Térey János: Boldogh-ház, Kétmalom utca

A cím visszafogottan tényszerű. Ám benne van mégis minden lényeges, amibe aztán a több mint ötödfélszáz oldalas töredék önéletrajz bevezet. Ott van a család. A Boldogh Térey apai nagyanyjának a vezetékneve, akinél Téreyék laktak. Ott van a város (Debrecen), és benne van már a címben, ha kicsit akarjuk, az építészet (ami iránt a szerző kitüntetett figyelmet mutat, számos épületről nyilatkozik értékelően – mint írja, egy időben építésznek készült), az építészeten keresztül pedig a világot berendezni és újrarendezni képes művészet.

A könyv az író debreceni gyerekkorát, gimnazista éveit meséli el, végül pesti főiskolásként is feltűnik. Bizonyos részek szinte teljesen, hosszan ki vannak dolgozva. Mások röviden, vázlatosan. Sokak előtt ismert az ok: a szerző negyvenkilenc évesen váratlanul meghalt, így önéletrajza töredékben maradt. Az ilyen műveket két szemszögből látja az olvasó. Egyrészt ott áll előtte, ami létrejött, és folyton ott kísért, ami lehetett volna. Az utóbbi persze csak találgatás, de az ebben rejlő játék kicsit kárpótol a végső kidolgozás elmaradásáért. Jobban rálátni a műhelyre is. A kötet szerkesztője közli, és lábjegyzetben, amikor tudja, megfejti a beiktatott témaötleteket, amik aztán már megvalósulatlanul maradtak. Mintha egy festményt látnánk, aminek nagy része – a kétharmada? háromnegyede? – kész, a többi pedig vázlat vagy annyi sem. Nem tudhatni azt sem, hogy a befejezés folyamán nem festene-e át a művész már késznek látszó részeket.

Jelentős és élvezettel olvasható mű ez így is. Kétségtelen viszont, hogy maradt benne néhány mozzanat, amit valószínűleg át lehetett volna festeni. Mindössze néhány mondat és körülbelül fél tucat bekezdés, ami igazán zavar. A terjedelemhez képest elenyésző, de épp az egész összefogottsága mellett kellemetlenül hat néhány zsurnalistamód felületes kifejezés és eszmefuttatás. Ilyenekre gondolok: „A nyilvánosság terei közül, nem számítva iskoláimat, leginkább a mozikra emlékszem gyerekkoromból” – kezdi az egyik fejezetet. A „nyilvánosság terei” számomra túl tudóskodó kifejezés. Hasonló máshol „a gyermek méltósága” (amit a tanárok nem vettek tekintetbe, kiosztva egy-két „tockost”.) Hasonlóan tudálékos, amikor az anyja temetése utáni sétára, az akkor még udvaron égetett avar szagára emlékezve elkezd az avarégetés előnyeiről-hátrányairól elmélkedni. (Néha egy-egy megidézett író is eléggé odarángatottnak tűnik.) A politikában lejáratott szavak, szemlélet is helyet kap. Szerintem legalábbis nem szabadna olyan szót használni, hogy „idegengyűlölet” (egy film szereplőjét értelmezi vele), de talán az „összeesküvés-elméletet” sem. A cigányokról – akik vámospércsi telküket rendszeresen fosztogatták – szólva is ilyen szólamokra ismerünk. Mintha a bűnöző nem, csak a társadalom lenne hibás: „Gondolt-e apám a szociális ollóra, meg az illetékes elvtársakra, akik hagyták, sőt előidézték, hogy idáig fajuljanak a dolgok az iskolában, az utcán és a határban? Az államra, amely semmisnek tekintette a kisebbségi problémákat, mondván, azok nem relevánsak?” Nem arról van szó, hogy a klisékben, közhelyekben ne lehetne igazság. Ilyen módon adagolva, sablonszerűségükből, egyoldalúságukból nem kibontva azonban valóban hamisak.

Ezen a kellemetlen apróságon túlesve azonban már valóban csak dicsérni lehet a kötetet. A hosszas és szociológiai alaposságú Debrecen- és – a szorosan hozzákapcsolódó – családtörténet sem nehezíti el. Ellenkezőleg. Élénkítő kontrasztot és sok mindent megmagyarázó hátteret von általa a szerző maga és szülei élete mögé. Itt mutatkozik meg az az örökség, ami kezdetben teljesen meghatározó („Ha valamiről nem tehet az ember, akkor az a saját gyermekkora”), később alap és ellenfél. Egyrészt lehúz és determinál, meg kell küzdeni vele, hogy kitörhessen belőle. A kortörténet (háborúk, kommunizmus) mellett a családtörténet szintén rejt számos tragédiát, amik a későbbi eszmélkedőnek sok mindent megmagyaráznak: „most már tudom is, miért találkoztam ennyi elfojtással, kitakart képpel, elhallgatással. Számtalan csecsemőhalál, három öngyilkosság, egy csőd és egy végrehajtás […] meg egy államosítás”. Másrészt erőt ad: „elvégre micsoda hagyományokat kaptam, amikor fölfedezhettem a debreceni gyökereimet! Hatszáz év, ha nem több. Egyszer majd úgyis elmegyek innen, de hagyománynak tökéletesen megfelel, mindörökre.” A debreceni irodalmi tradíció az adottságok értelmező megváltoztatásához kínál mintát. Leggyakrabban Szabó Magda neve kerül elő, de Csokonai és Fazekas is többször, a sok egyszer említett mellett.

Saját magán kívül Térey az apjával foglalkozik a legtöbbet. Apja, aki módos cíviscsaládból származott, hamar összeroppant, le is nyugdíjazták, végül zárt osztályra került. A fiú csak tehernek érezte a személyét. Volt persze oka a katasztrófájának. Kulákgyerekként szenvedte meg a negyvenes–ötvenes éveket. És a végső, legnagyobb csapás: első gyerekük a bölcsődében váratlanul meghalt (talán ételtől fulladt meg). Térey elbeszélése szerint helyette született ő, a nővére halála árán.

A memoár kezdete sűrítve zendíti meg ezeket a témákat. „A szenteste előtti délutánon rendszerint kimentünk szüleimmel a Köztemetőbe” – hangzik az első mondat. Együtt van itt – és a továbbiakban – születés és halál, szülei katasztrófája (első gyermekük halála) és a maga „helyettes” élete. Innen igazolódik a szerző pusztulásra, megrendülésekre irányuló figyelme. Ami azonban mégsem válik ezek kultuszává – mint a regényben is említett, szintén Debrecenhez kötődő írótársnál, Borbély Szilárdnál? –, hanem az intenzív élet szükségletét tudatosítja, illetve veti alá állandó próbának.

A deklasszálódás, a romlás számos mozzanatára figyel föl Térey. Már-már írói védjegye ez, el is ironizál rajta egy kapcsolatának végéről írva: „a közmondásos hét év után menthetetlenül szétmegyünk, a csinos villát bezárják, kapuját félig benövi a burjánzó bozót, mintha én írnám ezt a finist is, csapjon már a kezemre valaki”.

Ám azt is tudja, a veszteségekből erőt meríthetünk. Ottlik klasszikus megfogalmazását idézi: „megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak”.

Születése körülményei miatt fokozottan ügyel az élet esetlegességére, és keresi a megalapozást, a személyiség önértékét. Elriasztja a családtörténetben feltárt szokás, hogy sokszor az elhunyt gyerek nevét adták a későbbinek: „akkoriban létezett ez a hajmeresztő szokás, ami az emberi identitás teljes kioltása. […] A felcserélhetőséged a kioltásod. Mint olyan ember, aki minden árulkodó jel szerint valaki más helyett született és él, határozottan érzékenyen reagálok az ilyesmire.” A részletes le­írások, az adatszerű tények „az öröklődés meg a környezet […] végzetszerűségét” érzékeltetik. Ugyanakkor a tárgyilagos tudás lehetősége azt jelzi, hogy ez a végzetszerűség nem maga a végzet. Nem a végzet előli menekülés a megoldás (a mű számos ilyen próbálkozásról ír, még nevének Tóthról Téreyre változtatása is felfogható ilyennek). A higgadt, felkészült számvetés, az okok megismerése segít kiutat találni a családi, történelmi és egyéb fátumok szűkösségéből. Apja kapcsán írja: „Jobban ő vagyok, mint szeretném. Részben az ő kudarcaiból is lettem, az ő csődjének romjain folytatom, de azért van egy határ: az ő bukása még rossz esetben sem az én bukásom. Meg kell küzdenem a magam kudarcaiért.” Szülei Debrecen környékére zárkózó életével rendszeresen szegezi szembe saját világlátottságát, talán mint a sikeresen végbevitt kitörés igazolását.

Az örökölt és korán megtapasztalt korlátoltság és pusztulás ellenpontjai, a kiútkeresés erőforrásai: a mítoszok, a mítoszi erejű élmények. Ezekben leli föl Térey a megtartó intenzitást. Filmek, olvasmányok, barátságok, a nyolcvanas évek zenéi révén éli át a maga mítoszait, mindegyikről részletes leírásokat kapunk, általuk a kései Kádár-kor is megelevenedik. A – néha hangulatos – múltidézést rendre átszűri a „későbbi szemmel” való értelmezés. Folyamatban lát, kritikával néz. Kirajzolódik a mítoszok, beavatások személyes – és jelentős részben nemzedéki – sora. A kezdetet egy mozifilmben jelöli meg: „láttam a Csillagok háborúját apámmal 1979 nyarán, a lebilincselő és új dimenziót nyitó első részt, életem első átélhető mítoszát”. Ám a megírás jelene, a családtörténet kutatása is hasonlót hoz, egy írástudó elődre akadva: „Jó volt nyolc napon át egy másik történetben ringatózni […] egy másik mítoszt élni, a mesterségemben való megerősítés morzsáit keresgélni benne.” Szülei furcsa, egynapos balatonföldvári nyaralásait szintén ebbe a képzetkörbe vonja: „A nyári fétis. Elég Anteuszként érinteni a vidék földjét, elmormolni az imát, és helyreáll a rend a világban.” Az emlékezet működését is ezek irányítják. A számára barátságokkal világot megnyitó csillebérci diáktáborról írja: „Addigi életemből alig valamire emlékszem, homályosak a részletek, elfoglaltak a kisfiúkori szorongásaim, s a szorongásaim leküzdéséért, vagyis a fejlődésért folytatott küzdelem. Csillebércnek szinte mindegyik napját elevenen őrzöm. Új kezdet volt. Alapító esemény. Nem letaglózó és minden ízemben megrendítő esemény, mint a nővérem halála és főként a körülményeinek lassú tudatosulása, hanem fölszabadító.” A zene és az irodalom „mágikus pillanataira” ugyancsak van példa: „Mágikus pillanat volt, mikor dédanyám, Szathmáry Mária és a helyére telepített pártbizalmi, Kéki Miklósné egykori szobájában fölcsendült egy szürke korongról a Black Celebration”; „Fölidézem Az arany virágcserép olvasását 1987-ben, a nagyon nagy hóban, a nagy tél januárjában számomra beavatás volt”.

Ezek az alapítások szövik újra a hagyományon keletkezett szakadásokat. Általuk távolodik el annyira a szerző családi és közösségi örökségétől, hogy arra aztán mint sajátjára ismerjen rá. Így pótolja a többször fölemlegetett hiányt: „Életet kaptam, használati utasítást hozzá nem.”

És miközben Térey saját beavatástörténetét követi, föltárja valamennyire Debrecenét is, mint amelynek immár része a magáé, illetve amely része az övének. Némi iróniával, de a puritánságot tartja például „tőrőlmetszett debreceninek”. És a közösséget, de még a talajt is egybedöngölő szándékot: „A szilárd burkolattal csak a XIX. század második fele óta rendelkező városban a terepszint sem örök: gödrei mindig feltöltődnek a szálló portól, szelíd dombjait pedig elegyengetik. Debrecen, a szabadság őrvárosa, ahol Kossuth Lajos detronizálta az élő királyt, nem tűri sem az értelmetlen horpadásokat, sem pedig a szemtelen kinövéseket.”

(Jelenkor, 2020)