A tenger című, Szatmár, 1926. augusztusi keltezésű, Reményik Sándornak ajánlott vers Láng Gusztáv gyűjteményében őrzött gépiratról került Dsida Jenő Összegyűjtött versei című, 2011-ben közreadott, Urbán László összeállította kötetébe. A vershez fűzött 815. számú, Dsida Jenő megjegyzésére hivatkozó, kötet végi jegyzet az olvasót mintegy a kötetszerkesztésben való részvételre buzdítja – arra, hogy a kötetben szereplő kilencszakaszos mű ötödik szakaszát egy virtuális kritikai kiadás jegyzetapparátusába utalja, minthogy a költő ezt a szakaszt a gépiratban áthúzta. A 815. számú jegyzet további információt is közvetít. Nevezetesen azt, hogy a gépiratban aláhúzott, a kötetben dőlten szedett szavak „Reményik S. verscímek”. A Reményik Sándornak szóló ajánlás, valamint a dőlt betűkkel kiemelt verscímek és más, Reményik-versekre utaló szavak nyilvánvalóvá teszik a nyolcszakaszos mű szövegközi beágyazottságát.
A dőlt betűs kiemelések, amelyek Reményik Sándor címadási és kötetszerkesztési gyakorlatára is fényt vetnek, arról tanúskodnak, hogy Dsida Jenő a korszak legjelentősebbnek tudott erdélyi magyar alkotójának költészetét elmélyülten tanulmányozta. Reményik Sándornak ajánlott versében nem véletlenül utal tehát a Fagyöngyök (1918), a Csak így… (1920), az Egy eszme indul (1925), az Atlantisz harangoz (1925) kötet címadó versére és a Vadvizek zúgása (1921) című kötet érzésvilágára. És a legkevésbé sem véletlenül utal a lovranai versek csoportjára, amelyet a következő, 1927. évi Két fény között című kötet A tenger álmai ciklusban ölel egybe.
A Dsidát ihlető A két fény között című Reményik-versre kötet-címadóként való megjelenése, majd szerzőjének elhunyta után mások is, többen is rezonáltak. Egyet ragadnék ki. Molter Károly az Erdélyi Helikon 1941. decemberi számában írta: „Minden olcsó sikert elhárított magától, egyszerűen és világosan hatott vissza a jelszavakra, és a tolakodó anyaggal szembeállította a lélek hatalmát. És így jutott el, minden csillogástól menten, Babits közelébe, akinek puritánságát még fokozta – önértékelésében: »Se fárosz nem lettem, se fénybogár. / A parton állok két fény közt, sötéten.«”
Értjük Reményik Sándort, a költőt és Molter Károlyt, az irodalom ítészét. Ám Dsida Jenő A tenger című versét és alakulóban levő költészetét talán jobban megértjük, ha további Reményik Sándor-sorokkal próbáljuk megvilágítani. Szemelgetek a sorok között:
Fagyöngyök: „Ha könny a gyöngy: / A fagyöngyök az erdő könnyei, /…/ Az erdő gyöngybefagyott bánata, / Élősködők, mint minden bánat, / Amely az élet üterére támad / És lassan, észrevétlen / Felszürcsöli vérét a büszke fáknak.” Csak így…: „Hogy mért csak így: / Ne kérdezzétek; / Én így álmodom, / Én így érzek.” Izvor: „Megtudtam ezt is: / A patak nevét.” „Ördögszoros”: „Mi dübörög, a szikla vagy a víz? / Egyszerre dübörög / Az Izvor és az ördög katlana.” Egy Eszme indul: „Az Eszme jő, robogva, tűzszekéren, / A mozdony nő, de amíg testet ölt, / Csak fojtott, tompa dübörgése hallik”. Helgoland: „A sziklafokon megtörik a hullám / És újra jő − és újra megtörik… / Harsogva csap fel, búgva hull alá, / És ez így tart öröktől-örökig. /…/ Egy hullámparány vagyok én is ott, / Nincsen számomra más vigasztalás, / Mint hogy ezrekkel együtt jajgatok. / Hullám is vagyok, tenger is vagyok, / Csak egy vagyok – és mégis az egész.” Atlantisz harangoz: „Mint Atlantisz, a rég elsüllyedt ország, / Halljátok? Erdély harangoz a mélyben. / Elmerült székely faluk hangja szól” / Halkan, halkan a tengerfenéken. /…/ Erdély harangoz, harangoz a mélyben.”
Alig hiszem, hogy Dsida Jenő viszonyulása és művének kapcsolódása a fenti versrészletekhez magyarázatra szorulna. Ahhoz azonban, hogy a kép teljesebbé váljon, vissza kell kanyarodnunk A két fény között ihlető szakaszaihoz: „Szemközt a fiumei kikötő, / Elöl a nagy világítótorony. / Lobban, forog, forgó fénykévéit / Futtatja végig a hullámokon. // Hátam mögött a sziklarepedésben / Parányi fényű szentjánosbogár. / Kis hangya, kóbor pille, valaki / Az ő fényénél is hazatalál. // Hát én, hát én világítok vajon? − / Csobban a tenger csorba sziklaélen. / Se fárosz nem lettem, se fénybogár. / A parton állok két fény közt, sötéten.”
A Reményik-motívumokat felhasználó Dsida Jenő alkatából fakadóan szakít a „két fény közt” depressziót gerjesztő kétségeskedésével. Az ő olvasatában Reményik versei sokakhoz szóló, jelentős alkotások, szerzőjüket méltán tekintheti példaképnek. Megközelítésében szinte magától adódik a „hát én világítok vajon?” kérdés helyett A tenger című versében megfogalmazott bizonyosság.
Dsida Jenő verse a Reményik Sándortól kölcsönzött motívumok mellett rímszerkezetével és felépítésének dinamikus egyensúlyával hat. A rímszerkezet konvencionális jelei az adott csoportosításban egyúttal a vers szakaszbeosztásának aranymetszéses arányait is érzékeltetik: xaxxa / xbxbx // xxcxc / xdxxd / xxexe // xfxxf / xgxxg // xhxxh
A nyolc versszak közül ötben a második, kettőben pedig a harmadik sor cseng össze az ötödikkel, s csak egyetlen versszak, a második zárul rímtelen sorral. Ennek a sornak a végén a „lovranai versek” szókapcsolat „rideg” hangzása hívja fel a figyelmet arra, hogy utána valami fontos következhet. S valóban, a vers strófa alapú másodrendű negatív aranymetszésének a szintjén (8 –> 5/3, 5 –> 2/3) kategorikus megállapítás olvasható: „Most Éretted van minden a világon.”
A strófa alapú elsőrendű pozitív aranymetszés szintjén (8 –> 5/3) a „s talán a mélyben Atlantisz harangoz” sűríti magába mindannak a – legalábbis a pályakezdő Dsida Jenő szerinti – lényegét, amivel a háborús és a háború utáni éveket megszenvedő Reményik Sándor fordul nemzettársaihoz és a bárhol élő jó szándékú emberekhez.
A strófa alapú másodrendű pozitív aranymetszés szintjén (8 –> 5/3, 3 –> 2/1) a „De Tenger vagy. A hírednél nagyobb” metaforikus azonosítás nyomatékosítja a korábbi „Most Éretted van minden a világon” kijelentést.
Az aranymetszéses szerkezetet az „Állok előtted” adóniszi sorkezdet „állok Előtted” írásképváltozatban való visszatérése keretezi.
Dsida Jenő
A TENGER
Reményik Sándornak
Állok előtted. Színed nem veri
tékozló dühű vad szenvedély-ördög –
Sima vagy most és fájdalmas, szelíd,
s cseppjeid úgy villognak a sziklákon,
mint székely erdő fáin a fagyöngyök.
Emlékszel? voltál vadvizek zúgása,
csörgő Izvor az Ünőkő alatt,
de habod árja bomlottan sörényelt
s egyszer végtelen tengerré dagadt:
s így születtek a lovranai versek.
Most Éretted van minden a világon,
a forgó fárosz, a jánosbogár
s minden, mi sötét szívnek drága kincs:
Te vagy a ködös tenger-szerelem,
amelynek célja nincs és vágya nincs.
A partok hangja ezerféle
sugaras, álmos, sajgó és irigy,
de Te erős vagy, vesztegethetetlen,
az örök titkok zsolozsmáiban
s csak így dalolsz… Csak így… Csak így…
Egy eszme indul alkony-vitorlával
és Terajtad szenved hajótörést.
Fülünk szédülten rezonál a hanghoz,
amely a szálfán-küzdő hördülése…
s talán a mélyben Atlantisz harangoz.
Néha két ladik űzi Rajtad egymást.
Megbámulják a repedéseket,
a sziklák búbánatos ívelését.
Messziről nézem s befelé azt mondom:
Egymást el nem érő szerelmesek.
És este lesz. És csöndesen csobogsz,
mint egy végtelen földöntúli álom
s fölszálló párád esti imádsága
tán zivatar lesz lenn a Hargitán,
talán egy könnycsepp lesz a szempillámon.
De Tenger vagy. A hírednél nagyobb.
Belőled szívok életet, erőt
és gyönge parány: reszketve és félve
levett sapkájú kis halászgyerekként
állok Előtted: a Tenger előtt.
Szatmár, 1926. augusztus
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
