Cs. Nagy Ibolya: Király László

Azon lehet vitatkozni, hogy minden olvasat egyedi-e; az enyém most bizonyosan az. Cs. Nagy Ibolya Király László-monográfiáját bújva nem teszek eleve kudarcra ítélt kísérletet arra, hogy elvonatkoztassak attól: a könyv „tárgya” az egyik legkedvesebb költőm és évtizedek óta barátom; nem egy műve keletkezéstörténetébe is „beleláttam”. Sem azt nem tudhatom biztosan, hogy a monográfiában citált Király-szövegek hogyan szólítják meg az e téren ismerethiánnyal küzdő olvasót, sem azt, hogy megragadja-e őt a monográfia írójának érzékenysége – amely sosem megy a szakszerűség rovására, sőt, szerencsésen kiegészíti azt –, szövegelemezéseinek finomsága, gyakran szépsége.

Próbáljuk ebből is a legjobbat kihozni: talán nem fölösleges, ha kissé elfogultan bár, de tanúsítom, hogy a könyv számomra hitelesen rögzíti Király László személyiségét, mutatja föl költészete értékeit; szerzője bölcsen következtet az író alkatából – ahol kell – az életmű központi jelentésére, kérdésére, válaszaira. Ugyanakkor Cs. Nagy Ibolyának nagyon határozott – és számomra egyaránt fontos és pontos – álláspontja van az életmű „referencialitásának” és a kortársi olvasatnak a kérdésében is: „Az értelmezés módozatait nem lehet elvonatkoztatni, függetleníteni a mű hátterében meghúzódó hatalmi erőviszonyoktól. A kulturális, politikai, társadalmi valóságelemektől. Egy diktatórikus rendszer alapvetően kijelöli a művek értelmezési kereteit: ebben a szituációban, a belső-benső hallás, értés kifinomultsága miatt az olvasó akkor is konkretizál, ha az író épp a konkréttól távolít. Ez a megegyezéses viszony, ez a paktum író és olvasó között nem semmisíti meg a tanulság-üzenet absztrahálhatóságának lehetőségét, de az értő olvasás olyasféle árnyalatait kínálja, amelyek a rendszeren kívüliek előtt rejtve maradhatnak.” Ma, több mint harminc évvel a diktatúra bukása után persze már nem az akkori, hanem a mindenkori diktatúra sajátosságainak átpoétizálása érdekes az új olvasógenerációk számára, s nincs fontosabb kérdés annál, hogy hitelesen tudjuk-e közvetíteni azon időszak irodalmi termésének meritumát, egyáltalán kiválasztani a műveket, amelyekben az egyedi élmény totálissá válik – hogy a mai közönség (nem bonyolódnék itt bele a kulturális emlékezet, kollektív emlékezet problémájába) ne egyszerűen történeti értékeket találjon a szövegekben. Ha „csak” ilyesmit talál, félredobja a könyvet. Körülbelül huszonöt éve történt, hogy Koncsol László, amikor monográfiát írtam róla, s abba költészetéről is egy rövid fejezetet, elmondta egyik versének személyes hátterét, életrajzi vonatkozásait, a történetet. Nagyon tanulságos volt, de azért elgondolkodtam: tisztában kell-e vajon lennie mindezzel az olvasónak a vers befogadásához, értelmezéséhez. Koncsol válasza körülbelül ez volt: „Nem kell, de azért nem árt, ha te tudod.”

Király életművének emlegetett árnyalatai Cs. Nagy Ibolya könyvéből meggyőződésem szerint a „rendszeren kívüliek”, az említett évtizedeket nem megélők számára is fölfoghatóvá válnak – másrészt a szövegelemzéseket olvasva megnőnek az értelmezhetőség esélyei. A monográfiát tehát nem terheli az ún. „megkötő referencialitás”. Az, hogy Király életművének jelentősége egyre nő, hogy nem maradt történelmi nyelvemlék, nem egyszerűen abból származik, hogy a román diktatúra számos vonása így vagy úgy átöröklődött az 1989 utáni korszakra, hanem többek között a költő szemléleti nyitottságából, tartásából, költészete többszólamúságából, nyelvhasználatából, pátosz és (akár kegyetlen) irónia kifinomult egyensúlyából – nem árt, ha megemlítem itt a költő póztalanságát, illetve inkább pózellenességét; attól, hogy oly bölcsességgel és érzékenységgel szemléli ezt a mostani kort is, mint amazt (sőt, a demokrácia korszakát oly dühös iróniával, amivel a régit, nyilvánosan legalábbis, nem lehetett). S költőnk sosem írt „direkt” az asztalfióknak. A monográfia egyébként nemcsak az ő, hanem – mutatis mutandis – egész nemzedéke, az úgynevezett Forrás második nemzedéke pályakezdetére is utal, amely csoport bemutatkozó antológiája, a Vitorlaének éppen egy Király-versről kapta címét. Ez a „csoport” egyrészt kedvező hátszelet kapott a magyar, főleg a székelyföldi elit Ceauşescuval kötött ideiglenes paktumából származó – tehát átmeneti ideig fönnálló – engedményektől, másrészt a derékhad szerepét töltötte be, amikor a kisebbséget az 1970-es évek második felétől vagy inkább középső harmadától gúzsba kötötték; néhány törzstagjának téma- és nyelvválasztása részben meghatározta az erdélyi költészet magyarországi recepcióját. A monográfia röviden, de számomra szemléletesen idézi meg az 1960-as, 1970-es évek határának azt a nem túl hosszú korszakát, amikor a fiatalok úgy érezhették, cselekvésre hívóan megnyílt számukra a közéleti tér; ahol írásaik, szemléletük látszólag még nem ütköztek a hivatalos ideológia akkor kolportált változatával. (Egyébként Király nem osztotta feltétlenül pálya- és kortársai évtizedfordulós lelkesedését: amikor generációja néhány törzstagja az akkor Király Károly által szervezett „kis magyar világ” központjába, Sepsiszentgyörgyre költözött megváltani a világot, ő Kolozsváron maradt.) A fordulat ideje hamar eljött, s bár a monográfia szerzője erről nem ad részletes, pláne dramatizált társadalomtörténeti háttérrajzot – Király műveire koncentrál, nagyon helyesen –, az én olvasatomban mégis sikerrel elevenít föl egy látszólag halott korszakot is – nem mellékesen azzal például, hogy megtalálta az életművet, amire mindez fölfűzhető. Olvasás közben újra átélem azt az időt, aminek egykor – igaz, magyarországi vendégként – valamennyire magam is tanúja voltam: az erdélyi magyar irodalom egyik különlegesen fontos korszakát. Csak valószínűsíteni tudom, hogy a könyvet olvasva azok számára is átélhetővé válik ez a periódus, akik csak hírből hallottak róla. Király életműve a irodalomelmélet és az újabb (illetve megújuló) esztétikák mércéjével is mérhető, újabb és újabb jelentésrétegei tárhatók föl. Érzéketlenebb és felkészületlenebb szerző talán írhatott volna róla hazafias-kulisszahasogató, egy csak az irodalomelméleti problémák iránt érdeklődő kutató pedig a korszak kontextusát teljesen figyelmen kívül hagyó, szövegcentrikus könyvet is. Cs. Nagy azonban azon értékelők közé tartozik, akik megőrizték korábbi elkötelezettségüket: emlékezetében tartja akkori Király-olvasatát is, de – több hivatkozásából úgy látom – a most „általában” érvényesnek tekintett újabb esztétikákból is fölhasznál annyit, amennyi termékenynek bizonyulhat. Azt persze világossá teszi, hogy Király munkássága tengelyében az etika – sőt, a szolgálat – áll, s ez életművének nemhogy tehertétele volna: ebből fakad korszakokhoz és helyzetekhez adekvát nyelvválasztása.

Ritkán beszélünk arról – én a 2014-es marosvásárhelyi Sütő András-konferencián tartott előadásomban, illetve tanulmányváltozatában utaltam rá –, hogy 1989 előtt, a népi–urbánus vitának nevezett szekértáborosdi idején azoknak a kritikusoknak, irodalomtörténészeknek a java iparkodott áttekintést nyújtani a határon túli magyar irodalom teljességéről, akiket akkor főleg a „népi táborba” soroltak. Érvényes ez sokakra azok közül, akik saját ízlésük szerint a hagyományosabb vagy „közérthetőbb” erdélyi irodalmi értékek befogadását tekintették fontosabbnak, illetve az irodalom közvetlenebb társadalmi funkcióját emelték ki, illetve szorgalmazták. Hogy e „legjobbak” az egészről igyekeztek képet nyerni és közvetíteni, nagyon szemléletesen bizonyítja Görömbei András már majdnem negyven éve megjelent, A csehszlovákiai magyar irodalom, 1945–1980 (1982) című úttörő monográfiája, aki e művében is szinte még nagyobb felelősségtudattal igyekezett megérteni és megértetni az övétől távolabb eső esztétikai normák jegyében fogant teljesítményeket. Más kérdés, hogy sok utalásból lehet következtetni arra, az akkori kultúrpolitika a szakmát rafináltabban befolyásolhatta, mint ahogy azt ma kimerítő alapkutatások nélkül megítélni bírnánk. Az ellenzéki összefogásból létrejött, szamizdatban megjelent Bibó-emlékkönyvről az MSZMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztálya által írt tájékoztató jelentés pontosan kimutatta, hol húzódnak a magyar értelmiségen belüli törésvonalak, és szempontokat adott ahhoz is, hogy hogyan kell ezeket fönntartani (elmélyíteni).

Akármilyen formában jelentkezett is a szellemi belháború mumusa, a Forrás második nemzedékéből éppen Király László életműve volt az egyik, amelyik ellenállt a dogmatikus besorolásnak. Cs. Nagy Ibolya nem ok nélkül hangsúlyozza könyvében például a Királyt ért Kassák-hatást – amelybe talán, persze lehet, hogy ez csak a magam utólagos okoskodása, belejátszhatott Kassák határozott föllépése Rákosi diktatúrájával szemben, illetve 1956-os szerepvállalása is. Nagyon fontos, hogy Cs. Nagy olyan komoly figyelmet szentel Király László Bóják című, az Utunkban 1971–1974-ben közölt sorozatának, amelyben a költő a 19. századi francia szimbolistáktól Octavio Pazig ismertette, értelmezte az új költészet világviszonylatban legnagyobb alakjainak, izmusainak, csoportjainak munkásságát, s közvetetten segített meghonosítani Erdélyben „idegennek” tekintett versnyelveket: „Számomra életem egyik legszebb kalandja, négyesztendei együttrepülés a modern költészet nagyjaival”, olvashatjuk a könyv alakban csak 2008-ban megjelent sorozathoz írott előszavában. Éppen e három és fél évtizedes késés lehet az oka, hogy a korábbi recepció nem emelte ki e sorozatnak, illetve az alapját képező hosszú világirodalmi kalandozásnak Király szemléletének megszilárdulásában betöltött mérvadó szerepét. A költő ezerféle hatást fogadott be, értelmezett, épített tovább; az egész modern világköltészetből választhatott mintát, pontosabban költői nyelve(i) kialakításában volt miből választania – volt mit megtagadnia, vagy mint számára használhatatlant, elvetnie. Lírája tehát – bármily „irodalmiatlanul” hangzik is ez – elméletileg is megalapozott, átgondolt, tudatos. A sóváradi domb tetején ülve valóban látta „az egész” világot; a költő és monográfusa által egyaránt sokszor tárgyalt „szellemi szülőföldhöz”, a maradandó művekben megidézett ifjú- és öregkori tájhoz (és történelméhez) Borisz Paszternak is hozzátartozik, vagy Király egyik alakmása, a lírájában újra és újra „megidézett”, általa teremtett Al. Nyezvanov. A tájból versbe emelt elemek, ahogy ezt a monográfusnak sikerül is megértetnie, elválaszthatatlanok az egzisztenciától; a megidézett környezet, még a versbe emelt munkaeszközök is ontológiai kérdéseket idéznek.

Cs. Nagy tehát úgy tudja behelyezni az életművet annak a kornak a viszonyaiba, amelyben (első fele) létrejött, hogy közben el is határolja az esztétikai értéket a kor realitásaitól – így válik például a Kék farkasok című Király-regény az 1950-es, 1960-as évek sűrített erdélyi korrajzává, de tárgya egyben olyan történetté, amely bárhol lejátszódhat. A könyv finoman érzékelteti Királyban a pátosz és az önirónia föntebb emlegetett egyensúlyát, a műfaji átjárások logikáját, illetve a műfajok fölötti egységet – „A próza és a vers műnemi alakzataiban, nem alapélményeiben térnek el egymástól” (86. p.) –, lírája folyton megújuló forma- és nyelvváltozatait, szinte kötetenként megújuló eszköztárát – azt, amelynek révén ez a költészet lezárhatatlanná válik. Hangsúlyozottan vizsgálja az eddig utolsó pályaszakasz tragikumot rejtő-tükröző iróniáját, szarkazmusát, nyelvi humorát – amely egyre inkább Király költészetének fő jellemzője lett.

A könyv a pályakezdetet követően időrendben haladva tárgyalja a költő lírájának fejlődési szakaszait, a kronológia szerint ékelődnek be ebbe egy blokkban a prózaíróról szóló részek. (Ezen belül műfajok szerint: előbb egymás mellé kerül a két novelláskötet, az 1970-es A Santa Maria makettje és az 1981-es Fény hull arcodra, édesem [amelynek címadó írásából kiindulva két évtizeddel később Gulyás Gyula nagyjátékfilmet rendezett], ezt követi az 1972-es Kék farkasok elemzése.) Cs. Nagy olvasata rendkívül figyelmes, körültekintő, érvényes – és nem kizárólagos – olvasat. Az életműben Király különböző műne­mei közös, illetve eltérő vonásainak bemutatása mellett minden verseskötetben (esetenként a pálya azonos szakaszában megjelent összekapcsolódó kötetcsoportokban) fölmutatja a többitől megkülönböztető jegyeket, sőt, egy-egy köteten belül is felsorakoztatja a verscsoportok – adott esetben a ciklusok, de amint rámutat, Király egyik kedves szokása a verscsoportokon belüli, kontrasztképző nyelvváltás – eltérő, egymásba játszó vagy egymást ellenpontozó jellemzőit. Minden fontos vonást sorra vesz, kötetenként versek tucatjából idéz, ami elég sűrű értelmezői szövegeket eredményez. Röviden kitér a szerző műfordításaira, átültetéseire is, a műfordító szemléletét – azt hiszem, igen helyesen – Nichita Stănescu életművéhez való viszonyából vezetve le.

Aki írt már hasonló személyi monográfiát, az tudja, hogy minden életmű bemutatásánál vannak „penzumok”, a monográfusnak az életmű azon szegmenseit is fel kell törnie, le kell írnia, amelyek ízlésétől távolabb esnek, vagy egyszerűen nem szólítják meg őt. Az ilyen műveletek gépiességének – unalmának – nyoma sincs a könyvben. Cs. Nagy minden szöveg jelentését egyforma szigorúsággal és kitartással fejti meg – nemegyszer utalva a recepció az övétől eltérő értelmezéseire, s ha kétely támad benne, hogy saját következtetései esetleg nem magából a Király-szövegből, hanem háttérismeretekből, egyéni képzettársításaiból erednek, ő maga figyelmeztet erre –; mindent elhelyez a rendszerben: jogosan gondolja, hogy annak egyik elemét sem ismerheti és értheti kevésbé, mint a többit.

Inspiráló könyv; jegyzeteim alapján sok passzusához fűzhetnék egyetértő, továbbgondoló, egy-egy esetben vitatkozó megjegyzést. Azonkívül, hogy a függelék lehetett volna részletesebb, bővebb, két kiegészítést tartok fontosnak. Nem kétlem, hogy Király 1989 után költészetéből az is kiolvasható, hogy a román politikának a magyarokkal kapcsolatos szándékaiban nem történt változás, vagy legalábbis nem sok. Azt hiszem azonban – s részben tanúsíthatom is –, hogy a költő egészében ezt árnyaltabban látja, bár amit lát, nem sokkal vigasztalóbb. Közvetlenül vagy közvetetten magam is érzékelhettem valamennyit a politika boszorkánykonyhájának működéséből, s valószínűbbnek tartom, hogy a román politikai elitnek nincs állandó elképzelése arról, hogy „mit kell tenni” a magyarokkal. Ez viszont azt jelenti, hogy helyzettől-érdektől függően több opciót tud elővenni a zsebéből. Ebből sem az nem következik törvényszerűen, hogy bizonyosan a rosszabbikat, sem azt, hogy esetleg a jobbikat választja; csak az, hogy Keleten a helyzet változó. Természetes, hogy ezzel Király a maga világképével, szilárd etikájával, mentalitásával, szarkazmusával óhatatlanul szembeszegül. S irónia, groteszk, nyelvi játék nála ezt a helyzetet is leképezi. Én magam legalábbis az életműbe ezt is beleolvasom.

Távolról sem azért, hogy megkérdőjelezzem Cs. Nagy Ibolya szövegfejtő képességeit, hanem hogy látszódjon, még több jelentésréteg is lehet a versben, hadd írjak ide valamit, amiből szintén származhat némi tanulság. A monográfus idézi Király egyik telitalálat-versének utolsó szakaszát: „Ebben a hallatlan nincs-időben / Nincs-kertedben zeng a sok nincs-virág. / S úsznak házam előtt döbbent folyóban / Fulladásra ítélt, tépett bibliák.” Cs. Nagy „a vers megdöbbentő utolsó költői képe” mögötti „nyers valóságképet” Sütő András egyik lábjegyzetben idézett interjúrészletével hitelesíti, amely szerint az erdélyi reformátusoknak Nyugatról küldött ötvenezer Bibliát a romániai diktatúra bezúzatta. A vers erről is szólhatna, sőt, szól is – de Király eredeti élménye nem ez volt, a szöveg első változata fél évtizeddel megelőzte a Biblia-botrányt. Pontosan emlékszem rá, hogy e korai változat – éppen negyven évvel ezelőtt –, legalábbis kéziratban, így végződött: „Pusztulásra ítélt orosz Bibliák.” A kiváltó élmény: a költő a Szamos partján állva döbbenten látta, hogy a folyó teljes Bibliákat meg külön Ó- és Újszövetség-példányokat sodor felé; többet is kihalászott közülük a vízből. A Szabad Európa Rádióból (jelzem, nem egy erdélyi magyar értelmiségitől tudom, hogy hallgatták a magyarnál „keményebb” román SZER-t is; ennek anyagát is föl kellene dolgozni egyszer magyar szempontból, ha a dokumentumok megvannak) tudta meg, hogy Nyugatról orosz nyelvű pravoszláv Bibliák tömegét próbálták meg Románián keresztül a Szovjetunióba csempészni, míg valaki le nem bukott a román–szovjet határon – az akkori hírek szerint agyonverték. Az ebből adódó következtetés: egy másik „csempész” a hír hallatán a nála lévő példányokat a Szamosba szórhatta, s ezek kerültek a költő kezébe. Ezen ismeretek birtokában íródott a vers első változata. A példányok orosz nyelvű voltára való hivatkozás a vers végső változatából azért törlődött, hogy költő és vers elkerülje a cenzúra által történő azonosítást. Lehet azonban, hogy az üzenet viszont e hiánnyal megfejthetőbb, még egyetemesebb, s egyben az adott térre-időre konkretizáltabb is. Most gondolkodóba estem: köszönettel tartozunk ezért a zsarnokságnak?

Az írás a Székely önképépítés a 19–20. században NKFI 1288-48. sz. program keretében készült.

(MMA Kiadó, 2019)