Budapest, a „fenséges” világváros

A 20. század egyik legegyedibb magyar írójának főműveként számon tartható Macskakő (1994) című regényben az olvasó az egyén és a modern nagyváros viszonyának egyik leghitelesebb és legérdekesebb ábrázolásával találkozhat.

A soron következő elemzés kiindulópontját és egyben vezérfonalát az a tézis jelenti, amely szerint az egyén és a város kapcsolatrendszerét érintő filozófiai és szociológiai problémák a modern urbanizáció folyamatával párhuzamosan kitüntetett fontosságúvá váltak. A tanulmány arra keresi a választ, hogy a modern nagyvárossal mint társadalmi és történelmi jelenséggel összefüggő urbanisztikai, filozófiai és szociológiai elméletek milyen formában jelentek meg az irodalmi diskur­zusban. A dolgozat a városlakó egyén és a számára „környező világként” értelmeződő városi tér, illetve környezet kapcsolatának tükrében vizsgálja Lengyel Péter Budapest-ábrázolását, ily módon a mű mintegy szemléltető példaként szolgál a fenti tézis magyarázatához. E kérdés adekvát megértése akkor lehetséges, ha a vizsgálódások a nagyvárosi tér szerkezetét kognitív eszközökkel felfogó szubjektum és a város „szövetét” kitöltő épített környezet egymásra hatására fókuszálnak. Ennek fényében az egyén és a nagyváros viszonyát megalapozó „objektív” urbanisztikai tények (a város térbeli kiterjedésének nagysága, az utcák és terek egymáshoz viszonyított rendje, az épületek formai és funkcionális típusai) és a városról alkotott szubjektív kép vagy „imázs” kapcsolata elsőrendű kérdésként jelenik meg.

A Macskakő szövege alapján a legfontosabb kérdés az, hogy milyen formában nyilvánul meg a tudatban megalkotott „mentális” város és a valóságos térben létező „épített” város kapcsolata. Álláspontom szerint a városi tér e két, eltérő jellegű mintázata az egyéni emlékezet működése által kerül egymással szerves kapcsolatba. Ez abban nyilvánul meg, hogy közvetlen kapcsolat teremtődik a város tere és e tér különböző helyszínein tartózkodó emberi lény személyes emlékei között. Ebből következik, hogy az irodalmi szöveg megkettőzi a teret: a város fizikai tér-részeinek feltárásával egyre mélyebbre hatol a személyes létezés belső szférájába, és az emlékezés folyamatában az egyén képes megteremteni önmaga legsajátabb lényegét. A város fejlődés- és építéstörténete szemszögéből a Macskakő időszerkezete alapvetően két síkon értelmezhető. Budapest emblematikus helyei a mű egészében a jelen és a múlt ellentétének fényében jelennek meg. A regény szövegvilágában a város egy adott részének múltbeli állapota lényegi kapcsolatba kerül a városnak a jelenben élő egyén tudatában megformálódó képével. A múltbeli és a jelenbeli tapasztalatok találkozási pontjain a személyes léttől független, történelmi időben létező város változásainak epizódjai tapasztalhatók meg, amelyeket az egyén a saját, egyedi élethelyzeteire vonatkoztat: ezáltal egyre behatóbban ismeri meg a város lényegét. A nagyváros általános történeti fejlődése ily módon személyes és bensőséges jelentéssel töltődik fel. A város „belső természetét” feltáró szöveg egyrészről mindig utal egy adott térbeli egység (utca, sugárút, tér vagy épület) történetére, miközben az eseményhez allegorikus jelentést társít: a városépítést a teremtés transzcendens tetteként értelmezi. „A villámos vasút Király utcai végállomása a Teréz-templomnál. Az élettől duzzadó, színdús, forgalmas és viszonylag rendezett utca rá sem ismerhetne valamikori önmagára, amikor fő útvonal az Ország úttól (neked Tanács körút) a Ligetig egyben a legsöpretlenebb utca, s a pogány után hamvaiból támadó város kereskedelmének ütőere.”

A mű az urbanisztika „szigorúbb”, szakmai kérdései szemszögéből is érdekesnek bizonyulhat annak ellenére, hogy Lengyel Péter a valóságos városi tér és az egyén tudatát kitöltő személyes emlékek által létrehozott „képzeletbeli” tér egymásba fonódását a szépirodalom nyelvi és stiláris eszközeivel ragadja meg. A mű a millenniumi Budapest emblematikus helyszíneinek részletes és problémaérzékeny ábrázolásával olyan térbeli egységet vetít az olvasó elé, amely a közvetlen érzéki észlelés során mutatja meg a városról az egyéni tudatban létrejövő képet. A városban tájékozódó, saját élettörténettel rendelkező személy a „szövegen kívüli” város épített környezetével egyenrangú teret hoz létre, amely alapot jelent önmaga meghatározásához, más szóval az önterem­téshez.

Az író által megrajzolt városimázs sajátosságai legjobban két városi helyszín leírásában tárulnak elénk: az egyik a belváros „esszenciáját” leképező Nagykörút, a másik a pesti és a budai Duna-part térsávja, amelyek a fiatal – a 19. század második felétől viharos gyorsasággal fejlődő – nagyváros „emblémái”. „Hosszú cseréptetős raktárak. Az ég alatt nagy szürke ponyvákon keresztül varázsalakokat rajzolnak a ládák, hordók, gerendák, ajtó- és ablakkeretek. A hatalmasra nőtt városnak félszere, éléskamrája, padlása és pincéje ez a parti raksáv.” A város egyéni észlelése követi a városi környezet mélyreható átalakulását, és maga is lényegileg formálódik át. Ily módon a modern „városlakó lény” világképe döntően különbözik a korábbi történelmi korszakok polgáráétól: a várossal kialakított kapcsolatában a sokféleség és az ellentétesség sokkal nagyobb mértékben érvényesül, tapasztalata ennélfogva elődeiénél sokkal gazdagabb. Lengyel Péter írói látásmódja egyértelműen bizonyítja, hogy a 19. század második felében világvárossá fejlődő magyar főváros tapasztalata éppen ilyen jellegű élményt nyújtott a városi lét megértésére törekvő embernek. Gyáni Gábor a modern városi tér fogalmának eredetét a várost észlelő egyén tapasztalatának és emlékezetének működésére vezeti vissza. „Budapest dinamikus népességnövekedését a kortársak is amerikai üteműnek tartották. […] Már csak ezért is elementáris hatást gyakorolt a főváros lakóira a napról napra kibontakozó új nagyvárosi architektúra és térszerkezet, és a hozzá igazodó új nagyvárosi életforma. Egy merőben új mentális rend szabályait, a modern fizikai környezet esztétikáját és etikáját kezdte megismerni, megszokni, majd magáévá tenni a számban is napról napra rohamosan gyarapodó budapesti ember” (Budapest túl jón és rosszon, 2008).

E folyamatok nyilvánvalóvá tették, hogy a felfokozott tempójú modern városfejlődés átalakítja vagy akár teljesen el is tüntetheti a korábbi városszerkezetet: eközben a város korábbi jellegzetességei vagy teljesen megsemmisülnek, vagy átalakulva beolvadnak az újjászerveződő város szövetébe. Ez a formaváltás a város lényegének elméleti megközelítésében is mélyreható változást idéz elő: megkérdőjeleződnek, illetve átértékelődnek a városi lét természetét eddig leíró alapfogalmak és értelmezési módok. „A spontán kialakult szűk, zegzugos középkori utcahálózat általában nem volt képes megfelelni azoknak a forgalmi és közművesítési igényeknek, melyek már a múlt században is feszegették ezeket a kereteket. A 19. század közepétől Európa nagyvárosaiban olyan szabályozási munkálatok indultak el, melyek révén új főúthálózat jött létre. A jellemzően mérnöki szemléletű szabályozás által létrejövő utcák mindig szabályosak” (Tóth Zoltán, Építészet, városépítészet, 2002). Ebből a szempontból különös figyelmet érdemelnek a Lipótvárosban, különösen annak északi részén a 19. század utolsó harmadában lezajlott városszerkezeti és -építészeti változások, továbbá a vidéki nagyvárosok esetében Szegednek az 1879-es árvizet követő újjáépítése: tulajdonképpen mindkét esetben „a semmiből” született meg egy addig nem ismert és nem tapasztalt városi valóság.

A fiatal nagyvárosnak a 19–20. század fordulóján szinte korlátlannak tűnő terjeszkedése és növekedése lenyűgöző hatást kelt az elbeszélőben: a város e folyamatok következtében ölt olyan méretet, amelyet a városlakó már nem képes egyidejűleg megragadni. „A magyar polgárnak könnyen támadhat olyan benyomása, hogy minden út a pezsdülő Budapestre vezet. […] Ide árad, menekül, sereglik az ember, életet, kalandot és boldogságot hajszolva […]. Zajlik a kétféle népmozgás a nyomor elől a napfény felé. Kivándorlókufárok csábítják a parasztot Amerikába; de a Városba még hajójegy s útlevél sem kell. Árad a nép a magyar vidékről szekéren, gyalog, vonatok tetején az új Nyugati pályaudvar üveg indócsarnokába.” A „fenségesség” fogalma ezzel kapcsolatban nyer jelentőséget Lengyel Péter irodalmi városleírásában. A fogalmat abban az eredeti filozófiai jelentésében használjuk, amelyet Kant Az ítélőerő kritikája című művében vezetett be: arra hívja fel a figyelmet, hogy a fenségesként megítélt tárgyakat lehetetlen egyidejűleg egységben látni. E tárgyak „összemérhetetlenül nagynak” bizonyulnak a szemlélő számára, mert kudarcba fullad az a törekvés, hogy nagyságukat megállapítsa. Kant elemzései során a fenséges kétféle változatát különíti el: a matematikai és a dinamikai fenségest. Az előbbinél pusztán a kiterjedés mérhető nagysága „felmérhetetlen”, a másik esetben a nagyság az egyén képességeit felülmúló „túlhatalomként” nyilvánul meg, és intenzív érzéseket, illetve érzelmeket vált ki. Egyértelmű, hogy a Lengyel Péter regényében olvasható Budapest-ábrázolás olyan várost rajzol meg, amelyről mindkét értelemben állítható a „fenségesség” ismérve. „S mégis: soha ennyit ennyi idő alatt nem építettünk. Elkészült az Alagút a Várhegy alatt. Megnyitották a Podmaniczky utcát. A Teréz körút mögött két év alatt felépült amerikai lendülettel egy új városrész, új házaiban kilenc annyi tér és levegő jut kétszázezer budapesti embernek, mint addig. Úgy hívjuk: Csikágó. Ezer utca s térből áll a város. Olyan lett, hogy ami meg­marad belőle az érkezésedkor túl háborún, bombázáson, békén, forradalmon, egy mindenestül átalakult világtérképen, azt is a sűrű múltú földrész-kitüremkedésünk legszebb városai közé sorolja a világ.”

A regényben sajátos nyelvi és irodalmi eszközökkel ábrázolt városi tér szerkezete tükrözi e viszonyt. Ezáltal feltárja az egyéni tudatban formát öltő város lényegét: az érzékileg megragadható elemek – a város szerkezetének sajátosságai, különböző építészeti stílusok, társadalmi viszonyok, illetve hangulatok – sokfélesége egységes egésszé szerveződik, és új szellemi tartalommal gazdagítja a nagyváros fogalmát. A város belső lényegét e jellegükben eltérő elemek összekapcsolása és új minták szerinti elrendezése teremti meg: „Duna-parti raksáv, vaspántos, hegyezett gerendák, órjás nebulók plajbászai, kígyózó kötélfonatok, ponyvával takart ládák, hordók, bazaltkövek, ajtó- s ablakkeretek varázsalakjai – a város kapuja, melyen behajóznak dirib-darabonként az úttestek és járdák, a szín- és bordélyházak.” A pesti Nagykörút és az Oktogon leírása legalább ennyire fenséges és pazar látványt idéz szemünk elé: „Az Oktogonnál, hol a Sugár út a Nagykörúttal találkozik, négy szökőkút között pohos lovasrendőr fékezi bokrosodó hátasát. […] A nagyobb járművek összetorlódtak, állnak, ameddig a szem ellát. […] S most a kocsisor két oldalán ezernyi karvastagságú tűzcsóva lövell az égre a Körút modern bérpalotasorán. Az ablakokban mécsek, gyertyák, s közibük itt is, ott is villámos lámpások platina tüze elegyed. […] Már befordultunk a Liget felé. Elébb még egy búcsúpillantást vetettem a Nagykörútra, hol a két-, olykor háromemeletes temérdek palotáknak sora a fények lángfalának arany és gyémánt lobogása megett köd s párává lőn.” A mű filozófiailag finoman megszerkesztett világképére utal, hogy a színpompás nagyvárosi lét ábrázolása egyszerre mutatja meg a város nagyszerűségét, és egyben a negatív társadalmi jelenségek sokaságával is számot vet: konkrét példaként említhetjük az életben maradásért küzdő nincstelenek, szegények rossz állapotú, komfort nélküli és zsúfolt lakásaiban és a tágabb környezetet képező városrészben megtestesülő „életvilágot”, valamint a városi társadalom általános közegében a növekvő bűnözést és létbizonytalanságot. „S körül a város: nyomor és csillogás. Zűrzavar.”

A mai Budapest szintén egyik legforgalmasabb helyeként számon tartott nyolcszögletű tér a regény világában a térbeli mozgások – emberek és járművek kezdet és vég nélkülinek tűnő áramlása az utakon –, valamint a társadalmat szétfeszítő ellentétek – a periférián tengődők és a dúsgazdagok életszínvonala közötti különbségek – szimbolikus csomópontjaként fogható fel.

Látható, hogy Lengyel Péter Budapest-ábrázolásában a város olyan létezőként jelenik meg, amely leginkább a mindent felölelő egészhez hasonlítható. A város lényegének megismerése során a narrátor a metropolis eseménysokasága „fölé” emelkedik, ebből a nézőpontból szemléli a várost, és alkot ítéletet az abban zajló élet sokszínűségéről. A városi tér formálódásának ilyen jellegű megtapasztalása kapcsolja össze az egyes egyén létét a természeti és történelmi valóság egyetemes távlataival.