Művész-ember-lét

(Zichy major, Budaörs, 2021. szeptember 20.)

Ember nélkül nincs világ. Az univerzum, a teremtés ugyan nyilván fennállt akkor is, amikor még nem lakta Homo sapiens (vagy neanderthalensis, vagy valamelyik másik ember-ős). De úgy még nem volt oikosz, „lakott föld”, csak terep, mert nem volt, aki otthonának tekintse. Szép volt nyilván akkor is – egyedül Teremtője látta és mondta ki szépségét –, sok izgalmas létezővel, nyüzsgéssel, harccal és harmóniával. De a világ mindig valakinek a világa, aki benne lakik. Ahogy a környezet is csak valakinek lehet a környezete. (Ez egyébként a jelenkori ökológiai küzdelmek legfőbb kulcsa is: nem „a környezetet” úgy önmagában, sterilen kell tudnunk megvédeni – hiszen olyan nincs –, hanem az ember otthonos környezetét – s ha ezt jól tesszük, az lesz jó a többi létezőnek is.) És egyébként eredendő értelemben természete is csak valaminek (valakinek) van – ráadásul ajándékként, kapott módon. Nem létezik semleges természet naturát neki tulajdonító nélkül; nem létezik környezet olyan nélkül, akit környezne; nem létezik világ olyan nélkül, aki világot gyújtana benne, és otthonának élné meg.

Művészet nélkül nincs ember. A művész a látó. Ő veszi a legkomolyabban az emberi küldetést, hogy világgá kell látnia, amiben él, amiben élünk. Nélküle világunk könnyen világgá megy, búcsút inthetünk neki. És marad a puszta működés, aztán talán csak a levés. És legvégül már az sem. Művészekre szükségünk van: ők mentik meg a világot világnak. Ők fordítják meg minduntalan az entrópiát, terelik tekintetünket a középpont, az annyi módon és irányban fellelhető középpontok felé. A művészet rendet teremt, rendet talál, felfedezi a létezőben az ajándékot, és mögötte – ha kitart – az Ajándékozót is. Az ars – sacra est.

Világ vesz körül minket a két teremben, szépen egybeszerkesztődött, egybeszerkesztett, harmonikus világ. Pedig feleselnek egymással az alkotók és az alkotások. Csikorogva fúrnak bele egymás terébe a különböző világ-látások. Mégis egy és szimfonikus, amiben itt állunk, mozgunk és lélegzünk. Aknay János angyalai szerényen, csöndesen, de a legfontosabb pontokon, felülről vigyázzák lépteinket és találkozásainkat egymással és az alkotásokkal. Hadik Gyula bőséges külön tárlatán, a kisteremben az ismétlődő, levélnehezék karaktererű Mózesek, Jézusok, Szent Istvánok sohasem ugyanolyan, mégis önazonos alakjai terítik elénk az üzenetet. Megfeszítés sorozata (Krisztus-sorozat, 1985) külön gyönyörűség, önálló elmélkedés, teljes Nagyböjt, Szent Negyvennap: a minden különböző emberrel eggyé váló egyetlen Megfeszített himnusza. Gvárdián Ferenc szobrai és grafikái veszik át tőle a szent levélnehezék stafétáját. Az ő keresztúti stációi a földre nehezednek, minket is oda nyomnak, hogy érezzük, honnan vétettünk és mi a sorsunk; magasba törő, nyúlánk szentjei viszont felfelé emelik a tekintetünket, és közben szilárdan helyén tartják a lényeget, mint a XIV. stáció bizánci szilárdságú őrállói a Testet (Sírbatétel XIV., 2021).

P. Boros Ilona képeiből is sugárzik valami ilyen bizonyosság. Sola Scriptura sorozatán az Írásnak mindig három íve, hat lapja, tizenkét oldala van. Az üzenet tehát nem változik; mégis mi minden történik vele! Létra indul belőle az égbe, sötét tűz csap le rá, vagy épp maggá változva hullik a földre… Valami hasonló történik Pusztafi Pannánál akár a vágódeszkával, akár a Kálvária-dombbal: ha megállapodunk az alapokban, és vállaljuk a nyugodt szemlélődést előtte, ha megállunk, akkor a tömör valóság megmozdul, kivilágosodik, elsötétül, bevallja fájdalmát, és feltárja nekünk ezerarcú lé­nyegét.

Nemes László keresztjei is valami hasonlót tesznek. Az egyetlen kereszt feldarabolódik, élni kezd, nyugtalanul virágzik és zsibong, eltűnik a fonatok mögött, majd előbukkan, és közben beszél, beszél. Elsősorban a fájdalomról, de közben színeivel a reményről és a lehetetlenségből kibimbózó új lehetőségekről is. Hasonlóképp beszélnek a színek Pirk László tablóin. Alakjai ravaszul öltik magukra nem mindig evidens árnyalataikat, hogy – nemcsak rétegelt lemez anyagukban, de tartalmukban is – többrétegű üzenetükkel „fénykiáltó jelként” megállítsanak és repülni tanítsanak ég és föld között. Barakonyi Borbálánál pedig a színek, úgy tűnik, teljesen átveszik az uralmat: a szemet zavarba ejtő, mégis mélyen kíváncsivá tevő tablóin elrejtőzik a komplex és következetes rend, nem hagyja magát könnyen leleplezni, ám így is lefoglal, és észrevétlenül meggyőz, hogy a valóság gazdagabb és jelentéstelibb, mint elsőre látszik.

Tóth Csaba ezúttal csak három képpel szól bele a szimfóniába, de úgy, mint az üstdob vagy a harsona. Képi idézetei akkor is felfelé mutatnak, amikor lefelé ereszkednek, akkor is építenek, amikor a rombolás szavával címkézik fel magukat. Hasonlóképp többsíkúak Csengery Béla archaikus reminiszcenciájú reliefjei, ókori világképet idéző tömbjei, amelyek azonban közelebbről megnézve mégis jelenkori kínokat és állapotokat olvasztanak egységgé az örökkönvalóval. Kecskés Miklósnak pedig szintén három képe felesel nekik világosabb tónusaival, finom, álomszerű anyagiságával és egyértelműen felfelé vonzó alakjaival.

Felfelé nézni hívnak ugyanis a képek, mindegyik egy más szólammal a szimfóniában. Minket is művésszé lényegülni hívnak tehát, azaz legeredetibb hivatásunkra akarnak ráébreszteni a mű­vészek, hogy miközben itt járunk-kelünk – néha ember nélkülinek tűnő, de soha nem embertelen – alkotásaik között, váljunk mind újra anthroposszá, „felfelé nézővé”, világgá-látóvá: Emberré.