Megválunk arcunktól; Búcsúkoncert

Megválunk arcunktól

Széles e világon
mindenki maszkot hord,
mint egy karneválon,
megválunk arcunktól,

ennyire más divat
rég volt, vagy nem volt még,
hogy egy pandémia
diktálja ízlését,

civilnek álcázott
utcai ruhában
díszeleg a csontváz
hájjal kipárnázva,

a múlt a mai nap
csapdájába téved,
karnevál Kaposban,
halál Velencében.

Ilyenkor a vágyak
kielégítése
az önpusztítással
fölérő merénylet,

míg a hazug jelmez
viselőjét rejti,
addig mindent lehet,
mit nem szabad tenni,

máshol még skandalum,
itt csak vaskos tréfa,
mikor bevonul a
babiloni céda,

mélyen dekoltált blúz,
csöpp nadrág, vörös haj,
a hercegi autón
egy nősténnyé vált kan,

kiszökött magából,
vagy épp visszatalált,
egy pohárka mámor
nem változtatja át,

mint a vándor festő,
kinek csak egy részlet
a sűrű tömegből.
nyüzsgő kígyófészek,

egymásra feszülve
összecsavarodnak,
csapkodnak fejükkel
azt keresik, hol vagy?

pornográf epizód,
testrészek csatája,
hol még az sem biztos,
ki kivel parázna.

Most már a lélegzet
is halálos méreg,
ki tudja, mi ellen
mitől és mi véd meg,

talán csak a szájra
szabott szűrő kelme,
nem úgy, mint az álarc,
ahogy vágyat gerjeszt,

odaadón csábít,
bár a kacsintással
szemgödörből látni
bele a halálba,

mennyi arcot cserél,
akiről nem látszik,
hány bőr hány rétegén
ér a koponyáig?

sorban az árudák
színpompás holmikkal,
nemcsak cipőt, ruhát,
arcot is árulnak,

elevennek hatnak,
mint az antik szobrok,
pedig élő arcra
szánt halotti maszkok,

s majd a toponári
banda muzsikája
kioldja a fáslit,
hadd hulljon a sárba.

Egy szekérre való,
feltűnő idegen
gurul másra szabott
nyári öltözetben,

miképpen a régi
karneváli túra
emlékét idézi
egy karikatúra,

maguk bohócai,
báva bábuk inkább,
torzultak akkor is,
mint a fali firkák,

csőrös orrú alak
űzi paripáját,
mint a hintalovat.
s maga alá vágtáz,

izzik három kalap,
egy nő és két férfi,
testükön kócmadzag
csavarodik végig,

sárga színben harsog
köztük az irigység,
az agancsos maszkot
előkészítették,

mintha ágyból kellett
volna kiugorni,
a végén ébredtek
sírjukban a zombik,

halottas ingben és
háló bugyogóban
ismeretlen érzést
keltenek szagukkal,

az egyik föltartott
kézzel átkozódik,
a másik csak bambul,
nem érti, mi volt itt.

Búcsúkoncert

Bár láttam volna így Bartókot is,
ahogy most az agg Sztravinszkijt nézem,
s azt hallgatnám, mit nem írt meg rövid,
évtizedekre szabott idejében,

hazán kívül rekedt, az elfogyott
ígéretektől súlyos hiányban,
egy hangszere maradt végül, a toll,
mellyel utolsó művét komponálta,

s mint kottából a félig írt lapot,
tépte ki őt dolgából a betegség,
idegen nyelvű, idegen halott
gyanánt, szinte észrevétlen temették,

de az árnyékkal együtt jár a fény,
és a kontraszt a nagy műveknek szolgál,
Sztravinszkij úgy élt érdeme szerint,
ahogy akart, akár egy világpolgár,

kis, rászabott korlát vezette föl
a dobogó szédítő magasába,
ahol egy fakó furnér széken ül,
mint valami vidéki kultúrházban,

feje, mint Atlasz vállán a teher,
szemében villanó villamosság,
az ismeretlen másvilági jel
hipnotikus mámorban foszforeszkál,

zsugorodik, kirobban hirtelen,
lábujjhegyen kapja el a hangot,
vonat fújtat így a meredeken,
míg visszhangja a szakadékban csattog,

izgatottak lettek a hangszerek,
a hegedűk zenévé szublimálva
a lakkos fényben sírni kezdenek,
s belevadulnak a vonók a táncba,

most kell nézni hattyúfehér nyakon
feszült erét a fuvolás nőnek,
szeme könnycsepp, olyan forrón ragyog,
hogy a gyertyák meggyulladnának tőle,

a nagy fúvós hím most változik át
rézangyallá, kürttel a nyakában,
és eláraszt a rezes ragyogás,
és megtöltik a termet a szeráfok,

míg a tűzmadár szól a hamuból,
a karmester úgy is végzi dolgát,
hogy megnyálazza ujját, s gondosan
elfordítja a fáradt partitúrát,

aztán a végén ég felé mutat,
meghajol, és hosszan visszatapsol,
majd fogja az öreg kampósbotot,
s hátrálva távozik a másik ajtón.