Racskó István – a „kútásó festő” rendhagyó pályaképe

A magyar művészet – nem különben az egyetemes művészet – sokszínű, 19–20. századi élet-palettája félbemaradt, be nem teljesült pályák egész sorát vetíti elénk. Olyanokét, akiket létküzdelmeik, koruk betegségei, még nem olyan régen a tüdőbaj, a kivándorlások utat tévesztő köde, háború és fogság térített el szándékaiktól. Nem kevés azoknak a száma sem, akik csak a napi kényszerű fizikai munka után vehették kézbe az ecsetet. Kézenfekvő példa rá Nagy Balogh János, aki szobafestéssel, vagy Derkovits Gyula, aki félkarú háborús sebesültként az asztalossággal pótolta meg családfenntartó keresetét.

Az a festőtalentum pedig, akiről e rövid írásban szó lesz, a mára már alig ismert nevű Racskó István, éppenséggel olyan mesterséget űzött képalkotó munkálkodása közben, ami igazán rendhagyó volt.

A kútásást!

Nagy mesterség ez, meglelni a forrást, és ki is ásni a kutat – írhatnám le Mikszáth hangütését szerénytelenül kölcsönvéve. De ez azért mégis páratlanul egyedülálló.

Racskó István (1890–1914), a világháború szerbiai frontján mindjárt a háború kezdetén – huszonnégy éves korában – elesett festő erőteljes színlátású, ígéretes tehetsége volt a nagybányai kolóniának. Pályatársa a festőtelepen, Nagy Oszkár úgy emlékezett meg róla életrajzi följegyzéseiben, mint a művészközösség „legeldobottabb és legtehetségesebb festője”. A legeldobottabbat úgy értette, hogy nincstelenségében a legszűkösebben élők közé tartozott.

De ne ugorjak ilyen gyorsan előre. Amit életéről tudunk, leginkább Lyka Károlynak köszönhetjük. Ő volt az, aki az általa szerkesztett Művészet című folyóiratban búcsúztatta a háború hősi halottjai között elesett festőt.

Racskó István 1890. április 29-én a Budapesthez közeli Csömörön született, egyszerű gazdálkodó szülők gyermekeként. Főiskolai tanulmányait egészen korán kezdte, de azt hamar megszakítva 1907-ben Münchenbe ment, Hollósy Simon növendékeihez csatlakozott. Szuggesztív hatású mesterét két nyáron át a máramarosi Técsőre is elkísérte. Csak ezután következett Nagybánya, a kolónia, s közben egy Rómában töltött tél.

A művésztelepen Racskó a szabadiskolában, majd az iskolán kívüliek csoportjában dolgozott. Ám ez az iskola inkább csak a modell utáni rajzolás lehetőségét kínálta számára. Öntudatosságára nagyon is jellemző, hogy egy alkalommal elutasította Thorma János korrektúráját. Az incidensről Ter­sánsz­ky Józsi Jenő számolt be a szobrász Pátzay Pál elmondása nyomán.

Ide kívánkozik Tersánszky Józsi Jenő kulcsregénye a festőkolóniáról ( A félbolond, 1947), mert ennek egyik központi alakja éppen Racskó István, a művésztársak között különösen megbecsült festő. Ez a pikareszk regény tükröt tart elénk a kolónia közösségéről, egy nyár történetébe sűrítve az eseményeket. Mivel kulcsregényről van szó, a nevek nem valóságosak benne. Csak azok számára feloldhatók, de az is csak úgy-ahogy, akik járatosak a nagybányai művésztelep történetében. Racskó alakjára utal a legkonkrétabb fogódzó. Ő a regényben Csusz­kó, a fiatalok társaságában különösen megbecsült festőtárs. Azonosításához nem is fér kétség, kútásómesterségére kétszer is történik utalás a könyvben. Szóval Racskó-Csuszkó visszaszólt a konzervatív szellemű Mesternek, hogy ne szóljon bele a dolgaiba: „és az iskola igazat adott Csuszkónak!”

Ez úgy 1911 körül történhetett, a kolónia megújulását követelő fiatalok, a „neósok” és konzervatívak összecsapásának eseménydús idejében. Érdekes benne az, hogy a már kiérlelt képekkel jelentkezett Racskó nem csatlakozott a „neósok” mozgalmához. Sem azokhoz, akik már 1909-es kirajzásukkal alapjait vetették meg a kecskeméti művésztelepnek. „Egy kisebb kör azonban – jegyzi meg Lyka Károly –, amely ismerte, elvétve látott egyet-egyet temperamentumosan festett, nagybányai színpompát tükröző tájképeiből, plein-airban festett aktjaiból, akik látták műtermében dolgozni: sokra tartották” (Művészet, 1916. Téli szám, 69–70.).

Önálló kiállítása nem volt. Képeiből a művésztelep 1912-es visszatekintő tárlatain volt látható két festménye (Önarckép; Zazar mente). Majd szintén a retrospektív 1924-es kiállításon, ahol a kolónia elhunyt művészeiről: Maticska Jenőről, Racskó Istvánról, Jakab Zoltánról emlékeztek meg ke­gyelettel.

Életében nem is volt kéznél kiállításra tartalékolt képe. Jószerint minden művétől, akarva, nem akarva, meg kellett válnia. Sokszor kilátástalan helyzete, megszorultsága kényszerítette erre. Családot alapított a semmire. A kolónián feleségül vette egyik festőtársát, Katona Margitot (Gittát), és az eladott képekből meg a kútásásból éltek. Nagybányán a Harácsek fivérek gyűjteményébe került egy-két frissen megkomponált műve, a szintén fiatalon elhunyt Maticska Jenő munkáival együtt.

Szétszóródott hagyatékából csak az elmúlt években bukkant föl két igencsak színvonalas műve. Egyik a sokak által megfestett nagybányai motívumot, a Steinfeld-féle malmot örökítette meg (1912), a másik – egy tájkép – annál is érdekesebbet. A nagybányai Virághegy tavasszal lehetne ez utóbbi kép címe. Mélyzöldek és okkerek uralják színben a pompás tájrészletet. A szelídgesztenyefáiról nevezetes dombhát volt a festőiskola kedvenc kirándulóhelye. A dombtető mögött az ég kékje ad mélységet a tájnak, átvonuló fehér felhőkkel. Középtérben egy csőszkunyhó utal az ember jelenlétére. Ez az a képminőség, amely a festő legjobb kvalitásait mutatja föl. Színeiben is annyira eleven, mintha csak most került volna le a festőállványról.

Ugyanilyen minőségű a feleségről, Katona Gittáról 1912–13 körül készült festménye. Jellegzetes nagybányai plein-air kép. Talán az annyira kedvelt Liget egy részét vetíti elénk; a harsogó zöldek között jelenik meg a karcsú, egyenes tartású nő sárgás tónusokat mutató fehér ruhában, valőrökben gazdag festői megjelenítésben. A Magyar Nemzeti Galéria tulajdonába került festmény helyet kapott a nagybányai művésztelep alapításának centenáriumán, 1996-ban rendezett nagyszabású tárlaton.

Sajnálatosan csak említések nyomán tudunk más alkotásairól, például Felsőbányán festett tájképeiről és többalakos ábrázolásáról, aktképeiről.

Grafikai munkássága is érdemleges lehetett. Erre csak egyetlen ismert munkájából következtetünk. Egy tollrajzban megörökített női portré széles karimájú szalmakalapban, a képmezőt bravúrosan kitöltő vibráló vonaljátékkal. A rajz Tersánszky fentebb idézett könyvének harmadik kiadásában (1994) jelent meg reprodukálható élességgel. Magát a könyvet egyébként nagybányai művészek rajzainak egész sorozata illusztrálja.

A pályakép végkifejletét a történelem sodrása predesztinálta. A világháború kirobbanásának évében Racskó Istvánt is mozgósították. Póttartalékosként harcoló egységével a szerbiai frontra vezényelték. Jelen volt a szerencsétlenül indult szerbiai támadás súlyos harcaiban. Szabács bevétele előtt, a Belgrádtól délre eső Duna-parti helységnél, Grockánál egy éjszakai támadás során esett el, 1914. december 7-én. Sorsáról azonban semmilyen biztos hír nem érkezett haza. Sebesülten fogságba esett, elhunyt? Csak találgatni lehetett. A Monarchia mára hozzáférhető háborús veszteséglistája némi eltéréssel december 9-re teszi halálának dátumát. (K.u.K. Kriegsministerium nr. 111. Verlustliste 23. 25. old. 1/1915.)

Felesége, Katona Gitta mindent elkövetett, hogy rátaláljon vagy biztos értesülést szerezzen sorsáról. Kálváriajárása itt kezdődött, balladisztikus elemekkel átszőve. Az özvegy nem akart beletörődni a bizonytalanságba. Leutazott Szegedre, hogy a frontokat megjárt katonákat kérdezze férjéről. Több mint fél évig kutatott utána, de csak annyit tudott meg, hogy a grockai támadás után már senki nem látta. Ilyenképpen érthető, hogy nekrológszerű búcsúztatója a Művészet folyóiratban csak nagy későre, az 1916. évi Téli számban jelent meg.

A festőtelepiek részvéttel követték a művész özvegyének gyászát, a veszteséget elfogadni nem tudó fájdalmát. Érdekes, hogy a kolónia 1921. évi gyűjteményes kiállításán, amelyet az alapítás 25. évfordulójára szerveztek, a festő özvegye, előnevében is férjére utalva (R. Katona Gitta), Racskó Istvánnak egy félben maradt gobelinjét állította ki. Racskó csak kísérletezett ezzel a technikával, talán Ferenczy Noémi példájából ihletődve. A félben maradt falikárpitot özvegye fejezte be. Olyan volt ez szimbolikájában, mint a Pénelopé-motívum, a férjét visszaváró feleség hűsége az Odüsszeiában.

Évekkel később a nagybányai festőtelep avantgárd szellemű alkotója, Pászk Jenő örökítette meg Racskó Istvánné Katona Margit képmását. Festménye Konyhában címmel több reprodukciót is megélt. A kép 1924-es keltezésű. A finom hangolással megelevenített, az özvegy arcára árnyékot vető fájdalom az egyedüllét térbe helyezett portréja.