Vida Gábor: Ahol az ő lelke

Amennyiben Vida Gábornak további mondanivalója van Erdélyről, elképzelhető, hogy az Egy dadogás története után keletkező műveivel foglalkozó kritika nem kerülheti meg az önéletrajzi ihletettségű regényére való utalást, az ahhoz való viszonyítást, amely maga is okozat. Annak az erdélyi létállapotnak a megjelenítése, amelynek előzményeiről (az első világháború, a trianoni békediktátum aláírása, Erdély Romániához való csatolása és kezdeti hatásai) a korábban megjelent Ahol az ő lelke című regényben olvashatunk (Magvető, 2013). Stilizált, átdolgozott, fejezetcímekkel ellátott második kiadása – amellyel elsődlegesen talán az lehetett a kiadó célja, hogy bevonja az Egy dadogás története sikerébe a könyvet, ugyanis korábban nem talált érdemének megfelelő visszhangra –, mintegy felcserélve okot és okozatot, a kezdetre, a kiindulópontra irányítja az olvasói figyelmet. Ez a gesztus azt érzékelteti, hogy minden, amit meg kell tapasztalnia, túl kell élnie az Egy dadogás története főszereplő-elbeszélőjének, annak az eredője Werner Lukács korában és élettörténetében keresendő (így a két művet egymás összefüggésében engedi olvasni). Az ő története felől érthető meg, amit a biografikus karakterű énelbeszélő mond: „Az én idegenségemet nem lehet egyszerűen a rendszer számlájára írni, ennél bonyolultabb, mert az otthon nem egy táj, nem egy település, társadalom, család vagy közeg, nem egy vagy több egymást váltó életforma, amelyek folyamatos vagy éppen drámai átmenetekkel kapcsolódnak egymáshoz, bár ez mind az otthon része, de a legfontosabb mégiscsak az, ahogyan a meglévőre, az adottra gondol az ember, ahogy viszonyul hozzá, belesimul, eggyé válik, vagy éppen elkülönül, természetesnek fogadja el az adottat, vagy kérdésesnek, problémának.” Az idegenség–otthonosság dicho­tómiája, az adottal való azonosulási vágy és/vagy az attól való elkülönülés, eltávolodás Werner Lukács lelkében, szellemében válik először diagnosztizálhatóvá az első világháború és a trianoni békediktátum aláírása nyomán Erdély státusának, közérzetének megváltozása hatására. Ami addig adott volt, politikailag megkérdőjeleződik, átrendeződik, a szereplőben pedig tudatosul, és ehhez az adotthoz éppen eltávolodásain keresztül mindvégig hűséges marad, visszatér.

A főszereplő maga a két lábon járó hiányérzet (anyjától, Kladovka Máriától és a szeretett nőtől, Daniel Klaudiától való távolsága és az ő közelségükre való vágyakozása), s mivel Erdély sorsának alakulása mélyen belenyúl egyébként is hányatott életébe, vagyis annak részévé válik mindaz, ami Erdéllyel történik, ezért Werner Lukács felfogható úgy, mint az erdélyi sors allegorikus alakja. Ahogy Erdély útban van Magyarországtól, az Osztrák–Magyar Monarchiától Románia felé (megfosztódik természetes közegétől, illetve román megszállása révén a nem természetes mintegy beléje ágyazódik, hogy belülről, lényegét tekintve változtassa meg, semmisítse meg), Werner is állandóan útra van ítélve. Egyebet sem tesz, mint vándorol, helyét keresi a világban: Kolozsvár, Budapest, Fiume, Port-Szaíd, Mombasa, Eldoret, Mount Egon és vissza. Ez a vándorlás, bolyongás azonban nem változtatja a művet hagyományos kalandregénnyé, mivel egyrészt Werner Lukács nem picaro, nem a kalandvágy hajtja, másrészt a narrátort sem a cselekmény, a történés érdekli, hanem hogy mi van mögötte, milyen hatással van a szereplő lelkivilágára, világképének alakulására. Werner Lukács rendhagyó abban a tekintetben is, hogy alakja kevésbé tettei és beszéde, mint inkább hallgatása és gondolatai által írható le, ugyanis keveset beszél. S ami kifelé csend, az ezzel párhuzamosan befelé annál gazdagabb reflexió a világra, emberekre, önmagára. A regényben tehát elválnak a külső és a belső történések, utóbbiak a hangsúlyosabbak. Ez a reflektáló képesség, hogy vannak saját gondolatai, (visszatérő) álmai, erős érzelmei, és van benne konok kitartás, magyarázza meg, miért lehetséges, hogy úgy világháborús regény az Ahol az ő lelke, hogy nem folyik vér, nem járunk a fronton, nem látunk lövészárkot, attól távol jószerével csak egy pisztoly kerül elő, de az sem dördül el, a botozás is inkább az Erdélyre rátelepedő, újonnan berendezkedett román hatalom által alkalmazott komor lehetőségként tűnik fel, mint világháborús szükségszerűségként.

Fontos hangsúlyozni ugyanakkor, hogy ez a fronttól, harcoktól való távolság nem degradálja díszletté a világháborút, nem válik háttérré. A csatazajtól való távolság épphogy a csendet erősíti fel, a hol röviden, hol hosszan lélegző, pontos mondatok a lélekben zajló drámára terelik a figyelmet. Azokra a felismerésekre (és nem egyértelmű, nem szentenciaszerű következtetésekre), amik Werner lelkében születnek meg: hogy mi a különbség az Afrikában tapasztalt megaláztatás, nyomor és a „magában izzó gyűlölet” között, milyen jelentéslehetőségeket hordoz magában a „Miért jöttél vissza [?]” kérdésre adott válasz, a „csak”, mi az életútjának összegzésében kirajzolódó – látszólagos? – iránynélküliség, mert úgy gondolja, hogy nincs válasz Fiumé és Uganda után Kolozsvárt a „honnan, hova, miért?”-re. Nem csoda, hogy semmiféle bizonyosságig nem juthat el, hiszen olyan korban él, amelyben nemcsak Kladovka Mária vagy Daniel Klaudia nem kerül számára megnyugtató, végérvényes közelségbe, hanem Kolozsvár sem az már, amelyet Afrikába utazása előtt elhagyott. Máshová érkezik vissza, egy olyan politikai-történelmi légkörbe, amelynek Románia a neve, és „nem egyértelmű, hogy Románia ország-e, vagy csak egy történelmi félreértés”.

És ha nem is derűs Werner Lukács sorsa, mégsem reménytelen. Vannak ugyanis ebben az úton levésben, számkivetettségben kapaszkodói. Az egyik ilyen kapaszkodó a Klaudia mellett való kitartás, konok ragaszkodás, a kétségbeejtő távolságok legyőzése árán is a hozzá való állandó visszatérés, a szerelem drámája. A másik kapaszkodó az apa, Werner Sándor alakja, aki már gesztusával, hogy Magyarországról Erdélybe megy felnevelni fiát, erkölcsi magaslattá emelkedik. Ő is szűkszavú, inkább magatartásával, mint szavaival tanít, olyan lelki-szellemi háttér Lukács számára, aki fizikai hiánya ellenére (Amerikába megy szerencsét próbálni, az ő története a kevésbé részletezett, vázlatszerű, a Lukácséval párhuzamosan haladó cselekményszál a regényben) jelen van a fiú lelkében, támpont, lelki erő, tanítása minden élethelyzetben benne visszhangzik, aki ugyanúgy hazatér, mint Lukács, mert „nem akar hajózni, utazni, tájékozódni, nem akar hányódni és tekeregni többet, a hazát keresi, az otthont, a biztost, a valamit”. Ez a legtöbb, amit saját példáján keresztül a fia szívébe olthat: a regényben visszafogottan, maníroktól és pátosztól mentesen, a szereplők hiteles lelki igényeként, létezésük lényegeként megjelenített hazaszeretetet.

Ennek a szülőföld- és hazaszeretetnek válik a metaforájává a regény térszerkezete. A regénybeli tér centruma Kolozsvár, ezen belül Kolozsvár főtere, rajta a Mátyás-szoborcsoport. Veretes, letisztult Vida-mondatok teszik Kolozsvárt az univerzum közepévé, a beteljesülés képzete nélküli végcéllá: „Arra gondol hirtelen, hogy abban a pillanatban, amikor nem fogja tudni pontosan többé, hogy merre van Kolozsvár, meg fog halni […]”; „Az lesz, ami lesz, ezután mindig arra van Kolozsvár, amerre hazavisz a vonat.” Szomorkás, rezignált hangulatú regényvilág, amelyben minden elszürkülni, megcsomósodni látszik, élettelenné, kihalttá csendesedik, és minden történés viszonylagossága bizonytalansággal és a várakozás feszültségével tölti be a szereplők hétköznapjait. Van azonban egy viszonyítási pont, egy olyan, egyszerre reális és szürreális közeg, amelyben élet van: Lukács képzeletében és álmaiban a Mátyás-szoborcsoport megelevenedik, a Klaudia utáni vágyakozásával együtt lüktet (a nő a szoborcsoport részévé időtlenedik), a történelmi korok közötti határok helyett a történelmi idők egysége teremtődik meg benne. Így lesz Mátyás Werner Lukács és Werner Sándor századelőjének, Erdély Trianon utáni traumájának tanúja és egyfelől beteljesedésre váró, másfelől szoborrá dermedt reménye. Mátyás ugyanis időről időre leszáll a talapzatról, hogy megnézze, mit rontottak el az emberek, mi romlott el a történelem gépezetében. S ha nincs is hallható válasz, van szavakkal le nem írható bizonyosság, hogy a körülmények ellenére, azokon túl van az ember életében egyetlen olyan hely, ahol utolérheti a lelke, és meghalhat: „Miért jöttél vissza, kérdezte inkább unottan, mintsem szigorúan egy súlyosan a vállára nehezedő kéz gazdája Werner Lukácstól […]. Hátat fordított a szobornak, az üres padokat nézte, az elhanyagolt virágágyásokat […]. Meghalni jöttem, mondta dacosan Lukács, és ahogy lazulni érezte vállán a szorítást, lassan fordult meg.”

Ez a lassú fordulás nem jut(tat) el a megpillantás momentumáig, de végső soron nem is kell odanézni, hiszen elsősorban nem a fizikai szemmel láthatónak van ott az, ami ott van. Az érzelem, az intellektus számára érzékelhető ugyanis a fontosabb, és az annyit és úgy képes érzékelni a megpillantandó jelenlétéből, a megfoghatatlan, a leírhatatlan, a meg­nevezhetetlen bizonyosságból, amitől úgy érez­heti Werner Lukács, a 20. és akár a 21. század eleji erdélyi utas, hogy megérkezett – haza, az otthontalan otthonba, az otthonos idegenségbe. Akárcsak Tompa Andrea Fejtől s lábtól című regényének főszereplő-elbeszélői, s amely otthonos idegenség – az említett művekhez képest – azEgy dadogás történetében vagy ugyancsak Tompa Andrea művében, az Omertában már nem folyamatában megragadható alakulástörténet, hanem eleve elrendeltség, időben állandósult fájdalom és vágyakozás, azonosulás és elkülönböződés.

Ennek az érzelmi-intellektuális tapasztalatnak a megteremtéséhez pedig Vidának olyan saját mondatai vannak, amelyek egy mindentudó, de mindentudását sejtetve, megszakításokkal és elhallgatásokkal adagoló elbeszélő szólamává szerveződnek. Olyan narrációt teremtenek, amelyben a jelen idejű forma is a múlt megelevenítését, jelenvalóvá tételét szolgálja, a múlt idejű forma pedig a jelen idejűvé tett múlt előzményeit tárja fel. Így válnak átjárhatóvá a különböző idősíkok, mintha egy hártya választaná el és kapcsolná össze ezeket, az egyikből átlátni a másikba és vissza, de nem teljes rálátást nyújtva egyikre vagy másikra. Ezért lehetséges az, hogy a megjelenített narrációs szólam mögött felsejlik, ott lebeg egy másik, álom, sejtelem vagy egy másik történet (körvonalai), ahogy Werner Lukácsé mögött az apáé, Werner Sándoré, a látható mögött a láthatatlan, a Werner Lukács tudatában és a Bartha Kálmán festményén Daniel Klaudia alakjával kiegészülő Mátyás-szoborcsoport, ahogy Kolozsvár mögött egy másik Kolozsvár, Erdély mögött egy volt-nincs Erdély, ahogy az otthontalanságban az otthon, ahogy a mondhatóban a mondhatatlan.

(Magvető, 2019)