Cseke Ákos: Magyar, irodalom

„Könyv, szeretet”; „Szöveg, értés”… – merült fel bennem Cseke Ákos 2020-ban megjelent esszégyűjteményének olvasása közben mint lehetséges kötetcím, mintegy óhatatlanul. Az eredeti cím azonban – Magyar, irodalom – máshová helyezi a hangsúlyt, ami elsősorban azt jelzi, benne nem pusztán magyar irodalomról van szó, hanem valami olyanról, ami jellemzően magyar, ugyanakkor irodalmi léptéke, jelentősége messze túlnyúlik a nemzeti nyelv szabta határokon, mondhatni, egyetemes. Mégis a könyv mint kiindulási alap, a szöveg és annak értelmezései, de leginkább a szeretet keresztényi felfogása az, ami majd minden esszét áthat, vagy legalább jelzésszinten hangot kap bennük. Feltehetően az sem véletlen, hogy a borító címlapjára a krisztusi kort megélt, munkásságában a nemzetközi avantgárd fejlődését is sok tekintetben megelőző Vajda Lajos 1937-es Barátok című rajza került, amely egy lefelé és egy fölfelé, egy kifelé és egy befelé tekintő alak portréját „montírozza” egybe. Ez a kettős irányultság ugyanis a Cseke-esszék jellemzője is. Másfelől – Vajda korához illeszkedően – az írások döntő többsége a két világháború közötti időszak irodalmára – annak befogadástörténetére, olvasataira, értelmezéseire és azok megközelítésmódjaira – összpontosít, minden esetben ezt meg is haladóan. Az elemzésekben meg- és felmutatás valósul meg, rávilágítás egy korábban figyelmen kívül hagyott nézőpontra; ezzel az elemzés tárgyává tett alkotások tekintetében egy alaposan előkészített paradigmaváltás kezdeményezésére is sor kerül.

Cseke Ákos a kiválasztott művel kapcsolatos szakirodalomban átlagon felül és példamutatóan tájékozott. Precízen összegzi a korábbi olvasatokat, ugyanakkor kíméletlenül jár el az azokból származó rossz beidegződésekkel, a téves nézetekkel, értelmezésekkel szemben. Mindemellett fölfelé – az Isten vagy az emberben meglévő isteni rész felé – törekvőn (miként ezt a Vajda-rajz is sugallja) vizsgálja az elemzése tárgyává tettet, azaz olyan egyetemes kérdéseket vet fel és taglal, amelyek messze túlnyúlnak egy-egy alkotás szimpla olvasatának előmozdításán, serkentésén, kanonizálásán.

A kötet tizenegy vagy tizenhárom esszét tartalmaz, attól függően, hogy a Három miniatűr írásait egynek vagy háromnak tekintjük. Érvek szólhatnak mindkét szám mellett, hiszen egységként is felfoghatók, és egyenként is részei annak a szellemi ívnek, amelyen „a gondolkodás és a képzelőerő mozgásba hozása” révén Cseke Ákos el- és átvezet, s amelynek végső célja a keresztényi szeretet és kifürkészhetetlen útjainak bejárása, változatainak, előfordulásainak könyvekben való fölismerése/fölismertetése. Ahogy az Újszövetségben áll: „aki pedig nem szeret, az nem ismerte meg az Istent, mert Isten szeretet”, aszerint igyekszik szerzőnk egyfajta megvilágosodásban részesíteni ihletett gondolkodásával.

„Minden csak emberi – túlságosan is emberi dolog?” – teszi fel a kérdést Nietzsche az 1876–1878 között született aforizmagyűjteménye elején, amellyel a szellem eljövendő szabadságát hivatott előkészíteni. Benne ez áll: „minden metafizika az akarat szubsztanciájával és szabadságával jelent meg, olyan tudományként jellemezhető, amely alapvető emberi tévedésekkel foglalkozik, ám oly módon, mintha ezek alapvető igazságok lennének”. Azt is hozzáfűzi: a tévedések igazságkénti kezelése alapvetően a tanulási folyamat leglényegesebb jellemzőjéből, a másolásból származik. Az ember ritkán kérdőjelezi meg annak valóságtartalmát, amit valamilyen úton magáévá tett, amiben logikát láttattak vele és vélt felfedezni. Ez egy hibás gyakorlat – mondja Nietzsche. „Időről időre a legokosabb embernek is szüksége van a természetre, azaz logikátlan alapállására a dolgokkal szemben.” Ugyanitt, Hegeltől eltérő érvrendszer mentén, Nietzsche is eljut a művészet végének beharangozásáig. „Jóslata” korát, a 19. század utolsó évtizedeit – az alapján, amit a tudomány ekkortól gyakorolt a művészetekre – inkább egy „ősrobbanás”, „univerzumtágulás” kezdetének kell tekinteni, mint valamiféle véget eredményezőnek. Cseke Ákos ezt is, és ennél többet is nagyon pontosan tud, viszont Nietzsche imént jelzett szemléletéből sok mindent magáévá tesz. Megmutatkozik ez az „emberi, túlságosan[/nagyon] is emberi” formula használatában, amelyhez a képességet, a bizonyosságot, a meggyőződést, reményt és hitet, a jelentéseket társítja, de leginkább annak érvényesítésében, hogy az alapvetőnek tekintett igazságokat időről időre érdemes felülvizsgálni a természet és a természetfeletti figyelembevéte­lével, ami pedig a forrásuk alapos ismerete nélkül szakszerűen nem történhet meg. Ennek legjobb útja az olvasás.

Nem véletlen, hogy a kötetnyitó esszé címe: Anagnószisz. Jegyzet az olvasásról, amelyben Cseke az olvasásról mint felismerésről szóló gondolatmenetét három fejezetben taglalja. Az elsőben Szent Ágoston Vallomások című művével foglalkozik behatóan, amelyhez Balogh József fordítását veszi alapul, ugyanakkor – visszanyúlva az eredeti szöveghez – az abban előforduló, nyelvi átültetésből adódó jelentésmódosulásokra is rendre rávilágít. Az ágostoni gondolat lényege, hogy a könyvvel való foglalatosság, a tanulás csupán impulzust jelent a lélekben szunnyadó, eleve adott felismeréséhez. „Az ember csak azt tudhatja meg, amit a szíve mélyén már eleve tud, amit pedig nem tud vagy nem akar tudni, arra hiába akarná megtanítani bárki is. Egy könyv, egy szöveg vagy akár egy tanító nem tanít az igazságra, hanem legföljebb emlékezteti az embert arra, amit tud, vagy elülteti benne a tudás csillapíthatatlan vágyát.” „Aki szeret, az ért. […] Aki egy szöveget úgy ért meg, hogy értése nem vált benne szeretetté, az semmit nem értett meg, aki viszont félreértett egy szöveget, nem helyesen értelmezte azt, mintegy letért a helyes útról, de értése, illetve félreértése révén növekedett a szeretetben, az végső soron mindent megértett […]. A lélek mélyén lapuló tudás abban az extatikus pillanatban válik láthatóvá, amit a könyv olvasása és a könyvből való felpillantás tesz lehetővé, az önmagamban való, vagyis Ágoston szerint a lelkem mélyén élő Istenben történő elmerülés ugyanakkor megint csak önmagán kívülre utalja az embert: azokhoz, akiket szeret. […] Az élet, az érzés és a szeretet Ágostonnál egymást magyarázza, ami nemcsak azt jelenti, hogy az értés szeretet, hanem azt is, hogy a szeretet az egyedüli értés és élet.” Mindezt a gondolatot Pascal Quignard francia író 2015-ben megjelent művével párbeszédbe hozva tágítja a végletekig. Végül egy Quignard-idézettel zárja az áttekintést: „»[…] Az olvasás egy kevés szorongással teli, totális beleegyezés egy másik érzékelésbe.«”

Az esszé második szakasza egy kérdéssel indít: „lehetséges-e egyáltalán ma még így olvasni? Nem mond-e ellent ez az olvasásmodell mindannak, ami a kortárs irodalomelmélet vagy az esztétika mint tudomány alapelvének tekinthető?” És azonnal ellent is mond Ágostonnak: „Az olvasás, a könyvről való gondolkodás, a műelemzés, legalábbis szakmai értelemben, fegyelmezettségre tanít és ösztönöz […]; az olvasás igazi művészete nem az elrévedés, hanem a legteljesebb figyelem és koncentráció.” Pazar gondolkodói „stábot” vonultat fel a 19–20. század fordulójából Ferdinand de Saussure és a 20. századból Paul de Man, Umberto Eco, Hans-Georg Gadamer, Northrop Frye, Jacques Derrida, Jonathan Culler, Ivan Illich és az esszéírás nagymestere, Roland Barthes személyében. A nyelvre mint olvasások/olvasatok során kimeríthetetlen jelre/jelentésre, a végső jelentés lehetetlenségére, a nyelv által, nyelvi elemekben érzékelt és megkonstruált világra/valóságra vonatkozó bölcselkedéseik, „intellektuális erőfeszítéseik” összevetésével eljut Illich hivatásos olvasói és interpretálói joggal rendelkező klérusáig, majd Peter Sloterdijk bölcsészettudományok válságával kapcsolatos megjegyzéséig, hogy a kommentárok nem nyitnak utat a művekhez, ha a művek „ott porosodnak könyvtáraink és otthonaink polcain”, és a műelemzések „egy adott ideológia mechanikus és egy adott kor és irodalomelemzési iskola lenyomatai”, azaz nietzschei értelemben vett „másolatok” vagy „recitátumok”.

Az írás harmadik szakaszát a fiatal Lukács György azon – az eddigiekhez képest újabb fordulatot jelentő – felismerésével kezdi, hogy a „műalkotás, mivel semmilyen valóságnak és igazságnak nem közlése, sem kommunikációja, ezért – hétköznapi értelemben – egészen világtalan: teljesen más jellegű közlésfolyamat, mint amivel emberi világunkban és kapcsolataink során találkozunk”. Vagyis más megközelítésmódot követel, mint a valóság történései. Erre alapozott a modern esztétikatudomány, amely Jean-Luc Marionnal egyetértve, az eredményeit elismerve, nem „éppen attól fosztja meg az olvasást, ami az olvasást olvasássá, az embert pedig emberré teszi?”, mivel tárgyiasítja a művet. Holott a mű, „ami egész létünket megrendíti, nem tárgyiasítható. […] a műalkotás anélkül jel, amely lényegénél fogva túlmutat önmagán, hogy evidens jelentéseket és válaszokat nyújtana, és éppen és kizárólag annyiban mutat túl önmagán, amennyiben teljes erejével ragyog fel előttünk a maga jel-valóságában”. A „mű feltétlenül túlmutat műveltségünkön, felkészültségünkön, kérdéseinken, határainkon, tudásainkon”. „»A természet nem egyszerűen olyan, mint egy könyv: maga a természet könyv, az ember alkotta könyv pedig ennek analógiája. Az ember által készített könyv olvasása bábáskodás. Az olvasás szomatikus, fizikai aktus, vajúdás körüli tevékeny részvétel: jelenlét az értelem világra jötténél, amely mindazokból a dolgokból megszületik, melyekkel a zarándok a lapokon találkozik«” – zárja az írását Cseke Ákos Ivan Illich A szöveg szőlőskertjében. Kommentár Hugo de Sancto Victore Dedascalionjához című munkájából vett idézettel, mintegy megalapozva ezzel a kötetben fellelhető későbbi munkáit.

A második esszé Babits Mihály költészetével, a nyelv kollektív eredetével, használatával foglalkozik, „amely során az ember mintegy lecseréli önmagát egy világi énre, szavait a világ szavaira”. Nem véletlenül Szent Ágoston Vallomásai és Martin Heidegger 1921-es fenomenológiai Vallomások-műértelmezése jelenti itt a kiindulási alapot, hiszen Babitsot is foglalkoztatta az ágostoni hagyaték (1917-ben maga is írt róla), illetve „a kimondott emberi szó mindenkori elégtelensége”. A beszédaktus problematikája mindenek fölött áll. „A költészet a költői szóval való küzdelem jegyében születik meg, amelyben a költő nem elsősorban önmagát, hanem a szót szólítja meg, vele lép dialógusba, keresve saját költőisége és egyáltalán az emberi beszéd helyét, hitelét és értelmét” – zárja a felvezetőjét Cseke, s alapozza meg a második egységben kibontott, Babits költészetében vissza-visszatérőt: „a szólás, a kifejezés poétikai, antropológiai, sőt teológiai dilemmája” tárgyalását. Ismert és kevésbé ismert Babits-versek elemzésével eljut a szó hitelességének, majd a „szóínségnek”, a felelősségnek kérdéséig, „melynek során a költő saját költőiségével való küzdelemben szembesül az ige, a szó elkerülhetetlen megkeresztelésének parancsával, és a saját szó idegenségének felmérése révén belülről láttatja, azaz tanúsítja a Krisztus-eseményben mint szócselekményben rejlő örök igazságot és mindennapi evidenciát, anélkül, hogy beszéde vallási-teológiai igehirdetéssé alakulna át”. Ugyanakkor a megszólalóban kínzó ellentét feszül a kimondandó, a kimondható és a kimondott között. „Abban a pillanatban, amikor […] ráeszmélünk arra, hogy annak a szónak az értelme, hitele, amellyel élünk, egyáltalán nem magától értődő, voltaképpen bejelentjük függőségünket, elégtelenségünket, másra utaltságunkat.” A „szó csak akkor teljes értékű, ha van valaki, egy másik, aki jelenléte által tanúsítja és hitelesíti a beszéd egyébként képtelen, szinte abszurd aktusát”. „Aki szól, annak eredetinek kell lennie, de nem az újat mondás értelmében, hanem az eredethez való megtérés, az eredet teremtő megőrzése értelmében. A költő szava, az ember szava nem az ő saját szava, ő csak […] használatra kapja egy magasabb hatalomtól, ami azt is jelenti, hogy a költő, ha szól, nem önmagáért és önmagából szól, hanem megőrzi azt a szót és általa azt a viszonyt, amelyet rábíztak.” Cseke az esszéje utolsó (ötödik) szakaszában egyértelmű tanúbizonyságot tesz a babitsi felfogás mellett, amikor kijelenti: „Nem világos azonban, hogy a nyelv vagy az írás önműködő játékára való posztmodern ráhagyatkozás mennyivel jobb a szavak Istenre bízásánál. Jobbnak nem hiszem, hogy jobb, de modernnek se modernebb.” Eredendően szükségünk van szavaink hitelesítésére. És nem mindegy, ki és mivel, miként hitelesíti azt.

A kötet harmadik darabja – Az írástudók árulása – mintegy ezt a hitelességkérdést gördíti tovább. Kor- és irodalomtörténeti alapja az 1927 augusztusa és novembere között, négy részletben publikált, vele azonos című Julien Benda-mű és annak hazai, 1928. márciusi Babits-interpretációja, illetve korabeli francia és magyar visszhangja. Rendkívül figyelemreméltó, hogy amíg a Benda-mű eredeti francia nyelvi közegben való fogadtatása jelentéktelen részletek vizsgálatában és ideológiai-politikai állásfoglalásokban merült ki – amelyre „Benda joggal fejtette ki a vita lezárásaként: »Meg kell mondjam, kortársaim nagy része a könyv megjelenése óta eltelt három év során nem annyira azzal foglalkozott, hogy vitassa, netán kétségbe vonja téziseimet, hanem azzal, hogy befeketítsen […]. Azt hiszem, ennél világosabban semmi sem mutat rá korunk szellemi nyomorára«” –, addig Babits esszéje alapján „hosszan vitatkoztak a magyar írástudók az írástudók árulásáról, anélkül, hogy – kivéve persze azok, akik értettek franciául – olvasták vagy olvashatták volna Az írástudók árulását” – amelynek magyar fordítása majd két évtizedes késéssel látott napvilágot –; vagyis Magyarországon mindezek ellenére élénk s érdemi párbeszédet folytattak Benda munkája kapcsán. Habár, hozzá kell fűznünk, hatástalanul a nemzetközi párbeszédre, s attól függetlenül. Mintegy zárványként, a magyar nyelv sajátosságából adódóan elszigetelődötten. Ez az a jelenség/jellegzetesség, amely az irodalom vagy az irodalomtudományok tekintetében az indoeurópai vagy szláv nyelvcsaládhoz nem tartozó kisnemzetek sajátja, majdhogynem tipikusan magyar. S e tekintetben tipikusan magyar Cseke Ákos keresztényi alapokra épített megközelítésmódja, az általa tárgyalt művek és azok tárgyalásmódjának nyugat-európai integrálódási lehetősége/tere is.

De visszatérve a Cseke-esszéhez, annak időszerűségéről meg nem feledkezve, felhívnám még a figyelmet egy lényegi különbségre a magyar Benda-visszhangon belül, ami Babits „fordításának” következménye: más bibliai szövegrészre asszociáltat, mint az eredeti mű. Ennek francia és magyar kultúrtörténeti és etimológiai gyökereit is világossá teszi Cseke. Benda írástudója nem az „evilági” értelmiségivel azonos, hanem olyan személy, aki transzcendens igazságokkal foglalkozik, „valami olyasmire [fókuszál], ami túlmutat az akár személyes vagy közösségi érdekek, a hasznosság és a pragmatizmus világán”, aki „szellemi életet” él, belső hatalommal bír, fölötte áll minden evilági érdeknek és okoskodásnak. Benda „a »clerc« szóval azokat az értelmiségieket jelöli, akik arra hivatottak, hogy a pusztán emberin túlmutató valóságot tanúsítsák”. Azt, aminek tradíciója van, nem egyedi és egyéni valláson (a valóságról való vallomástételen) alapul. Mondhatnánk, miként Benda, azonképpen Cseke írása is „korszerűtlen elmélkedés”, ugyanakkor elképesztően időszerű. És nem mentes a nyugat-európai gondolkodás sem tőle: „Jean-François Lyotard megállapítása […], hogy a mai tudomány játékára »nem az igazság, nem az igazságosság, nem a szépség stb. érvényes, hanem a hatékonyság«, hogy »igazságról beszélni vagy igazságot előírni többnyire mit sem számít; csak akkor számít valamit, ha az igazságra és az igazságosságra a valószínűbb siker kifejezéseként gondolnak«, illetve hogy »a legitimáló elbeszélések mai hanyatlása« és az ebből fakadó hit elvesztése az, »amit a ’rendszer’ ideológiája a maga totalizáló törekvésével pótol, ugyanakkor teljesítménykritériumának cinizmusával kifejezésre juttat«.” „Nyilvánvaló az ilyen tudásforma előnye: nincs senki, aki saját igazságait és ideológiáját ráerőltethetné másokra; mivel azonban senkinek nincs a zsebében a bölcsek köve, ezért mindenki csak »tolmácsol«, »értelmez(get)«. Értelmiségi az, mint Richard Rorty megjegyezte, »akinek kételyei vannak a saját szavai, saját erkölcsi identitása és talán a saját józansága tekintetében«.” „A bizonyosságról című értekezésében Wittgenstein világossá tette […,] »A kétely a hit után következik«, […] a tudás ugyanis »egy döntéssel rokon«. Amit egy adott nyelvjátékon belül biztos evidenciának tartunk, az egyáltalán nem attól bizonyos, »mivel biztosan igaz«, hanem azért, mert közösen bizalmat szavazunk neki: intelligens embernek pontosan azt az embert mondjuk, »akinek nincsenek bizonyos kételyei«.” „Kristóf Luca szociológiai vizsgálata világosan rámutat […:] »[…] Az intellektuel elitek mindenkori legfontosabb jellemzője a határozott ideológiai elkötelezettség.«” Ez a valósággal szembeni vakságot fogadott baloldali elkötelezettség jellemzi valamivel több mint két évtizeddel Az írástudók árulása születését követően Julien Bendát is, amikor a Rajk-per kapcsán állást foglal, mintegy meghazudtolva (mondhatnánk azt is: hiteltelenítve) korábbi önmagát – zárja a nagyívű értekezését Cseke.

A kötet további nyolc (tíz) esszéje döntően a szerelem, a szeretet mezsgyéjén mozog. Ezek sorra­vételét azonban mellőzöm, mert amennyiben még eddig nem feszítettem szét egy ildomos recenzió keretét (pedig hiányérzet munkál bennem az eddig ismertetettek kapcsán is), akkor ezzel bizonyosan megtenném. Amit mindenképp fontosnak tartok még megemlíteni, hogy az eddig nem tárgyalt esszék kiindulási alapját kizárólag magyar irodalmi művek alkotják. Szűrőjét az Európa szellemtörténeti múltját döntően befolyásoló kereszténység s az erre közel két évezred során felépült/felépített hagyomány (amelynek földbedöngöléséhez Európa döntő hányadán egy évszázadra sem volt szükség), amelynek talaján Cseke Ákos biztos lábakon áll. Eszmefuttatásai során számtalanszor bizonyságot tesz az adott témával kapcsolatos álláspontok és képviselőik ismeretéről. Ezek számbavételénél azonban lényegesen messzebb mutat és vezet. Új nézőpontokat, transzcendens igazságokat tár fel; felvetéseivel igazságként elkönyvelt téziseket faggat és tesz kérdésessé; ám nem utolsósorban egy könyvekről szóló könyvvel egy összetett és gazdag szellemi kalandra invitál. A Cseke Ákos által felkínált kaland végeláthatatlan, még ha pár fogalommal pontosan be is határolható az az univerzum, amelyen belülre von, amelynek az újragondolására, szakralitása helyreállítására ösztökél. Ez a kaland ma megkerülhetetlen, és bátor vitát/párbeszédet kellene, hogy eredményezzen. Hogy azt eredményez-e, és az érdemi lesz-e, az korunk szellemi állapotáról vall.

(Kortárs, 2020)