Gintli Tibor: Perújrafelvétel

Ritkán mondható el egy mindössze háromszáz lapos irodalomtudományi opusról, hogy a magyar prózaepika kétszázötven éves alakulásrendjét értelmezi újra sikeresen. Az anekdotikus elbeszélésmód csakugyan meghatározó már az Etelkában, aztán A Bélteky-házban, szerepet kap Eötvös és Kemény immár európai „léptékű” nagyepikájában, meghatározóvá vált Jókainál, Mikszáthnál, majd a hatás–ellenhatás mechanizmusa szerint a Nyugat folyóirat felől nézve hosszan tartó elmarasztalásban részesült. Gintli Tibor könyve már címében is „perújrafelvételt” ígér (alcíme: Anekdotikus elbeszélésmód és modernség a 20. század első felének prózájában), s valóban: olyan szempontok szerint és olyan erdeményesen mutatja ki a modernség jegyeit a 20. század első felének anekdotikus prózájában, hogy nyilvánvalóvá váljék a posztmodernben (legalábbis bizonyos életművekben, például Esterházy Péterében) ismét kulcsszerepbe kerülő anekdotikus elbeszélésmód funkciója. (Ennek rokon folyamatai felfedezhetők – természetesen – a dél-amerikai prózában éppúgy, mint Hrabalnál, másoknál.) Hozzátehető: a „csattanóra” kivezetett epikus formálás ha más módon, de több száz éven át helyet kapott Cervantestől fogva, sőt A nyomorultak terjedelmes nyitó fejezetében Myriel püspök és a gályarab epizódjában stb.

Szerzőnk pontosan határozza meg, hogy mely koncepcióval szemben lép fel: „Az anekdotikus beszédmód és a modern próza viszonyát többnyire ellentétként, gyakran egymást kizáró ellentétként szokás felfogni.” Holott már Dickens fellépése, a Pickwick Club vagy az orosz próza alakulásában oly fontos szerepet játszó s ugyancsak egy anekdotára építő Holt lelkek példája bizonyította, hogy bármely anekdota alapú koncipiálás éppen nem „visszahúzó” elem a mo­dernizálódó prózaepika történetében. Tehát Gintli könyvének alapvető tételét (miszerint az anek­dotiz­mus újszerű narratív eljárások alapjául szolgálhat) több száz év prózaepikája igazolhatja.

A könyv pontról pontra, témáról témára haladva cáfolja, hogy a magyar prózai nagyepika történetében az anekdotizmus a szellemi igénytelenség, közhelyesség szállásadója lenne, szétzilálná a nagy ívű epikus kompozíciókat. Sőt: bizonyítja, hogy az ún. „realista” szerkesztéssel, az apró elemekből összeálló, körképszerű ábrázolással egyenértékű, újszerű kompozíció építhető anekdotára. (Példái szaporíthatók lennének Az új földesúrral, a Beszterce ostromával stb.) A Nyugat „anekdota kritikáját” azzal is cáfolja szerzőnk, hogy a Hét krajcártól az Esti Kornélig a legkiválóbb, sőt „újító” prózaírók eredményei sem képzelhetők el az anekdotahagyomány nélkül.

Gintli Tibor páratlan olvasottságon és hibátlan műérzéken alapuló okfejtései, természetesen, kommentálhatók, kiegészíthetők. Igaza van például abban, hogy egy regény a maga egészében nem lehet anekdota, bár hozzátehető: más témák és epizódok beiktatásával, de A Noszty fiú esete Tóth Marival mégiscsak egy újsághírként ismertté vált, valóságban megtörtént eseményen alapul, mint egyébként a Holt lelkek is. Külön téma lehetne, de a szóban forgó könyv gondolatmenetéhez csak közvetve kapcsolódik a valóságelemek regényepizóddá válásának problémája. Haynau belekerül A kőszívű ember fiai című Jókai-regény A fejgörcsök napján című fejezetébe (menesztésének hírére valóban szabadon engedett szigorú büntetésre váró foglyokat), s Az új földesúrról maga az író mondta el, hogy a Béccsel szembekerülő Haynau esete adta az ötletét.

A viszonylag szűkre szabott terjedelem folytán szerzőnk pontosan, majdnem szűkszavúan érint lényeges kérdéseket. Kitűnő distinkciós érzéke nem­egyszer egyetlen mondatban tud irodalomtörténeti dimenziót, sőt dinamikát vízionálni: „Tamásinak az anekdotikus hagyományhoz kapcsolódó művei folytatják azt a tradíciót, amely a kollektív nyelvhasználat tökéletesített, virtuóz kezeléséből építi fel a maga beszédmódját, míg Tersánszky éppen abban tér el a 19. századi anekdotizmus örökségétől, hogy szakít a kollektív nyelvhasználat imitálásának gyakorlatával.” Ezek a precíz, de mindig közérthető összevetések, definíciók a szakembert is újat mondva igazítják el, de a „nem szakember” olvasó számára is nemcsak érdekesek és tanulságosak, hanem az ismeretek gyarapítása mellett az irodalmi folyamatok mechanizmusának „titkaiba” is képesek beavatni.

Nehezebb dolga van szerzőnknek a Cholnoky-fejezet esetében. Még ha az olvasó „utána is néz” (magyarán: a régen vagy sosem olvasott szövegek ismeretét felfrissíti), akkor is nehezen képes olyan érték- és újdonságfelismerő olvasásra, amely minden szempontból meggyőzné e szövegek fejlődéstörténeti fontosságáról. (Egészen pontosan szólva: Gintli okfejtése minden esetben bizonyító erejű, de talán bizonyos számú olvasóban hiányzik az olyan mértékű tájékozottság a századforduló szépprózájában, amely evidenssé tenné azon kulcsszerepet, amelyet szerzőnk Cholnokynak tulajdonít.) Természetes, hogy az elemzések rendre minőségelvűek, ezzel azonban nem mindig van összhangban a fejlődéstörténeti újszerűség méltánylása. (Bár szerzőnk páratlanul értékfogékony, őszinte és szókimondó kommentáló, még az Esti Kornél ciklus némely darabját is sikerületlennek nevezi, természetesen olyan esetekben, amikor ezt nehéz is volna kétségbe vonni.)

E sorok írójának (lehet, hogy megalapozatlanul) a Márai-szövegek nívójának dolgában vannak kétségei. A szóba hozott Féltékenyek című regény esetében nemcsak a Thomas Mann-párhuzam mutatkozhat túlzásnak, hanem általában is (a hosszú tiltás utáni kompenzáció természetes velejárója a túlértékelés!) nem meggyőző Márai szépprózájának a legnagyobbak mellé emelése. Jókai, Mikszáth, Krúdy és mások valóban zseniális nyelvteremtésével szemben az ő írói kvalitásai (bármilyen is a rangja a bestseller sikerlistákon) elmaradni látszanak az igazi nagyságokhoz képest. Lehet, hogy a tematika is idegenszerű némely műve esetében, lehet, hogy a kiszámítottság, illetve a spontán írói értékek helyett inkább a hatásra orientált fogalmazásmód miatt, de nehéz volna Móricz vagy akár Déry, illetve Tamási mellé állítani.

A kötetet lezáró okfejtés roppant éleslátással és tömörséggel érzékelteti, hogy a 20. század első fele anekdotikus beszédmódjának értékei a posztmodernben teljesednek ki: „Az anekdotizmusra jellemző elbeszélő kedv, illetve a csattanó műfajra jellemző felszabadítása a valószerűség elvárása alól lehetőséget kínált az anekdotikus narráció számára, hogy a modernség egyik jellegzetes igényének megfelelve teret adjon az irodalmi önreflexió és öntükrözés eljárásainak, s ezzel szoros összefüggésben folytonosan felhívja a figyelmet az irodalmi szöveg fikcionáltsá­gára.” S valóban: a mindenféle elvontságot, társadalombölcseleti konklúziót elutasító játékosság és életszeretet (amely például Esterházy prózájának kezdettől elementáris adottsága) a magyar (és – persze – az összeurópai) anekdotikus hagyomány gazdagságától is nyer ösztönzést.

Ezen perspektíva teszi Gintli Tibor könyvét maivá, miközban történeti okadatolása gazdag példaanyagával szinte „mozgósítani” tudja a magyar próza vonatkozó vonulatait. Látszólag a múltból építkezik, holott az Esterházy-féle epikus modor megoldásainak adja friss magyarázatát. Amelyben az uralkodó „gondtalan” derű mögött meghatározó egyfajta „ontológiai” komolyság, amely leginkább A szív segédigéiben ölt alakot. Ami – persze – majdnem maradéktalanul jelen van Jókai vagy Mikszáth anekdotikus humorában és „tűnődően” elemző világképében is. Hozzátehetjük: a leghagyományosabb műfajok (pl. a családregény) éppúgy érezteti a maga hatását, mint a viccmesélés (Kis Magyar Pornográfia).

Bármilyen pontosak, kikezdhetetlenek szerzőnk tézisei, ez esetben is számolni kell azzal a körülménnyel, hogy az 1970–80-as években fellépő új prózaíró-nemzedék máig végigkövethető kapcsolódásának történeti körülményei nem teljességgel tisztázottak, következésképpen az anekdotikus beszédmód 20., sőt 21. századi továbbélésének értékviszonylatai is „mozgásban” vannak. Az olvasmányosságnak, a humornak az átszövöttsége az anekdotikus tradícióval minden új korszakban új tanulságokkal szolgálhat majd, s ennyiben is értékes Gintli Tibor „mértéktartása”, hiszen a kellő távlat várhatóan módosítja a folyamatok és értékválasztások rendjét.

Mindenesetre a kötet a jelen és a jövő magyar prózaepikájának objektív, s mindenekelőtt történeti alapú megítéléséhez segít hozzá. Az „idejétmúlt és igénytelen nemzeti kultúrához” kötő korábbi beállítások helyett az anekdotikus beszédmód fő értéke (ereje?) azzal nyer bizonyítást, hogy a „storyhoz” visszatérő epikus beállítódás talán több korábbi koncepciónál inkább megtermékenyítő módon hat a 21. század prózaepikájára, s (természetesen) nem pusztán a magyar irodalomban, hanem öt világrész epikájában. Ahogy annak idején a Pickwick Club és a Holt lelkek, úgy a 20. század bizonyos „klasszikussá váló” nagyságai (pl. Hrabal) nyomán (is) haladva szinte kiszámíthatatlan irányba gazdagodik (mélyül?) és differenciálódik a 21. század prózaepikája. Persze, olyan formában, hogy a lehető legnagyobb mértékben „tradicionális” tényezők (emberszeretet, játékosság, mesélő kedv) kapnak új és új ösztönzést.

A könyv alaptézise, hogy az anekdotikus beszédmód a posztmodern széppróza radikális ösztönzője. S ez nem is nagyon alakulhatott másképpen, hiszen a „modern” után újat adni nem is igen lehetett másképpen, mint megújítva térni vissza a leghagyományosabb formákhoz. A cselekményesség, a kedélyesség „régimódiságát” lehetett az újszerűség eszközévé emelni, persze, komplex hangnem és elbeszélésmód birtokában. (Nem ok nélkül hozza szóba szerzőnk a Tótékat.) Hrabal és Örkény példája nyomán lehetett utat találni az évszázados előtörténethez. Hosszasan lehetne fejtegetni vagy legalábbis utánanézni eme újfajta beszédmód közép-kelet-európai változatának, hiszen minden valószínűség szerint a nácizmus és a sztálinizmus nyomasztó élményével is összefügg ennek a hu­moros „fölékerekedésnek” mind etikai, mind intellektuális háttere. Ahogy annak idején Fielding vagy Dickens cselekményfantáziáját és humorát közép-kelet-európai korélményekkel kombinálva emelte magas nívóra Gogol vagy Mikszáth és Jókai, éppúgy bizonyos erkölcsi és intellektuális elhatárolódás éltette nemcsak a mesélő kedvet, hanem a „jobbak” tiltakozását, szellemi és etikai „fölényérzetét”.

Íly módon tehát a posztmodern, sőt az azt követő prózapoétikai megújulás nem képzelhető el az anekdotikus mesélő kedv dinamikája nélkül, s ez (különböző nyelvi és nemzeti tradíciók jegyében alakot öltve) páratlan értékgyarapodáshoz járult hozzá. Gintli Tibor könyve azért több, mint pusztán egy műfaji, illetve elbeszéléstörténeti értekezés, mert arra ösztönöz, hogy egy Dugonicstól Esterhá­zyig meghatározó alakításformából kiindulva (s egy összeurópai epikai tradíciótörténet folyamataira is ügyelve) egy akár nemzettörténeti, sőt nemzet­karakterológiai beágyazottság jegyében érintsen sok mindent, ami egyáltalán nem pusztán és kizárólag epikatörténeti tanulság. (Nemcsak nemzeti önszemléletről lévén szó, hanem önértelmezésről, sőt a ma és a holnap számára is kötelező irodalom- és közösségtörténeti számvetésről.)

Arról talán némileg közhelyszerűen lehetne gondolkodni, hogy Gintli Tibor könyve milyen módon formálja át az irodalomtanítás szempontrendszerét, mi minden ösztönöz olvasókat s (nem utolsósorban) írókat arra, hogy a magyar szépprózának eme kivételesen értékes (és szóra bírható, sőt továbbfejleszthető) hagyományát számon tartsa, abból merítsen, hiszen a humor, az önirónia, a játékosság nagyon is eredményesen hathat mindenféle önmitizálás ellenében. Ennek – köztudomásúlag – legradikálisabb példájával Arany szolgált A nagyidai cigányokkal, amely egy anekdotikus történelmi epizódot tudott felhasználni arra, hogy egy nemzeti közösséget szerénységre és objektivitásra intsen.

Egy szépirodalmi lapban megjelenő könyv­ismertetésnek aligha feladata egy tudományos munka részletező analízise, annál inkább annak kiemelése, hogy a Perújrafelvétel a legszélesebb olvasóközönség számára is hozzáférhető (érthe­tő!), s a legszűkebb szakma számára is nél­kü­lözhetetlen. Hagyományt „ébreszt” és értelmez, kul­túr­történeti mechanizmust tesz érthetővé, poétikai folyamatokat illusztrál. Aki elolvassa, nemcsak irodalmi folyamatok mibenlétéhez nyer kulcsot, hanem egy közösségi (de akár személyes) önértékelés fontosságát érti meg és hasznosíthatja. A sok száz éves történetmondó és szórakoztató ambíció magyar változatának járva utána ismét csak azt látjuk be, hogy az igazi (az értékes ) irodalom mindig több, mint irodalom.

(Kalligram 2021)