Bencsik Gábor: Mari története

Első pillantásra elég semmitmondó címnek tűnik Bencsik Gábor regényének címe, ám ahogy belelapozunk, a szerző azonnal beleránt minket az események közepébe, és mire a végére érünk, megértjük azt is, miért lett ez a címe a könyvnek.

Mert nyilván lehetett volna, mondjuk, „Mari szerelmei”, „Egy nő a háború után” vagy „Trianon sebei itthon”, és más, ehhez hasonló bombasztikus megfogalmazás, ám egyik sem fejezte volna ki a mű igazi lényegét, egyik sem fedte volna azt a regényírói valóságot, amit a szerző elénk tár ebben a szép és igaz mesében. Mert miről is van szó tulajdonképpen? Adva van egy nő, név szerint Laklia Mária, aki egy Dráva melletti kis faluban nevelkedett (a Dráva déli oldalán, ez fontos momentum!), beleszeret egy emberbe, akitől törvénytelen gyermeke születik, ezért sokan megvetik, kinézik a faluban. Nyilván mikor lehetősége lesz rá, elmenekül onnan, kivándorol Amerikába, ahol egy másik magyar férfi feleségül veszi, és hamarosan kislánya születik. Marit azonban nem olyan fából faragták, hogy egyik napról a másikra elfelejtse itthon maradt fiát. Mikor anyagi lehetőségei engedik, férjét hátrahagyva hazautazik, hogy végre családot egyesítsen. És 1915 tavaszán, egy meleg áprilisi napon fel akar szállni Fiumében a New Yorkba induló hajóra, ám a fiú, Jancsika megbetegszik, lázas.

– „Dieses Kind ist krank.” Ez a gyerek beteg – mondja megfellebbezhetetlenül a Monarchia tisztviselője a két gyerekével beszállásra váró édesanyának. Nem engedik fel őket a hajóra. Ezzel a német mondattal indul a regény, s máris benne vagyunk in medias res, ott állunk a mediterrán tengerparti hangulatban, virágzó leanderek, agavék, fügefák, rikoltozó sirályok, ki tudja felsorolni, mennyi mediterrán illat, zaj között, sugárzó napfényben, és mégis törődötten és megijedve.

Mert most akkor mi lesz? Egy magányos és csinos nőre mindig leselkednek veszélyek, még akkor is, ha dolgos, csendes, és igyekszik jobbá tenni nemcsak a maga, hanem környezete életét is.

Hat hét múlva indul a következő hajó, de erre már nem tudnak felszállni, mert időközben az olaszok átálltak az antant oldalára, az eddig békés Adriai-tenger is hadszíntérré válik. Nem megy több hajó Amerikába.

Mari kénytelen hazatérni a falujába, onnan pedig a háború végével átszökni a Dráván, hogy végre otthonra találjon Kaposvárott.

Nagyjából ez a regény szüzséje. Hogy miért csodaszép? Talán mert Bencsik minden visszafogottsága, fölösleges jelzőktől lecsupaszított tárgyilagossága ellenére szereti ezt nőt (és vele együtt mi, olvasók szintén!), aki a rengeteg hányattatás és nélkülözés dacára meg tudja őrizni emberi tartását, méltóságát. Pedig Mari gyakran kerül bensőséges és plátói szerelmi kapcsolatba az őt megsegítő férfiakkal, ám ez az érzés soha nem lép át egy határt, nem lesz testi szerelem belőle, kivéve Fiuméban, a regény elején egyetlenegy alkalommal. Laklia Mária mégsem lesz Kárász Nelli – az olvasónak óhatatlanul felrémlik a párhuzam –, hiszen Németh László hősnőjének saját „férfi démonjával” kell megküzdenie egy biztonságot és állandóságot jelentő faluban, míg Marinak folyamatosan a túlélésért kell küzdenie egy hol ellenséges, hol hozzá kedvezően viszonyuló világban.

Egyszóval szép ez a történet, amelyben a szerző biztos kézzel kalauzol el bennünket a ’19-es tanácskormány végét jelentő augusztusig, és igaz is, már amennyire ez a szó, hogy „igazság”, irodalmi kategória lehet. Hogy mi az igazság, arról már Szókratész is elvitatkozott annak idején, és ez a kérdés valószínűleg épp annyira izgatta évezredeken át a filozófusokat, mint az, hogy mi történik a halál után, vagy van-e vége a világnak időben és térben. Bencsikről köztudott: kiváló történész, és rengeteg mindennek utánanézett a könyv írása közben. Miképpen változott a pénz és annak értéke a háborús években, hogyan értéktelenedett el azt követően; hogy milyen galád módon és már-már fekete komédiába hajlóan garázdálkodtak a hazatérő katonák és tisztjeik az ország kisvárosaiban, összetörve az üzletek kirakatait és a velük ellenkező tulajdonosok bordáit. Bencsik nem időzik sokat ezeknél a szomorú részleteknél, ám olyan éles sebészkéssel vágja a szeleteket, olyan lényegre törően, már-már novellisztikus pontossággal villantja fel ezeket a jeleneteket, hogy sokáig az emlékezetünkben őrizzük őket. Nem véletlen, hogy az egyik – a faluban bujkáló szökött katonáról szóló – rész önálló alkotásként tavaly díjat nyert az Irodalmi Jelen novellapályázatán.

Egyszóval, mi az igazság? Igaz-e Pilinszky János Keringő című versének utolsó sora, amit a szerző mottóként választott? Hogy „Mindaz, ami elmúlt, halhatatlan”?

Paradox mondat ez, hiszen Bencsik, aki dédanyja történetét írta meg, örök mementót akarva állítani az asszonynak, pontosan tudja: ennek az ellenkezője is igaz. Tudja, milyen erős a pletyka, a megszólás ereje – és akkor itt csak az enyhébb „kellemetlenségekről” szóltunk –, nem biztos, hogy jó, ha halhatatlan a múlt. Felejtés nélkül nem lehet tovább élni. El kell felejteni a szörnyűségeket, elnyomni a tudatunk mélyére, és közben mégis folyamatosan emlékezni rájuk. Hogy ez miképpen lehetséges, arról lesz némi fogalma annak, aki végigolvassa ezt a magával ragadó regényt, amelynek a szerző szándéka szerint lesz folytatása is, immár a nagymama, a regényben még csak kislány Vica története.

(KMTG, 2020)