Nagy Gábor: Hosszú záridő

Nagy Gábor Körmenden született, és – mint a Hosszú záridőből megtudhatjuk – gyerekként bátyjával a nyári szünidőket apai nagyszüleinél, egy Vas megyei faluban töltötte. A nagyszülőkről korábban már írt ciklusnyi verset. Ezúttal egy egész kötet erejéig újra hozzájuk és a gyerekkorba talál vissza.

Érdekes lenne egyszer az ilyen irodalmi visszatalálásokra bővebben kitérni, mert – hogy korábbra ne menjünk hátra – ez az elmúlt évtizedek egyik határozottan kirajzolódó vonulata. A jövőfirtató kiútkeresés éppúgy benne van, mint a paraszti élet zavart önfelszámolódásának és kíméletlen felszámolásának emlékezete. Korábban még a hagyományos világba beleszületett, majd abból kiszakadt „első generációs értelmiségiek” témája volt, néha kínnal-keservvel hozzáigazítva a „létező szocializmus” tűréshatárához. A prózában Szabó István és Balázs József lehet a jellemző példa. A költészetben Oravecz Imre 1998-as Halászóembere talán a legismertebb (és egyik legutolsó) könyve ennek a tematikának. (Oraveczhez hasonlóan Nagy Gábor is dőlt betűvel emeli ki a korabeli beszédfordulatokat, tájszavakat, és nála is laza történetté vagy inkább körképpé állnak össze az egyes darabok.) De ott vannak Buda Ferenctől Ágh Istvánig a Hetek (és részben a generációval ifjabb Kilencek) költőcsoport tagjai, akiknek ugyancsak ez az évezredes életformát részben eltörlő, részben átalakító változás volt az alapélménye.

Nagy Gábor nemzedéke csak időlegesen járt vissza ebbe a hagyományos világba, amely már a hetvenes–nyolcvanas évekre átesett a legnagyobb traumákon. A kimenő nemzedék még – talán utoljára – megmutathatta az unokáknak a paraszti élet munkarendjét, erkölcsét, fény- és árnyoldalait. Alighanem ezt a viszonylag békés végjátékot nevezi meg a Nagy Gábor-könyv címe a sajátos szóalkotással, ez a „hosszú záridő”. Már a falu által megcsodált és a felemelkedés jelképének tartott autóval (például „piros 1500-as Ladával”) érkeztek-távoztak a gyerekek. Akiknek már nem a kemény munkát jelentette a falu, hanem a vakációt, a nagyszülői gondoskodást, a nyár szabadságát. Később az otthont, az elveszett gyerekkort. Ahogy az Udvar című vers végén szembesülünk a gyermekélményre óhatatlanul rávetülő évtizedekkel: „birtokba veszem, lassú ügetést imitálva / pipaszár lábaimon, az udvart; / nem tudván, két évtized múltán lopakodó indiánként leskelődöm / a kerítés résein, kívül rekedve / a sápadtarcúak távcsővel / körbepásztázott rezervátumán, / ahol a bennszülött / idegen örökre, s örökre otthon…” Nagy Gábor tágabban vett nemzedékéből talán L. Simon László nagyszülőversei rokoníthatók legkönnyebben a Hosszú záridő világával, de többek között Sütő Csaba András, Szalai Zsolt tematizált városonkívülisége, de akár Győrffy Ákos és Jász Attila meditatív tájköltészete is közelíthető hozzá.

Nagy Gábornál a felfigyeltető tematika együtt jár a formai egyszerűsödéssel. A verstanokat gyerekként áttanulmányozó, majd Baka István irányításával még tovább lépő költő korábbi rafinált ritmusait, rímeit fölváltja a beszédritmus szerinti tagolás, a rímtelenség, illetve a rímtelenség és a rímsejtelem határán álló véletlenszerű összecsendülés. Persze a poeta doctus egy-egy villanással jelzi, hogy tudna ő bravúrkodni. Például többször a kiváló rímet a verssor vége elé helyezi, felfigyeltetve az olvasót, de látszólagos nemtörődömséggel rögtön tovább is lépve rajta. A kötetkezdő Apróhirdetés második sorára („házasságközvetítőhöz robogtunk a Szamarán”) így felel és nem felel a negyedik: „nem igazodtam el apám zavarán sem”. A Szomszédságban így ír a disznóólba tévedő, szerencsétlen „kerge tyúkról”, a belső rím felismerését egy raggal is nehezítve: „beröpült a kollátba, s a disznók / tépték, falták a tollát”.

Ami a legfeltűnőbb, hogy a pályakezdést jellemző és később is sokáig meghatározó hosszabb (egy-két oldalas) önkommentáló versek helyett itt rövid, fél-, sőt harmadoldalas versekkel találkozunk.

A felidézett emlékekben a költő éreztetni tudja a gyerek egykori életörömét, másrészt ráébred, illetve ráébreszt, hogy ezek az egyszerű helyzetek örök léthelyzetek is. Talán mert itt adódott valami nagy egység ember, állat, kozmosz között: „Öregpapa […] úgy ült ott, eggyé válva a tuskóval, / telekkel, beláthatatlan szemhatárral, / hogy csak odakuporodni lehetett hozzá, / oldalának dőlni, akár egy pulikölyök, / elfészkelődni meleg istállószagában” (Favágító). Ősi és jelenvaló egybeesik: „szólongatja hiába a macskát, / nézik egymást mozdulatlan, / tudván tudva, a másikat is / azok a régi egyiptomiak faragták” (Dédnagyapám és a macska).

Az örökérvényűségre a maga naiv módján a gyerek is ráérez: „szentül / hittem a 6:3 örökét, / s hogy a bazárost mindenhol / Gállosnak hívják” (Bazár); „öröknek hittem őket is, öröknek / a szilvafa püspökliláját” (Tükrös szekrény). A körülötte lévő világot gyakran a kalandregények, azok közül is leginkább az akkoriban mindenki által olvasott indiános regények szemszögéből nézi: „s itt hittem azt, / parasztnak lenni annyi, / mint indiánnak, ravasz rejtekezés / meg önfeledt kalandozás karókkal / kijelölt, mégis végtelen / birodalomban” (Király-hegy). Próbálgatja a lehetséges szerepeket, akár egy istenét is (a Cigánymeggyben szór a fáról „kegyes és közönyös istenként” meggyet egy arra kószáló kiskakasnak). Gyakran visszatérő helyzet, hogy a gyerek a réseken át szemlélődik. Kerítésen át, a budiból, a padlásról. A védettségből figyeli a külvilágot, aminek a felfedezése annyi örömet ígér, sőt ad. Még a félelmetesnek tűnőhöz is nagy létbizalommal közeledik. A nagy­mama ágyából, a dunyha alól les ki az éjszakába a Dunyha című versben: „még fogadkoztam: megtanulom szeretni / az ablakon átzuhogó mindennél / feketébb, eleven sötétséget”. (A már idézett Udvarban fordul meg a nézelődés iránya. Itt a felnőtt les be kívülről az egykori, már elveszett otthonba.)

A gyerek öntudatlanul is teljes életet él. Persze, egy veszélyeztetett, mulandó teljességben. Maga is olyan, mint a Cigánymeggyben a váratlan ajándékként eléhulló meggyszemek forrása felé pillogó „siheder kakas, gyanútlan kalandor”. (A kotyogós című versben mondja „Öregpapa” a gyerekről: „de hisz ollan még, / mint a sarkantyús kiskakas.”)

Nagy Gábor fel-felvillantja a paraszti élet nehézségeit, olykori ridegségét is. Az egész azonban, pláne a gyerekkor fénytörésében, nagyszabású és jó életnek bizonyul. Érezni benne valami titokzatos lényeget. A titok két versben jön elő. „Melengettem a titkot” – olvashatjuk a Fásszínben (a konkrét rejtegetnivaló itt a kiscicák születése). A fecskékben a léttitok főleg az állati viselkedésben nyilatkozik. Néminemű, mindent átjáró ritmushoz kötődik. Bár ezt a rutinná váló paraszti munkák végzői nem tudatosítják, de a visszaemlékező már igen. A vers végén sűrűsödő cs-hangok a világ érzékletességét egyrészt a hangokra is kiterjesztik, másrészt a mindent átható ritmust, közösséget is érzékeltetik. A csivitelő tej összeköti a fecskék jellemző hangját a tejjel, a tehénnel. Az utolsó sor belső rímmel élénkített, tisztán csengő időmértékes ütemmé rendeződik. A verset egészben idézem:

„Az istállóban fészkelő fecskék / nem vették zokon a szüntelen / jövés-menést, ganajozást, itatást, / tavaszról tavaszra mintha csak / a Rózsa meg a Bimbó kedvéért térnének / haza, a röptükben, tudtam, titok van. / Míg ki-be csapongnak az életösztön / kérlelhetetlen ritmusára, Öregszüléim / összehangolt közönnyel húzkodják / a csecset, marhalánc csörren, / surrognak szárnyak, csöbörbe / csurran a tej, csivitel.”

Miért ért véget ez a világ? Nagy Gábor természetesen nem boncolgatja az okokat, de a versekben vannak támpontok, ha el akarunk gondolkozni. A nagyszülők világából kikerülnek a gyerekek (és persze az unokák), már nem vonzó és nem is kényszer ez a nagy szakértelmet és nagy munkabírást igénylő életmód. A modern világ (Lada stb.) maga alá gyűri a hagyományos paraszti munkát. Ugyan a nagyszülők kényeskedőnek tartanak sok új szokást, de maguk is (és az apa Ladáját bámuló falusiak) elbizonytalanodnak, ha rosszak is a sejtelmeik: „család-szomszédság / összecsődül […] a kíváncsiság fűzfagéva taplógombái, / szemlélődve is élősködők. / Jaj, mire lesz ez még, fiam, / sopánkodik nagyanyám a rivaldafényben / topogva, gyönyörködjön, szégyenkezzen-e / apám kipirult büszkeségén.”

A kötet első verse (Apróhirdetés) felvillantja a három nemzedéket, a köztük lévő zavart, a veszteségeken túllépő életerőt, a többször szerepet kapó kocsit: „Amikor frissen megözvegyült nagyapámmal / házasságkeresőkhöz robogtunk a Szamarán, / kiskamaszként éreztem némi szégyent, / nem igazodtam el apám zavarán sem”. (A vers végén azonban nem értem a „mert” jelenlétét a megidézett beszédben: „ennek az asszonynak / úgy ciceréltek a mellei, mint a szőlőkacsok / a hajnali dérben – bár hátrányára szóljon, / mert olyan süket, de olyan…”) A következő vers (Dunyha) megidézi az egykori világ nagy harmóniáját, első szava („Eleinte”) azonban a változást is előrevetíti. A Madáristen a szigorú hierarchiát (és a talán csak a családban jellemző nőuralmat) mutatja meg. Az Udvar a visszatekintő felnőtt fájdalmas nosztalgiáját tudatosítja. Az Utazás a nagyanya halálával az elmúlás távlatát viszi tovább.

Ezek után jönnek a családi viszonyokat, a gyermeki élettapasztalatot, a falusi életet festő különböző darabok. A tematikus összecsengések jelzik az életkör egységét. Az állandó veszélyt jelentő ragadozókat egy elinaló róka, majd egy surranó nyest képviseli (mellettük szinte mitikussá válik a „nagy vörös patkány”). Az orvos megajándékozása párhuzamba kerül a pap megajándékozásával. A tyúkot fölfaló disznók után később a vakarófával kényeztetett disznókat látjuk. A gyerekek által tudatlanságból (gyermeki kegyetlenségből?) elpusztított csirkék a Napos csibék után a Csúzli témája lesznek.

A könyv végén a Dancs és Gógán a vakáció végét, a hazautazást írja le. Az utolsó vers (Diófa) pedig a családi gazdálkodás megszűntét: „Utolsónak Fiatalpapa maradt, leejtett / vállal jött elő a pincehomályból, / előbb-utóbb fölköti magát a diófára, / morogja”. Maga a diófa csak a rövid vers utolsó két sorában ad még valamennyire hírt magáról: „lábam mellett széttaposott, / sároszöld dióburok”. Az életmű ismeretében azonban különösen jelentésessé válik ez a sárba veszés. A korábbi nagyszülő-versek egyik kiemelkedő darabjára, a Nagyapám diófáira utal vissza a cím. Az így kezdődik: „Nagyapám udvarán a két diófa, / mint oltáron a gyertyák, tartották / az eget.”

Az életművet következetesen építő, egyenletes színvonalú, rokonszenves könyv a Hosszú záridő.

(Hitel Könyvműhely, 2021)