Kiss Benedek: Ínyemről a bor zamata

A fél évszázadot (1968–2018) átfogó tematikus válogatás a költő szőlőhöz-borhoz kapcsolódó verseiből merít. A kötet, amellett, hogy Veszely Ferenc képeivel kivételesen szép „könyvtárgy” is, jó kiindulópont annak, aki ismerkedni akar Kiss Benedek költészetével. Amiképp eszményi sűrítmény annak is, aki ismerve e költői pályát, egy esszenciális együttesben akarja látni annak értékeit.

E költészet alkalmankénti gyengéi épp hogy felvillannak itt. Néha nem tart ki végig az ihlet, ilyenkor a műveltséganyag odarángatása sem ad megoldást („Ki akarja, hogy értelme-fosztott / man­kurt legyek?”), sem a hangos – sablonos – élet­pártiság („De sarjaim élni akarnak. / S élni akarunk egyre többen!” – mint az előző idézet, ez is aSzáradt szőlőtőke című versből). Hasonló a Lecsupált szőlőskert vége: „rettegem decembert, mégis / borok tüzét mondom”. A néhány kurta vers (például haiku), bár élénkítő változatosságot jelent a léptékváltásával, jobbára semmitmondó. A több mint félszáz költeményben a legnagyobb rosszakarat is, azt hiszem, csak ennyibe tudna belekötni.

A kötet két részre van osztva. Az elsőben – Szép magyar boroknak dícséreti cím alatt – a borfajtákat és borvidékeket ünnepli a költő: a Szent György-hegyi olaszrizlinget, a száraz szamorodnit, a villányi oportót, a szekszárdi vöröset, az egri bikavért, a soproni kékfrankost, a somlói juhfarkot, a zöld veltelinit, a cabernet sauvignont és a tokaji aszút. A második, hosszabb részben pedig az akasztói szülőföldhöz és a saját Szent György-hegyi pincéjéhez kötődő élmények kerülnek előtérbe (jobbára emlékként, elégikusan). Az önéletrajzi ív a gyerekkori szőlőműveléstől a borkészítéstől való végleges búcsúig tart (Szőlőmet kivágom), de nem ez az öregkor kikényszerítette szomorú döntés a végpont, sem az elmúlásba belenyugvó Koccintás üres üveggel, hanem a Rózsa Endrének és Nagy Andrásnak ajánlott mulatósan vidám, áldásba torkolló András-napok. Ennyiből is érzékelhető, hogy bár egy évtizedek terméséből összeálló válogatásról van szó, kirajzolódik egy, a véletlenszerű egymásmellettiségen túllépő kötetkompozíció. Amely az elégikusság, az idill, a tárgyilagos pontosság, a töprengő élet- és létösszegzés, valamint az áhítat hangfestéseivel (ezeket általában egy versen belül is ötvözve) egy szomorkásan megdicsőülő világot emel el a földtől, vezet vissza a földre, állandó körforgásban.

Ilyen Kiss Benedek világa: a részletekig pontos és szakszerű (ha kell), ám nem bénítja a modernség tudományos(kodó) redukcionizmusa-önkorláto­zá­sa. A valóságot jóval tágabbnak érzékeli a puszta anyaginál és ésszerűnél. És ebben szívesen követjük, mert nála égi és földi természetesen járja át egymást (legtöbbször a természetben, illetve a természetes emberi kötődésekben). Itt a tárgyi világ folyton kinyilvánítja kozmikus-isteni eredetét. Alaptörvénynek tűnik az oda-vissza átváltozás, a szintugrás, a létszférák felvillanyzó összeszikrázása. A kötetnyitó vers rögtön példát kínál minderre: „Itt élek nyáron, / a Szent György-hegy alatt, / a bazaltorgonák sípja alatt, / és mivel felettünk lebeg az Isten: / az Isten lángszóró szeme alatt, / ahol a szőlőlevelek miriádjai: / zöld fülek, hallgatóznak, / hallgatják leendő boruk titkát. /Mennyi fickós tűz lobog boraidban, / Szent György-hegy első bora! […] munka után ha / hersegő testedet harapjuk jó fogakkal, / hogy szikrázik tőled az élc, a szellem, / hogy harsan pajzán történetekre” (Szent György-hegyi olaszrizling). A bazalttól Istenhez ugrik a figyelem, a szőlő már majdani borát ügyeli, munka és mulatás váltja egymást rend szerint, szikrázik a szellem.

A hasonlatok szintén a titkos összetartozásra világítanak: „Gesztenye gurul, mint a / nevetés: / puttó-hasát / csiklandozza a fény […] Méz hulló cseppje – / akácfalevél / sárgáll” (Késő-indián-nyár). Az összetartozók összenőnek Kiss Benedek verseiben. (A „pajzánság” ennek egyik gyakran emlegetett módja és jelképe.) Az eredendő világállapot a – szerves, fejlődő, párhuzamos létsíkokkal harmonizáló – rend: „A szőlőkacsok úgy hajladoztak / kötetlenül a tavaszi szélben, / mint ahogy – később láttam – / tengermélyben a korallok. / Rendje volt itt mindennek, / a raffiakötegeknek a derekunkon, / a szerelmesen átnyalábolt / szőlőbokroknak, mik már / fürtjeiket hányták, / s a madarak röptének felettünk” (Anyámmal hajdan a szőlőben). Az ország képzete szintén a földi rendtől az égig ér: „Ez az én földem, ez az álmom, / az okos, termő fáradozás, amely égig / emeli sátrát, hogy beleférjen egy ország: / a násznép!” (Az én földem).

A bor eszményi közvetítője ennek a szemléletnek. A borköltészethez szervesen kapcsolódó mozzanatok szinte kivétel nélkül előjönnek Kiss Benedeknél. A nemes itallá nevelő táj, a tájban élő történelem és emberek, a barátság és a szerelem, a bor kínálta erő és egészség, és nem utolsósorban a veszteségekkel és mulandóságtudattal szemben benne nyerhető átmeneti vigasz. A költő nem rájátszik ezekre, hanem magától értetődően eleveníti újra őket. Lényegükben éli újra őket. A földet az ég tükrében is szemlélve, az állandó áttűnéseket észlelve konkrét elképzelése van például a nemes ital bútörő erejéről: „Szomorú férfiak itala, / Száraz Szamorodni, / te feloldod a cseppköves bút is, / fel a megcsökött csüggedtséget, / Mi mindent oldasz fel te, / foglalsz magadba” (Száraz Szamorodni). A rossz ezek szerint a megdermedéssel azonos, az áramlás leállásával. A bor, az általa adott kedv az áramlást indítja meg, amely tágasságot és reményt ad. Felszabadít az értőn ivott bor, méghozzá igazi szabadságra: „Felszabadítasz te mindenre, ami nemes, / ami gerinces, / ami nagy, / mert nemes, gerinces vagy magad is” (Száraz Szamorodni). Az emlékek szintén így oldódnak ki a rájuk nehezülő rétegek alól: „Papp Jutka szájának kislányos ízeivel / emlékszem rád most, / régi italom, / Villányi Oportó” (Villányi Oportó).

Fölfigyeltető motívum a szél. Benne érezni az átváltozások könnyedségét, ég-föld tágasságát. A madarak, a szárnyalás közege is, általa ér a véges a végtelenhez: „Magyar föld! suhogó jegenyék ostorhegyét / szallagozó szelek hazája!” (Az én földem); „szelekkel héjaszárnyak vetekednek” (Korai halottak); „A Szent György-hegyen / mindig fúj a szél” (Öreg tőkék között) stb. Ám sosem foszlik el a levegőbe a költő világa. A repülés, a végtelen az egyik oldalon, a tömbszerű súlyosság a másikon – egymásban visszhangzanak. Láttuk ezt már a kötetkezdő versben, de a Nyáresti delíriumban ugyanígy megcsodálhatjuk súly és súlytalan állandó váltásait: „Ülök a bazalthegy alatt, / behúzva vitorláimat, / elnézvén sárkányrepülők röptét, / a világ most távoli ködkép […] hallgatom nagy diófák csendjét, / s mint merengő, halk muralovak / ha súlyosakat dobbantanak, / úgy ver szívem: a végtelenség / tömbjei tompán visszhangzanak. // Nincs nem-lehet, nincs nem-szabad.”

Ilyen akusztikus térben mintha magától teremne a dal. Néha azonban érzékelteti a költő, hogy számára sem adatik meg mindig ez a súlyokkal játszó könnyedség. Az öregség, a betegség, a köl­tészetellenes környezet le-lenyomják az ihletett kedélyt. Az Októberi tücskök az ismert, de itt egyáltalán nem sablonos motívumokkal érzékelteti mindezt. A tücsök a költő, az ősz a pusztuló, hidegülő világ hasonlata lehet: „Mit akartok ti, / tücskök, / e barbár éjszakától? / […] Ám ti, október tücskei, citeráztok, / mintha mi sem / történt volna, / mint mikor még augusztus / röptette, szórta csillagait / bőkezűen, / amikor magától értetődött, / ami most virtus.” Mégis, a jövőnek erjedő bor, az évszakok várható, majdani újabb fordulása őrzi a reményt. A pusztulásban nem vész el, csak tudatosabbá válik a belátás és a belőle nyert program: „minden egyes sejt / zengedezzen!” Vagy ugyanez egy másik versben, megvalósultként bemutatva és egy másik érzékszervre komponálva: „Isten szabad ege alatt / a légben / balettozgatnak madarak, / fellegek / paravánjai magaslanak, / szőlő virágzik, / illatként leng életem” (Öreg tőkék közt).

Kiss Benedek motívumai, képei szervesen illeszkednek a költészet sok évszázados hagyományába. Ezért működik ez fordítva is. Más költők kifejezései zökkenő nélkül illeszkednek be az ő soraiba. Például az Ínyemről a bor zamata kezdetén rögtön ott van a nagy földi, Petőfi szellemujja, de talán A lírikus epilógját író Babits is: „Mindig a halálról gondolkodtam, / hogy elhull a virág s az élet elszalad, / de magam haláláig nem jutottam, / hogy mi vész velem, s nélkülem mi marad?” A Villányi Oportó József Attilát („Ó, fiatalság! bársonyon / már sose futnak perceim”), a Te voltál pedig, az ifjúságot siratva stílszerűen a nagy ifjúságsiratót, Kosztolányit idézi meg (a legvége még akár az Üllői úti fák végét is variálhatja?): „Temetlek, édes ifjúságom! […] Van borom és van kenyerem, / fejem mégis mellemre horgad. / Mit tékozoltam én, Istenem! / S borom sem volt, sem kenyerem. // Szép volt mégis, az enyém volt az, / de temetlek, ifjúi életem! / Csak ha nem lépsz, akkor nem botlasz – / záptojáson hiába kotlasz – / ifjúság, te voltál a szerelem!” A költő és az immár klasszikus hagyomány kapcsolatáról is elmondhatjuk tehát: az összetartozók összenőnek.

Látjuk, mellette mozdul a hagyomány, amikor a „dübörgő élet” – Haladék: „Odakint / nyersen / dübörög az élet (az élet? csak buszok, villamosok)” –, a „hiúság vására” (Öreg tőkék között), a „forgatag” (Nyáresti delírium) ellenében (és megsegítésére?) folyamatosan teremti saját világát. Ez a világ meghitten, személyként néz vissza a személyre. Jellemző, hogy sok verse kezdődik megszólítással, és sok versvég emelkedik föl a teremtés szépségéből megnyilvánuló Isten – és túlvilága – tétova megidézéséig. A megszólító kezdésre példa az első rész legtöbb darabja. Az égig emelkedésre sok más mellett az Öreg tőkék között: „Ó, Istenem, / aki vagy s nyilvánvaló vagy most / mint a fény: / érezlek, s érzem magamat is – / én vagyok – én […] s hittem, / hogy nem hagytál – / nem hagysz magamra!” Önmagunk érzése emel fel a nagy egység átérzéséig. Önmagunk átérzését pedig a szép környezet, az értelmes munka, munka és pihenés, alkotás és szemlélődés természetes rendje révén érhetjük el leginkább, sugallja Kiss Benedek egész költészete.

(Parnasszus Könyvek, 2020)