozsgai Györgyi indulása, miképpen ez a nála fiatalabb Rózsássy Barbara költői tájékozódására is igaz, hatalmas műveltségi, művelődéstörténeti anyagon keresztül valósult meg. A márványisteneket szemlélve az antik kultúra isteneihez, istennőihez jutunk el. Ez a fajta tájékozódás csak látszólag korszerűtlen. Valójában európai kultúránk talapzatáról van szó, egyfajta mitologikus lélektanról, amely segít megérteni azt a mátrixot, amely szemünk láttára változik. Ki tudja merre?

Az öt versciklust (Felhő-románcok, Naptalanul, Ringató, Láthatatlanul, Kényszer-keringő) tartalmazó könyvben a klasszikus kiindulópontot már betemette az idő, de a szemlélet, a bensőséges közelség megteremtésének költői technikája, vagyis az ünnepélyesség átfordítása a hétköznapi élethelyzetekre továbbra is jelen van. A helyszín hitelességét nem annyira az épített környezet, hanem a természeti képekkel sugalmazott érzelem teremti meg. A felhőhöz című versben így: „Éj aranyló Holdját / néha átöleled; / gömbölyű portré emlékek falán. / Csak létezel odafenn, / mint hegyvonulat, / örökké változó / gomolyagban.” A nosztalgikus alapélmény a személyes emberi sorsban megélt örök hiány, ahol „levegőért / kapkod a lélek” (Késő ősz), ahol „Meggyfa-illat idézi / a régi világot, / a csendet / az ajtó mögötti / édent” (Hajdan). Ezek a nehezen megragadható érzések már leváltak vagy leválóban vannak a történésekről. Ennek megfelelően érzés-esszenciáról beszélhetünk, amiknek kifejezése, metaforikus megragadása attól válik szemléletessé, eredetivé, hogy a költőnek sikerül anyagiasítani az elfutót, a nehezen megragadhatót. Például így: „Törhetetlen üveg mögül / nézem a világot, / szememben sóvárgás” (Fanyarul).

A hiány lírai oknyomozássá válik. Nem elég megélni érzéseinket, érteni is kell, hogy mi miért történik velünk, hiszen látszólagos véletleneink valójában útjelek a lét működésének mélyebb megértése felé. Pozsgai Györgyi lírája ebbe az irányba mozdul el. A megértés, az élmény, a fájdalom tudatosítása az önmegfigyelésen keresztül történik. Miképp? Jó példa erre a Bevésődött trauma… néhány fájdalmas megállapítása: „Vissszavetődtem / a tudat előtti / állapotba. // Csend, család, barátok, diákok / …a többi átok.” A fekete szín megjelenése ebben az egykor idillre hangolt költészetben, s a líraiság tőszavakká redukálása fontos fejlemény, amelynek lírai megjelenítése fokozatosan valósult meg A folyó színei című verskötetben (Hun­ga­rovox, 2019), amelyre, ha lesz majd irodalmi kíváncsiság, a pénzérmeként feldobott divatos neveken és életműveken túli érdeklődés, fel kell majd figyelni. Márcsak azért is, mert a női líra nagy, bár észrevétlen eseménye a dalforma áthangolása. A szépség mint testtudat egyre mélyebb lélektani önismerettel viszonylik önmagához, a szerelemhez. A kulcsszó a metamorfózis. A nézőpont megváltozása részben a változó kor (Változó kor) elfogadásával: „Köröttem vihartalanság, / foszló illúziói, / lángemlékek kérdőjelei, / előttem éj-szörnyű lovak.” A többnyire rövid, haiku-magból kicsírázó versek csak ritkán jutnak el a hosszabb kifejtést igénylő időszembesítő emlékezésig, amilyen a Hallucináció, mint visszatalálás a soha el nem veszthető ifjúság korába.

Ez a feloldás, emlékidézés logikusan vezet át a Ringató és a Láthatatlanul című ciklusok egymást erősítő szólamaihoz. Az én legbelső köreiben újra meg újra felmerül, hogy közölhető-e mindaz, amiből felépül a személyiség. Van-e szív a mélyebb megértésre? Közölhető-e a líra eszközeivel, így a lelki képekkel a lírai én sebzettsége, amihez ambivalens módon viszonyul – hol elmondaná, hol eltagadná (Bezártság, Maradj!). Az utóbbi fejleményt csak erősíti, hogy a külső világ elembertelenedési folyamata egyre nyilvánvalóbb, a félrevezetések, megtévesztések egyre rafináltabb módozataival találkozhatunk. Mindez érthető módon egy korábban alig létezett tudatszinten mint gyanakvás, félelem jelentkezik. A Titok-magányban így: „Tűzeső- rettenet. / Zárt láncú logika – szívre vértezett. / Nem érti a hajnal / a vöröslő eget, / bíbor kisüléseket / csendes táj felett. / Nem látja a / rózsa könnyében / a lényeget.” A menekülés, a tépettség mint közösségi élmény (gyanakodhatunk itt a járvány körüli pszichózisra is) a veszély, a veszélyeztetettség képeit hívja el. Néha óvó, féltő gesztussal: „Homályló táj felett / rémült madár. / Kincseit fészkekbe ejti” (Kakukk), máskor (Thriller) ijesztően, irracionálisan: „Reggeli homályra alvad / az éjszaka vére – / fullasztó halál. / Harang rezonál… / Csonttá fagyott a Hold…”

A kötetzáró Kényszer-keringő egy klinikailag is pontos szenvedéstörténetet tár az olvasó elé. Az ajánlás: „Férjemnek – édesanyja emlékére” a személyes érintettség drámai centrumába kalauzol. Nehéz műfaj ez, szembesülés azzal a drámával, hogy a szeretett személy, akit szeretünk, akinek asztalánál ültünk, miképp változik el, költözik ki magából és szeretteiből fokról fokra, miképp morzsolódik fel az én, ereszti el egy nehéz és hosszú életen át őrzött emlékeit, tudását, majd miképp lázad az én a test utolsó erejével önmaga maradék integritásáért, hogy lerázza magáról a gyámkodás bilincseit. A demencia mint a tudat elsötétedésének lírai ábrázolása – szinte illetlenség erről beszélni – mégis ritka költői győzelem. Pozsgai Györgyi szűkszavú pontossággal és finom arányérzékkel egyensúlyozza mondanivalóját, amelyben a lírai én nem egyszerű megfigyelő, egy percig sem lehet az, hanem szenvedő alanya a folyamatnak, mint ez a Lefelé soraiból kitűnik: „Aki részesévé válik / az összeomlásnak, / az soha nem lesz a régi – / végleg beköltözik a szorongás…” A legszívszorítóbb ebben a helyzetben a tehetetlenség elfogadása: „Áttetsző fátyol a szem szivárványa, / összegabalyodott / idegpályák szürrealitása, / rögeszmék törvénye / igazgatja a kényszerek / fájdalmas ismétlődését.” Ezek a „kiszolgáltatottság partjáról” érkező híradásokban az énjét kereső beteg emlékezetfoszlányai és vulkanikus dühkitörései keverednek, már semmi sem szilárd. Az életet és a létet szervező logika fokozatosan jut el a csend birodalmába:

„Aztán elfogynak a szavak. / Csak a látvány marad – bőrén / átsütnek az erek, / hajának szürkesége elveszik a párnába / süppedt arc körül. / Vézna teste akaratlan áldozat” (Lefelé). A további stációk már kívül vannak az ittlét félelmein. Minden belekövült a megtörtént mozdíthatatlanságába: „A vég már nem egy fogalom – / megtestesült sors. / Megbicsaklott az élet / fénye arcodon. / Alázatot gyakorol / a körbeölelő világ” (Visszaadta lelkét).

Pozsgai Györgyi életműve izgalmas hozzájá­rulás az utóbbi évtizedekben kibontakozott női lírához, annak témaköreihez, amelyek – paradox for­dulatként – már a férfi és női szemszögön túli sors-­összefonódásra, az örök emberi létezés drámájára irányítják a figyelmet. (Hungarovox, 2021)