Ez + Az = ez + az

SZIGORÚAN ELLENŐRZÖTT séta Átmenetileg Győrött éltem, 1975-ben. A Mű­velt Nép Könyvterjesztő Vállalat 251. számú, Jedlik Ányosról elnevezett könyvesboltjában, ahol kilenc hónapon át eladóként dolgoztam, a boltigazgató – olvasva versemet a megyei napilapban – feladatomul szabta ki a verseskötetek polcainak rendezését. Külső városnegyedben működő bolt lévén, akadt időm, amikor beleolvashattam a könyvekbe.

A készletállomány rakosgatása közben kezembe került egy kisalakú könyvecske, a Bori notesz. A Sík Sándor-tanítvány Radnóti Miklós utolsó kötete verseivel. Közülük a Hetedik eclogát sokáig fejből tudtam. A szépreményű, máig elismert költő sorsa tragikus véget ért. Súlyos betegen a lebombázott győri kórház nem tudta fogadni, ennek következtében, 1944 késő őszén az őt és társait kísérő-szállító katonai különítmény parancsnoka Abda térségében a Rábca partján kivégeztette. A közel két esztendő múlva exhumált tömegsírban lelt zubbonyából előkerült a talajvízzel és testnedveivel átitatott notesze. Ebben a szerb iskolásfüzetben lelték meg többek között a Razglednicákat is.

Magyar nyelv- és irodalomból az írásbeli érettségi tételek közül a Raz­gled­nicák első, második és negyedik részének összehasonlító elemzését választottam és dolgoztam ki 1974-ben. Értesültem a Radnóti Békemenet híréről, amikor – a híradások szerint – tízezer kiszes fiatal vonult Győrtől Abdáig „Veled vagyunk, Vietnam!” táblákkal a kézben. Mivel én szervezeten kívüliként nem tartottam velük, de kíváncsi voltam a Radnóti-emlékműre s arra a tájra, ahol utolsót sóhajtott, elhatároztam, hogy egyedül teszem meg ugyanezt az utat.

Napsütésben indultam. Nyári ingem rövid ujját nem lengette szellő. Könnyedén lépegettem, a kíváncsiság lendületétől hajtva sétáltam ki az országútra a megyeszékhely fő forgalmi útjáról. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy követ egy férfi. Amikor lassítottam, ő is lassított. Amikor gyorsítottam, szintén gyorsított. Mire véljem? Csak nem a megtámadásomat tervezi, esetleg vékonyka összeget tartalmazó pénztárcámra, ezüstgyűrűmre pályázik?

A Rába-hídon utolért. Elkerült, de rögtön szembefordulva valamiféle általam hirtelen azonosíthatatlan igazolványt mutatott, s rögtön kérte az enyémet. Tudakolta, hova megyek. Ismertettem vele ártatlan úti célomat, mire elengedett. Komorodott az idő, amikor az 1-es út szülővárosom irányába tartó elágazásához értem. Gondoltam, a 85-ös útra kanyarodok néhány nosztalgiából megteendő lépéssel, majd a bokrok által rejtett emlékmű mögött visszatérek az Abdára vezető országútra. Ám szétnyílt az útszéli bokor, amiből először egy géppisztoly csöve meredt ki, majd egy kiskatona arca, s a térdénél egy németjuhász kutya fürkésző pofája. Ez a katona is igazoltatott. Kérdezte, hogy ismerem-e ezt meg ezt Sopronban, s hová tartok, mikor jövök onnan vissza. Amikor mondtam, hogy a Radnóti-emlékműhöz, a háromszor eltemetett klasszikus költő első sírjához, megenyhülve ennyit szólt: „Értem. Más hasonló hóbortosokkal is találkoztam már…” Na, kösz!

Igazán nem hosszú időt töltöttem a Rábca-parton, talán csak egy imányit, mert sötét felhőt láttam közeledni a város felől. Visszafelé intettem a bokornak az elágazásnál, és egyre inkább igyekeztem, vihartól tartva, mezők között a nyílt színen. Kisvártatva egy zöld dzsip fékezett mellettem. Civil ruhás, idősebb férfi szállt ki belőle az igazolványomat kérve. Hangsúlyozom, akkor már visszafelé tartottam a városba. Mire mosolygós dühöt színlelve mondtam, hogy „két órán belül maga a harmadik, aki kéri”, eltekintett az igazolástól. Megkérdeztem, hogy elvinnének-e Győrig, hiszen útközben eleredhet az eső. „Nem tehetjük. Ez szolgálati kocsi” – szabadkozott. Elköszönt, beült az autóba. Elindultak a város felé.

Szemerkélő esőben már nem találtam első igazoltatómat a Rába-hídon. Talán behúzódhatott a híd alá. Így történt az én honvédelmi sétám 1975-ben. Indokolt a jelző, bár nehéz eldönteni, hogy a hon védett-e engem, netán tőlem védték a hont, vagy inkább attól óvtak, nehogy megsértsem a határt. Mindenestre az abdai templom harangjának mezőre hallatszó kondulása valóban megóvott – határőröktől és vihartól egyaránt.

Vétek „Tudod, fiam, ha valaki megbolondul és/vagy öngyilkos lesz, az valakinek az áldozata…” – mondta egyszer édesanyám maga elé meredő tekintettel. Elgondoltató kijelentés. Gyereklányként látott teherautóval elvinni egy családot, akik önmaguk áldozataivá válva, mérgező gombától őrjöngtek.

Kollégámtól, aki egy vidéki folyóirat főszerkesztője volt, kaptam ezt a felkérést: „Tisztelt Zsirai László! A Somogy 3. száma Gárdonyi-emlékszám lesz. Szeretnék kéziratot kérni Öntől ebbe a számba, a »Gárdonyi esztétikai elvei« gondolatkörben. (A Várban olvastam, hogy Gárdonyi a kedves írója Önnek is.) A terjedelem 8 és fél ezer (nettó) karakter lehet. Határidő: június első hete. Kérem szíves válaszát: számíthatok-e a kéziratára? Barátsággal köszönti: Kósa Csaba” Mivel Fodor András a folyóiratok közül először a Somogyban segítette nyomdafestékhez versemet, persze hogy számíthatott a megrendelt kéziratra, amit Gyémántunikum címmel közölt (Somogy, 2013/3, 7–9.). Nagyjából egy esztendő múlva értesített, hogy nem kíván indulni a főszerkesztői posztért, s mellékelte a Berzsenyi Társaság közgyűlésén elmondott indoklását. Ebben Babits gondolatát említő főszerkesztői jegyzetére hivatkozva utalt az őt lemondásra kényszerítő, kialakult helyzetre: „Babits Mihály szavait is idéztem: »Regionális sérelmeket emlegetni ott, ahol irodalmi elvekről van szó, oly gondolkodásmódra vall, amely a legsötétebb Balkánhoz volna csak méltó.« Nem volt kétségem felőle, hogy mi lesz a Somogy sorsa.” Ekkor világosodott meg előttem, hogy miért utalt rá leveleiben Fodor András és Tüskés Tibor, hogy a folyóiratot Kaposváron támadják, nem támogatják. Kósa felszólalásában hangsúlyos helyet kapott: „A nyáron még – a Titkárság felkérésére – elkészítettem a folyóirat 2015. évi NKA-pályázatát, bár tudtam jól, hogy – a konspiráció jegyében – már javában mentek a telefonok ide s oda: lennél-e a Somogy következő főszerkesztője? Holott még közgyűlés sem volt, még új pályázati kiírás sem. De rólam már döntöttek. No, nem a Társaság elnöksége. Annak idején, amikor a part szakadt, ott ültem a lakiteleki sátor alatt. Megesküdtünk ott egy demokratikus, szabad, igazságos Magyarország felépítésére. Huszonöt év múltán most semmi kedvem elölről kezdeni a szellemi szabadságharcot – Kaposváron. Nem kívánok én itt, ilyen körülmények között főszerkesztő lenni. Tisztségért sem kívánok indulni. De a Társaság 1985-ös, még élő alapító tagjaként a tagságomat megtartom – jobb időkig, amikor nem a titkárságon szüntetik meg önkényesen a választott tisztségviselők mandátumát, hanem a választott tisztségviselők irányítják a Társaságot. »Ady Endre vonatán ültem« – írta Naplójában a hitvallásáról Móricz Zsigmond. Erre a vonatra kapaszkodtam fel én ifjú koromban, és boldog vagyok máig, hogy jutott hely ott számomra is. A magam részéről nem szállok át a »somogyiság« járatára, megmaradok Ady Endre vonatán.” A Somogy általa szerkesztett utolsó számának nyomdaköltségét a munkatársaival közösen összedobott pénzből fizették ki.

Kósa Csaba öt esztendeje, 2016-ban rejtélyes módon tűnt el. Strand­papucsban távozott velencei otthonából, holttestét egy hét múlva találták meg. A Magyar Újságírók Közössége elnökét, Táncsics-díjas újságírót vitat­hatatlan teljesítménye miatt is gyászolta az irodalombarát közönség. Vajon kialakult betegségében, halálában mekkora szerepe lehetett a főszerkesztő­sége körül lezajlott epizódnak?

„A gondjainkat cipelnünk kell egy életen keresztül, mert senkinek nem adhatjuk el ezeket a piacon” – írta édesanyám az egyik barátnőjéhez címzett levelében. Sokan Istent szidják hirtelen haragjukban, noha Babits megfogalmazása szerint: „Kard ha csörren, vér ha csobban, / csak az ember vétkes abban.” S ezért a vétekért felel-e valaki, amikor egyes emberek önhittsége mások rovására túlburjánzik?

Téma Pilinszky János versében, az Átváltozásban tömörítve, esszenciálisan fogalmazza meg a pedagógia értelmét: „Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok. / Csúf, de te gyönyörűnek találtál. / Végig hallgattad mindig, amit mondtam. / Halandóból így lettem halhatatlan.” Tapasztalatomból ismerem a költő verssorai mögött megbúvó nemes indulat igazságát. Édesanyám hányszor jelentette ki gyengécske versemre is, hogy „nagyon jó, fiam!”. Tanárnőm tekintetében az érdeklődés felfedezésének lángja villant fel, amikor az alliterációra kért példát, ám feleletemben rögtön kiigazította hibázásomat, mert az általam citált Babits-versben nem négy, hanem három kezdőbetű csengett össze. Mégis tetszhetett neki az igyekezetem. Barátaim tekintete és szava akkor is biztatónak bizonyult, ha próbálkozásomat elutasítással „jutalmazta” valamelyik szerkesztőség. Már érett ember voltam, amikor ifjúkori hitoktató tisztelendőm pénzküldeménnyel jutalmazott egyik általa olvasott versemért. (Többet küldött, mint akkoriban a kiadók szoktak…)

Az irodalom irányába terelő apró mozzanatokra élénken emlékszem megélt éveimből, de csak utólagosan átgondolva váltak világossá. Megtörténtük pillanatában nem igazán. Utólag döbbentem rá arra is, hogy mi értelmet hordozott a tanórák alatti gyötrődés-szenvedés, a meg nem feleléstől való félelem… A tábla felé fordulva felelés súgásra nem számító önállóságra nevelt. Nem, nem a tárgyi-lexikális tudás volt a lényeg, hiszen a könyvekben bármikor elérhető vagy visszakereshető bármi. Csak tudni kell, hogy hol, melyikben. A gimnáziumban, ahová jártam, sokkal több történt, mint a tanagyag követelményeinek elsajátítása. Élettapasztalattal bőven rendelkező tanáraim – köztük több neves és szeretetten népszerű művész – a teljes embert formálták ki belőlünk, jó példájukkal alakították a bennünk mélyen megbúvó, majd kiteljesítendő humánum készségeit.

„A pedagógia ugyanis erkölcsre is alapoz, tehát lélek- és jellemformálás is” – olvasom Ablonczy László az Országút folyóiratban publikált, Déryné hol van? című visszaemlékezésében. Amit a színművészek elsajátítottak tanulmányaik során, az sugárzik át a nézőkre a megtekintett előadásokból. Persze, fontos a mű, amit előadnak, ám kétségtelen, hogy a színész személyisége emeli fel a darab írója által megalkotott mondanivalóját a papírosról. Ha a mondanivaló és a megformálás harmóniába kerül, attól lehet katartikus élménye egy-egy előadás nyomán a közönségnek. Az önmutogatás kevés volna. A személyes sikerre törekvés önmagában nem elég. A hiúság, a gőg ellentétet fakaszt. A szolgálat az igazán nemes indíttatás. Ugyanis az író nem önelégültségét kívánja kiváltani, hanem mások kedvére vagy okulására dolgozik, amikor alkot. A színművész a fürdőkádban is énekelhetne öntetszelgésére, ám hivatásának célja nem ez, hanem a szórakoztatás, az elgondolkodtatás az élet dolgairól.

Az egyik neves irodalomtörténész sorozatban megjelenő írásaim folytatására ösztökélt hevesen. A szocializmus évtizedeiben elhallgatott, ma már klasszikusnak számító írásművészek újra köztudatba emelésére biztatott a másik. „A nemes kritika lámpást tart a kezében. A nemtelen csak petróleumot. A nemes kritika értékjelző pecséttel közeledik a műhöz. A nemtelen rászáll, mint a légy, s másnemű pecsétet ejtve rajta, kiáltja diadalmasan: – Végeztem vele!” Gárdonyi meglátásához annyit fűzök hozzá: Az érték kiemelés, az arra történő figyelemkeltés a kritikus igazi feladata…

Bőven vannak még elrejtett értékei a valláserkölcsi témával foglalkozó magyar irodalomnak. Ezekre érdemes irányítani a figyelmet, pozitív lelki hatásuk okán.

Mentes A címben lévő szó nem ásványvíz jelzője, hanem vezetéknév. Mentes Mihályé (1891–1960), a süttöri származású papé, aki tanár és költő is volt, teológiai doktor. (Személyes vonatkozás, hogy tanítványai közé tartozott dr. Hetény János kanonok-néprajzos, akit gyerekkoromtól elhunytáig lelki pásztoromként tisztelhettem.) A Papnevelő Intézet rektoraként dolgozott, címzetes prépost már gimnazistaként kezdett verseket írni, kezdetben a Zászlónk közölte. Hazafias versei mellett fő tématerülete szülőföldje természeti szépségeinek megjelenítése. A „Fertő lírikusának” több kötete jelent meg, legutóbb (2001-ben) a Magyar imádság. Művein kívül utca, alapítvány, és idősek otthona őrzi nevét az utókor számára.

Mentest a két világháború közötti időszakban népszerű katolikus költőként jegyezték. Olyan ismert és ma is gyakorlatban lévő egyházi énekek szövegét szerezte, mint a „Kezdődik az ének az Úr fölségének”, „Isten, hazánkért térdelünk elődbe” kezdetűek. A liturgikus dráma és az iskolai színjáték hagyományait folytató színművei hathatós erkölcsi tartalmakkal bírnak. A Kisfaludy Kör társelnökeként az irodalmi élet szervezésében is jeleskedett. (Életrajzában eliga­zító forrásom a soproni Széchenyi István Városi Könyvtár honlapja.)

Az Úr bennem című verse továbbsugárzóan példázza mindazokat az érzelmeket, tapasztalatokat, amiket a költői lélek összegyűjtött. Iránymutatás a léthez. Micsoda fenséges teljesítmény mindezt nyolc versszakba sűríteni! Isten teremtőerejéből fakadó sorai egyértelműen fejezik ki lírai képességét. „Vette a gyenge nádat az Úr; / Állította a magas hegyre. / És szólt: Tölgy légy, kemény, erős. / Ezer apró virágot fedj be” – kezdi a verset. A második versszakban pedig erre int: „Viharok zúgnak, meg ne hajolj. / Villámok zengnek: meg ne reszkess. / Túl viharon, túl fellegeken / Emeld fejedet az egekhez.” Majd ismét megállapítás következik, amit a következő versszakban az ildomos viselkedésre biztató vigasszal folytat: „Vette a csöppnyi kis ibolyát; / Tette a kertnek közepére. / S mondotta: Rózsa légy, piros / Az ajkad, arcod, szíved vére. // Lila bánatok könnye ha mos, / Te mosolyogj, míg mások sírnak. / Égi kertemnek szépsége légy, / Mosolygás, béke, öröm, illat.”

Ebben a versében, mint annyi másban, kifejezi, hogy az isteni jóság minden megkövezése ellenére kitartóan példamutató kíván lenni, s ebben állhatatosságra biztat: „Fogta a tudatlan koldust az Úr; / Elindította messze útnak. / S mondotta: Légy az apostolom, / Vezér, ki után ezrek futnak. // Rajongnak érted: vissza ne nézz! / Kővel dobálnak: menj előre! / Akarom, koldus, hogy Te vezess / Ezer lelket a hegytetőre.”

A költő, aki 1945-öt követően önkéntesen elnémult, s akit a társadalom feletti uralmat gyakorló hatalom agyonhallgatott, szellemében felülemelkedett a ködös közegen. Versének zárásaként, alázatos hangon bizonyítja: „Kemény derekam, arcom ragyog: / Zeng a szavam: életem oly dús… / A nád vagyok, a könnyes ibolya / S az útszéli tudatlan koldus. // De magamban hordom Istent, / Az Eget minden sugarastól: / Ő az Erő, Jóság, Igazság, / Ő a tölgy, rózsa és apostol.”

A napjainkra megteremtett keresztény szabadság lehetőségének kiaknázásához, az évtizedek óta annyira áhított, jó irányú morális változáshoz szükséges pillérek a szívből keletkezett, ilyen és hasonló sugalmazású írások, mint Mentes Mihályéi. Bőségesen józan felelősséggel ellensúlyozzák egyes másként „gondolkodó” írástudók felelőtlenségét.

ZÚZOROS Az év első hónapját egykor nevezték zúzorosnak is. Eredeti nevét Janusról, a kapuk és átjárók római mitológiai istenéről kapta. A katolikus néphit szerint Boldogasszony hava.

A hideg birodalmából behúzódó embert Radnóti Miklós a következőképpen örökítette meg 1933-ban, a Januári jelenésben: „Odakinn sík jeget simogat ilyenkor a szél / s havat kuporgat lágyan az égnek fölső polcán; / mint hallgatja melegedő fülekkel a polgár, / hogy csipog nála mégis, jófajta kályhai szén.” Elhíresült, Naptár című ciklusának első versében, a tragédiákkal fenyegető időben, 1941-ben fogant Január címűben így fogalmazott: „Későn kel a nap, teli van még / csordúltig az ég sűrü sötéttel. / Oly feketén teli még, / szinte lecseppen. / Roppan a jégen a hajnal / lépte a szürke hidegben.”

Viszont a közvetlen mába vezet Kerék Imre, a Januári rézkarcban érzékeltetve egy város téli szendergését: „Hózápor lengő függönyén át / a völgyi város idelátszik, / fölébe magasodva / a Tűztorony / vigyázza téli álmát. / Itt fönn a hegyen vörösfenyők / roskadoznak a hó súlya alatt, / pereg róluk ezüstszirony. […] Jégpáncélba dermedt a forrás. […] Hold süt. Vacogó nyúl bukdácsol tova, rejtő zugot keresve. / Varjak: elátkozott / lelkek keringenek, ében / árnyuk keresztje a hóra vetül. / Berkenyék, bükkök dideregnek / csontig-lecsupaszított-pőrén, / védtelenül. / Verődő gallyak fekete / tőrhegye bökdös / a sűrű, kék homályba. / Közel a tv-torony világít: / lobogó rőtlángú fáklya.” Január lekocog a lépcsőn címmel írt versében Csukás István téli sétáját örökítette meg: „Vigyázva lépkedek a hóesésben, / meg-megcsúszó sarokkal a Dunáig, / fehér lett üstököm, s a hátamon / habzó angyalszárny világít. // Lábammal írom most a verset, / e séta lesz most a költemény, / bár összevissza ritmusban lépeget, / de azért van benne zene és remény, // hogy lábtörés nélkül elérek a célig, / s mint vérbeli utazó, nem nézek hátra, / válluk vonogatva elmaradnak a fák, / sarkcsillagként pislog egy félszemű lámpa.”

Fekete István, a természet nagy hódolója-élvezője prózában és lírában egyaránt, akinek szíve ablakára cinkék jártak, Hó című versében tudósít: „Esik a hó, a csend csak most ébredt. / Csalitok alján fehér a párna. / Ösvények selymén nincs még nyom egy sem. / Nem látszik völgy és nem látszik a hegy. / Az erdő mintha várna, csak várna. // Esik a hó, a hűvös hófelhők / leszállnak néha, nézik: elég-e? / Leszállnak, újra, kérdik: elég-e? / Rázzák a zsákot, hófehér mákot, / s nézik a tájat: elég fehér-e?” Puszta Sándor, az alázat iskoláját szorgalmazó papköltő imaként mormolható, Áldassék című verse szinte naponta felidéződik bennem, belőle egyetlen szakasz: „Minden harc és minden lárma / Csituljon el szívemen. / Te lakjál benn, te légy álma. / Simogass meg Istenem.” A néhai leányfalui plébános hitte, hogy minden halandó számára adott a jóvátevés napja. Hitre és megfigyelésre alapozott, visszagondoló költészete maradandó az emberi lélekben, amint a Cinkenyom is igazolja: „hajnali hóban / cinkenyom / fölibe hajlok / olvasom // mélyülő-ferde / hó-rovás / sorsokat rejtő / ékírás // őseim írtak / így ahogy / egysoros verse / fölragyog”.

Embertársaimra kiterjesztetten személyes kívánságom most aktuálisan egybecseng a Tóth Árpád 1928-ban írott, Január című versének befejező szakaszában megfogalmazottakkal: „Csorduljon sok jóval a sok jövő hónap, / Rossz nap elmaradjon, több legyen a jó nap, / A rossz úgy se jöjjön, ha ki tán hivatja, / Ez legyen az új év legszebbik divatja!”

Belső támaszunk a jóság Élénkek a megtapasztalás tanulságai. Anselm Grün azt írja: „A szenvedésben gyógyul a lélek.” Magam is rendszeresen átéltem, hogy a szenvedés szépirodalmi műveket teremt. A jó iránti vágy szinte kipréseli az alkotóból az üdvös mondanivalót. A német bencés szerzetes továbbá a következőképpen fogalmaz: „Az öröm a lélek jólléte.” Ismert megállapítás, hogy az egészég nem csupán a betegség hiánya, hanem szociális komfortot is jelent. A gyógyulás örömét minden esetben szenvedés előzi meg. Az öröm az irányító lélek, az emberi lelkiismeret helyénvalóságának egyik jellemző iránytűje.

Anselm Grün olvasása közben, mint annyi értékesről, Gárdonyi Géza jut eszembe: „A kritika fújhat hideget, fújhat meleget. De ami értéktelen, nem fújhatja bele a nemzeti kultúra kincstárába. Ami értékes, nem fújhatja semmivé.” A „nemzeti” szó a népszerű német író esetében a „jobb érzésű világ” kifejezéssel helyettesíthető. Nem lehet véletlen, hogy az olvasók mindenféle szakavatott kritikánál hitelesebb véleményt mondtak azzal, hogy tizenöt millió példányban, mintegy harminc nyelven vásárolták a könyveit.

Egy-egy bölcs mondat nem több és nem kevesebb, mint rávezetés a helyes irányban érző lélek tapasztalásainak és figyelmeztetéseinek tanulságaira. A legjobb, leghitelesebb művek szellemi kincsek rejtekének megmutatásával érintik-erősítik igazán az emberi lelket. Lehet-e írónak jelentősebb szolgálata?

Írja az egyik napilap, hogy lopásból származó széfet emelt ki a Tómalomból egy soproni mágneshorgász. Hasznos ténykedés ez a mágneshorgászat, hiszen mindenféle szemetet emel ki a tóból, így szolgálva a környezetvédelem elemi szabályát: a köztisztaságot. Elképzelem: vajon milyen célja lehet a szellemi mágneshorgászat elemeinek: az írásnak és főleg az olvasásnak? A gyakorlott olvasói tevékenységet valóban hasonlíthatjuk akár a mágnes­horgászathoz, de a búvárkodáshoz is. Egy-egy jó könyv vagy értékes gondolat kihalászása a világirodalom tengeréből felér ezekkel a tevékenységekkel. Önkéntes „kutatóbúvárként” szívesen és gyakran merítek a szellemi kutakból épülés(em)re szolgáló kincseket. Méltatlanok arra, hogy a feledés homálya fedje ezeket.

Dr. Lisztóczky László Egerben élő, „Pro Agria” Életműdíjjal elismert, József Attila- és Szervátiusz Jenő-díjas irodalomtörténész több mint négy év­tizedes, irodalomszeretetre nevelő, tekintélyes tanári pályát tudhat maga mögött. Első publikált ifjúkori alkotásainak egyikében, a Szívdobbanás című versében így fejezi ki a szeretetből épített nyugalmas jóságot: „Bennem tüzek égnek, / bennem vágyak égnek, / én szeretni fogok, ameddig csak élek. / Én virágot, csókot fakasztok a Földön, / szomjazók poharát hittel teletöltöm. / Én akarom, testvér legyen minden ember / szívek forrásából gyűljön jóságtenger.” Ezekért a sorokért aljas támadások áldozata lett a hatvanas évek elején, vagyis más városba száműzve végezte el felsőfokú tanulmányait. Olykor meg kell szenvednünk a jóért, állnunk kell az álnokul félreértelmező szellemi szennyezők hamis ítéletének viharát.

Meglepően egyszerűek, ugyanakkor alkalmazható igazságokat tartalmazóak a Dalai Láma interneten terjedő válaszai Leonardo Boff brazil teológus kérdéseire. Melyik a legjobb vallás? „Az a legjobb vallás, amelyik által kö­zelebb kerülünk Istenhez. Az a legjobb vallás, amelyik által jobb emberek leszünk.” Mi tesz jobbá? „Bármi, ami Önt könyörületesebbé, érzékenyebbé, tárgyilagosabbá, jobban szeretni tudóvá, emberségesebbé, felelősségtelje­sebbé, etikusabbá teszi. Ami számomra valóban fontos, az az, hogy Ön miként viselkedik társai, családja előtt, miként viselkedik a munkában, közösségben és a világ előtt. Az akció-reakció törvénye nem csak a fizika törvénye. Az emberi kapcsolatokra is vonatkozik. Ha jósággal cselekszem, én is jóságot kapok. Ha gonoszsággal cselekszem, gonoszságot fogok kapni én is.”

A fent idézett párbeszéd a következő egyetemes gondolatomat hozta felszínre: Hogy hogyan jutunk az emberi lét eszményi állapotára? Minden szenvedés dacára is, miként lehetünk jók? Victor Hugo eligazít: „A lélek segíti a testet, és bizonyos pillanatokban fölemeli. Ez az egyetlen madár, amely fölemeli a maga kalitkáját.” Orvosok a megmondhatói: a jó lélek ereje a legnagyszerűbb belső támaszunk egészségben és gyógyulásban egyaránt.

PSZICHIKAI TÉNYEZŐ Időnként rendet kell tenni az ember kusza gondolataiban, mint az elgazosodott kertben. Kigyomlálandóak a rosszak, akár az elburjánzott gaz, hogy az igazán értékesek gazdag gyümölcsöt hozva be tudjanak érni. Legvészesebbek a veszteségek, mert az ember lelki életét mélyen érintik, s ha kóros mértékben rögzül a kilátástalanság tudata, külső segítség, rávezetés nélkül szinte lehetetlen belülről kibogozni azt a szellemi hálóból, amelyik fogságban tartja.

Írótársam, akinek kálváriáját részletesen ismerem, összeveszett hivatali főnökével, s szerkesztőként nem talált másik állást. Gondoljunk csak bele, aki évtizedeken át cikkeket, novellákat, regényeket írt, újságokat szerkesztett, egyik napról a másikra azt veszi észre, hogy portás egy vállalatnál. Eleinte a szívével volt gondja, aztán a gyomrára panaszkodott, majd a tüdejét vizsgálták ki szakintézetben. Egyik reggel állt a buszmegállóban, az autóbuszok sorra érkeztek és indultak előtte, ő meg csak állt, csak állt, és azt érezte, hogy szorít a mellkasa, kegyetlenül izzad, alig kap levegőt, s mintha minden furcsán idegenné vált volna körülötte. Aztán felkapaszkodott az ötödik autóbuszra, amelyik a munkahelye előtt állt meg. Kollégám alapos késéssel bement a portára, nem köszönt, csak leült egy székre, és meg sem szólalt. A felesége ment érte, kivizsgálták, nagy sokára rájöttek, hogy pánikbeteg. Kikezelték, két év múlva enyhébb formában ugyan, de visszatértek a tünetei. Bármikor elkapta a hasmenés, amikor indulni kellett volna valahova. Nagyon sajnáltam ezt a barátomat, mert ilyen tünetek néha velem is előfordultak, bár nem ilyen sok egyszerre, és nem ennyire súlyos formában mutatkozva. Újra kikezelték, azóta jól van. Ide fűződik, hogy azon az éjszakán, amelyet követő hajnalon csörgött a telefon, és kaptam édesanyám halálhírét a kórházból, nyugtalan lévén nem tudtam aludni. Felébredtemben, két órakor kezdtem olvasni e barátom egyik külföldi újságban akkoriban megjelent novelláját, a Menedéket. Lélektani monológok egyes részei, ám kerek történet. A gyógyulásáról szól, amihez az orvosoknál is fontosabb volt, hogy aggódó felesége vigasztalva állt mellé. Mesélte, hogy a pszichiáter feladatul szabta, menjen el a közeli könyvesboltba, és ott érdeklődjön az eladótól új könyvek iránt. Emlékezett rá, hogy aznap jelenik meg az az újság, amelyik új novelláját közli. Ezért két metrómegállónyira utazott, hogy megvegye az újságot. Ez a cselekedete jelezte gyógyulását.

Másik kollégám felesége arról számolt be, hogy mivel az egyik laptól kirúgták a férjét, a másik lapot pedig kilőtték alóla, egész nap csak fekszik az ágyon. Persze, ezt nem ilyen finoman mondta, hanem az „egész nap itthon döglik” kifejezéssel. Kollégám gyakori fejfájására panaszkodott, meg arra, hogy nem bírt átmenni a parkon. Leült egy padra, és csak ült, csak ült, és nem bírt átmenni a nyílt téren. Mit lehet tenni? Munkanélküli segély, rokkantosítás lett a vége, s nem hitt benne, hogy pszichés gondjai lehetnek. Kórházról kórházra járt. Hol egy vidéki megyei kórházból, hol a Lipótról, hol a Kútvölgyiből, hol máshonnan hívott fel telefonon. Igyekeztem vigasztalni, nyugtatni. Ha otthon volt, gyakran felhívtam, hosszasan beszélgettünk. Rengeteg búját-baját elmesélte sokszor. Amikor a depressziójának kezelését vetettem fel, megjegyezte, hogy az egyik kórházban híres pszichiáter nyitott a kórterembe, amikor éppen nevettek valamin. Maga nem depressziós, mondta rámutatva az orvos, a depressziós nem nevet… Visszatérően emlegette, hogy a főnöke hülye volt, csak ugatta a szakmát, meg a felesége gyakrabban néz a pohár fenekére stb. És mindig az lett a vége, nem tudja, miből tartsa el a családot. Három gyerek meg a munkanélküli apa. Nem tréfadolog.

Egyszer hivatkozott valamiféle kisregény kéziratára, amit egyetemista korában kezdett el. Na, gondoltam, ez a megoldás kulcsa. Kihozta hozzám a kéziratot. Stilizáltam, szerkesztettem, a szokásosnál több tinta fogyott ugyan a golyóstollamból, s azt is érzékeltem, hogy a szakma nem fogja megdicsérni, ám itt most egy család harmóniájáról lévén szó, mit törődtem a szakmával. A kisregény megjelent, sikeresen elfogyott. Azóta több könyve jelent meg, s kollégám el is felejtette krónikus fejfájását. Napjait újabb könyvek írása, menedzselése, szponzorálásának előkerítése, író-olvasó találkozók szervezése és tartása tölti ki.

Sajnos, átesett a ló másik oldalára, ahogy mondani szokták, állandóan csak a sikereivel hivalkodik, minden apróságot felnagyít, s követeli, hogy a családtagjai úgy tiszteljék, mint a szenteket szokás. Tudtam, hogy nem érett művészet, amit művel, és azt is, hogy képességei kiforratlanok a komolyabb szakmai elismertséghez vezető út megtételéhez. Önelégültsége a felületes ember felszínességét takarja. Önállósította magát. Nincs szüksége tanácsra, segítségre, önállóan ír, szerkeszt, korrigál, kiad, dumál a találkozókon, rendkívüli órákat ad az iskolákban… Szidja az orvosokat, akik nem ismerték fel az ő hihetetlenül rejtélyes baját, még meg is operálták feleslegesen, a pszichológust meg kinevette a relaxációval együtt. Nem vette észre, hogy megkérdőjelezhető irodalmi értékű kéziratainak formálása közben tulajdonképpen munkaterápián ment keresztül. Az engem felelősségre vonó irodalmárok – „hogy lehet ilyen dilettáns műveket kiadásra javasolni” – kijelentéseire is ezzel szoktam megfelelni: munkaterápia. S bár Kossuth-díjat nem remélhet, legalább az életkedve visszatért, s nem halt éhen a család. Ügyes szervező, nagyobb példányszámban képes értékesíteni könyveit, mint sok, lila homályba vesző tekintettel bámuló művészlélek. Hogy nem közölnek munkáiról kritikákat a folyóiratok, az egyáltalán nem zavarja. Nem is érdekli. Azt hirdeti magáról: piacgazdasági író. Ha ebben leli kedvét, ám tegye. Lényeg, hogy ne fájjon a feje!

Harmadik kollégám évtizedeken keresztül hűséges társát veszítette el, az asszony hirtelen kifejlődött gyógyíthatatlan betegsége következtében. Depresszióba esett, ahogy elszakadt az őket összetartó földi kötelék. Eluralkodott rajta a hatalmas bánat. Öngyilkossági gondolatokkal foglalkozott. A pszichiáter gyógyszerekkel igyekezett segíteni. Munkáinak szerkesztőjeként tudtam, hogy kiadatlan műveken dolgozott, mielőtt a tragédia bekövetkezett. Belátható idő után igyekeztem figyelmét ezekre a félbehagyott munkákra terelni. Ugyan évekbe telt a beletörődés a megváltoztathatatlanba, a szíve mélyén igazából most is dédelgeti a gyászt, de él, és ellátja olvasóit értékes műveivel.

Néha elgondolkozom: nem vagyok-e pályatévesztett? Talán nem is szerkesztőnek kellene lennem, hanem inkább pszichológusnak?