Korunk embere, aki a vallási iratokban kódolt napvillanásról szerez információt, a megszaporodó földi kataklizmák képeit látja a tévében, és a pandémia unásig ismert híreit hallgatja, nyilván másképp olvas verset, mint régebben, mikor az egyszerű hétköznapi emberek élete jóval kiegyensúlyozottabb volt, mint manapság, mikor szemlátomást egy hátborzongató sci-fi napjait éljük, habár ezt nyilván csak álmainkban valljuk be magunknak. Tény, hogy a versolvasás aligha függetleníthető az olvasó lelkiállapotától, én mégis visszarepítem magam abba a múltba, amely a versek történelmi háttere volt.
Turbók Attila, mint erről Pomogáts Béla értekezik, „családjában […] már a második költőnemzedéket képviseli…”. Az édesapa, Turbók Gyula, akinek verseit a Könyörgés a megtalált Istenhez című verskötetből (Hét Krajcár, 2018) ismerhetjük, „Pozsonyban született, azokban a napokban, midőn az egykor büszke koronázó város az újonnan gründolt csehszlovák köztársaság része lett”. Ez a történelmi háttér, amint ez ugyancsak kiolvasható Pomogáts Béla tanulmányából, „nyomot hagyott Turbók Gyula versein is, hiszen ő és családja is a trianoni megpróbáltatások áldozatai közé került”.
Turbók Attila első verskötetében (Július, Magvető, 1975) ez a lélektani helyzet szükségképp jelen van mint valami karmikus örökség, reflexió, a múlt el nem évülő értékeinek költői képviselete. Ez a költői indulás aztán megszakadt. Erről a költő a jelen kötet fülszövegében így vall: „a nyolcvanas években jó évtizedig nem írtam verset. […] Ki kellett várnom a szorongató élethelyzet változását, mert eltűntnek, megsemmisültnek éreztem magam, belesüllyedtem az árulással felérő, azt eltakaró gyűlölet tobzódásába, és elvesztettem a szavakat. […] Elborzadva figyelem azt a folyamatot, amely a költészet térdre hullását, zavarosba süllyedését idézheti elő.” A pontos fogalmazás ezúttal is éles fényt vet az életműre, a Júliust követő verskötetekben (Harmadnapi hó, Orpheusz, 1997; Lepketánc, Hungarovox, 2009; ide sorolva az Elsüllyedt tanú, Hét Krajcár, 2021 újabb verseit is) tetten érhető hiteles költői világképre, amely az eltelt évtizedek alatt rétegezettebbé vált, de megmaradt önazonosnak, amely önmagában is hatalmas emberi, költői érték.
Turbók Attila versvilága nemcsak az oszthatatlan szellemi haza felfedezését jelenti, kiállást a módszeresen relativizált s ezáltal pusztított emberi értékek mellett, hanem egy érzékenységét leplező személyiség folyamatos szabadságharcát önmagával, hogy egyre nagyobb panorámát fogjon be verseibe.
Az elsüllyedt tanú című könyv időrétegeinek (Amputált idő, Kicsorbult éjszaka, Repedt tükör, Lányom naplójába, Az új lakó, Messze már surrogott, Pucér szabadság) lineáris olvasata egy olyan idővonalat jelöl, amiről a személyessé élt történelmi valóság és annak tudati lenyomata egyaránt leolvasható. A Kitűzött zászló című alkotás záró versszakában így: „Kitűzött zászló, / lobog a szívemig parázsló / növények igyekezete, /majténytalan, aradtalan / vonulásuk / a tekintet ábrándja, néma kegyelete.”
A történelem ebben a versrészletben is egy olyan lírai ént vetít elénk, aki érti és érzi a kort. Pontosan megfigyelt élethelyzetek magyarázzák a költő közérzetét. A cikluscímadó Amputált idő a békeidőben dúló láthatatlan háború sebesültjeit idézi elénk: „E vállból amputált idő / rángó ideggel lökdös minket, / de kar hol van, lendíthető? / Takargatjuk a véres inget.”
A történelmi múlt, mint erről versek egész sora tanúskodik, nem elvont fogalom. Példázhatja ezt a Tenyérnyi tank, amely 1956 eseményeit a gyermek szemével láttatja. „Gyerek voltam még, gyerek. Csoda-e, ha nem láttam át a nagy / összefüggéseket? Úgy hittem, a mi világunk a legszebb, / a legjobb: erzsébetvárosi szép szegénység, anyám hallgatag / özvegysége. A háború lyuggatta házfalon oszlopos cirill betűk, / mellettük elmosódó gyermekrajz: tenyérnyi tank. És béke, béke, / apa nélküli felhőtlen béke! Még nem tudom, mi a szabadság, mitől a hiány árvasága…” A folytatás filmszerűen pergő képekkel idézi meg ’56 drámáját. Igazi, nagy vers ez, kikerülhetetlen antológiadarab, amely a személyessé élt történelemről szól. „Kitágít és szűkít részleteket, élesre állít pillanatokat.” Az idézett részlet arra is példa, hogy Turbók Attila lírája óriási drámai anyagot rejt. A félárvaság, amely Utassy József verseinek mitikus távlatot adott, jelen van Turbók Attilánál is. Nem úgy, nem olyan drámai felhangokkal, hanem a ráció optikáján átszűrve, de így is megrendítően, mint ezt A Barbárság kertje, vakondnyár megszólító jellegű sorai igazolhatják: „Honnan sejthetnéd, fénnyé lett apa, / mivé sivárlott, züllött a haza, / az elkomorló itthoni eget / miképp varjazták sűrű fellegek.”
Szívszorítóan pontos képek, amelyek visszautalnak a költőre, aki apja versére reflektálva vonja le a történelmi tanulságot: „Germán bilincsek, írtad egykoron, / végső ítéletként a romokon, / nem tudhattad még, / csak a csizma más, / az önkény mindig vér és agymosás.” Az időszembesítő hosszú vers (harminchárom strófa) épp a személyes, a nem szűnő gyász okán válik vádirattá, amelyben a „békévé oldja az emlékezés” fátylai mögött sem szűnik a fájdalom.
Turbók Attila verseinek metaforáiban nem nehéz felismerni a stigmatizáló nemzedéki élethelyzetet. Azt a valóságra döbbenő felismerést, amely Utassy Józseftől Bella Istvánig (és a névsor bővíthető) folyamatosan jelen van. A küzdelem nem a puszta helyzet kifejezéséért folyt, hanem a belső hit és szabadság érveinek kimondásáért. A „rettenet” kimondása csak az első fázis az igazságkeresés útján. Efölött van a lélek hite és ereje. Annak tudása, hogy az emberi lélek spirituális energiáit nem lehet kiiktatni a történelemből. Példázza ezt a Sivatagi út című vers zárása: „Hallgatunk Betlehemről, / a csönd karóira kitűzzük fejünket, / sivár az éj, / holdfényben ázó, / néma / Golgota.”
A reménytelenség, a dezillúzió ellenében is újra meg újra hangot kap a „hűségből erjedt homály erdőiben” bolyongó én hite: „fitymáltál másik embert: / »gyuma vagy, reményagyag-tömb«, / de te, őrzőből szökevény, / széthajlítod a börtönt”. Az idézett Kicsorbult éjszaka arra is példa, hogy miképp oldható a drámai feszültség. Nos, sokféle módon. Túrbók Attila a régebbi líra díszítő jellegű ékítményei helyett a funkcionális pontosságban látta meg a maga költői útját.
Emögött az a felismerés lapult, hogy Juhász Ferenc és Nagy László a költő-mágus szerepet (részben Ady nyomdokain) még utoljára felmutathatta, de a következő nemzedék már egy teljesen új helyzettel szembesült. Kiderült, hogy az új (kallódó) nemzedék már nem hisz a költő-héroszoknak, a tekintélyeknek, jószerével önmagának sem. A korszak költői személyiségük lángját következetesen visszacsavarták. Így tett Tandori Dezső is, hogy olyan témákat találjon (verebek, lóverseny, gombfoci stb.), amelyre nemcsak a „tűrt”, hanem idővel a „támogatott” bélyeg is felkerülhetett. Ismét mások a kelet-közép-európai irónia menlevelét lobogtatva próbáltak érvényesülni. Nehezebb utat jártak be azok, köztük Turbók Attila is, akik nem mondtak le a társadalmi analízisről. Mi több, feltárták a költőszerep társadalmi megingásának és kiüresedésének lehetséges okait, az irodalom hit- és reményvesztésének körülményeit. Jó példa erre a könyv címadó verse, az Elsüllyedt tanú indítása: „A hallgatás is nyomelem. / Fuldokolsz, elsüllyedt tanú. / Iszapréteg a szíveden, / a hínár nyálas koszorú. // Hiába húzódsz félre, lásd, / beköpnek, mint húst a legyek, / széttrüsszögik a rothadást, / mócsingolják reményedet.”
E két strófa alapján is érthető, hogy a szabadsághiány miért és hogyan nyomasztja a vers-ént, aki azzal zárja oknyomozását, hogy „Bírádként bűnöző okít”. Ugyancsak összecseng mindezzel a Sorok az árulásról megállapítása: „Az árulás nagy árnyék, jön velem, / köszön, kezet ráz, asztalhoz ül, / feszengés nélkül töpreng mindenen, / nyomot hagy leplezetlenül.”
A vers nem egyszerűen egy költő lírai érzésvilága, hanem mérlegkészítés. Turbók Attila a múlt, a jelen és a jövő hatalmas ívét feszíti ki. A megélt élet mint sorstapasztalat foglalkoztatja. A Létirányító Törvényig kíván eljutni, akkor is, ha az „amputált idő” az árulás, a hitvesztés, a szavak devalvációja, a „magyar maffia”, a „kétszeresen rablott villa” hírei és tényei már egy elszabadult végkifejlet felé mutatnak. A helyzet beszédes ábrája, aktuális nagy verse a Téboly sugárút, amelynek jövőképei a jakobinus diktatúra fenyegető képeit idézik. Így: „Tekints a világ sűrű katyvaszára, / akárha pondró, hemzseg incselegve, / kevert népeknek lesz igazi ára. // A templomokról hull, mint hullócsillag, / feszítenék a keresztet keresztre, / utolsó ékjét kultúrának, múltnak. // Derék férfiak márványszobra törpül. / Szivárványszínű kérdőjel a háttér. / A vörös szín vérvesztőn kizöldül.”
A Nostradamus-próféciát idéző tercinákban a kifordított világ eseményei a történelem nagy spirálját mozgató logikát modellezve festik a jó és a gonosz kozmikus harcát. Ugyanez a téma némi ironikus felhanggal bukkan elő az Ödipuszi kert zárásában: „A mozgató lényeg örökletes fonákja, Istentől szabadult / pörgettyű az űrszemét korában : önpusztító gesztus, / farkasfogú válasz.”
Turbók Attila életművének egybelátására most nyílik igazán alkalom. A egyes verskötetek spirálútján időben és tapasztalokban egyre feljebb haladva immár fogalmat alkothatunk a költői küldetés mélyebb természetéről, amely a folyamatos lét- és történelemhamisítás ellenében – József Attila szellemében – már nemcsak az „igazat” mondja, hanem a „valódit”.
(Hét Krajcár, 2021)
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
