Anabázis

Elültettük halottainkat, ahogyan ők ültették eléletükben a növények, fák magvait s a krump-lit, borsót, babot. De ők nem keltek ki: a befül-ledt mag termékenységét veszti. Haláluk után nem emelkedtek piramisokká s mítoszokká se,keresd nyomukat a kérődző televény zsigerei-ben. Ülök, utód, egy alvilági égerfa alatt, még éppen hallótávolságra rég elhunyt apámtól, a-nyámtól s a sírok szuvas fogai közül kiszűrő-dő suttogásoktól. E suttogást csak én hallom, tulajdonképpen én suttogok, saját magamnak, ígyen: visszavonulsz hát te is a kezdetekhez, amelyek csak a Vég örökvakujának fényénél láthatóak; a te kezdeted képeit elődeidnek (a sírjukban is tovább élő) sejtjei rejtik. Legko-rábbról csak a Jura kori sárkunyhótokra emlé-kezhetsz, melyet apád és anyád épített, tapasz-tott saját kezével az egykori falu még ékesség nélkül való puszta földjén (a Teremtő rakta így az üres síkra, hegyekre a gyenge füveket, szál-erdőket). S a kunyhóban esténként, anélkül,hogy Van Goghról hallottatok volna, pontosanúgy faltátok a héjában főtt krumplit, mint a nu-eneni De Groot család a Krumplievők című ké-pen. Visszavonulsz hát, s úgy szeretnél vissza-hátrálni a forrásokhoz, ahogy az ókori Xeno-phón, aki Perzsiából, a görögök vereségének helyéről úgy vonult vissza Athénba, hogy tíze-zer katonáját és könyvekre rúgó élményeit is hi-ánytalanul hazamentette. Ősz van, visszavonu-lóban a fák is. Mintha Léthének, az emlékezés folyójának a partján ülnél, a fölötted meredező csont égerfáról sóhajok, nagy vereségek, félel-mek, remények, csalódások emléke hull rád. Nem könnyű a visszafelé menetelés, nem köny-nyű újra látni az elesetteket, újra élni a halálokat, másokét s magadéit, megérteni az árulót, a hó-hért s az áldozatot: visszamenni a 20. század gyilkos harcterére. Próbálod fegyelmezni emlé-keid sorait, nem engedni a lázadóknak, de meg-érteni a lázadás okát. Nem könnyű visszavonul-ni a lét bázisára, a születéshez: legalább félezer paraszangányi és sok sztadionnyi ez az út is, azaz egy egész életutat kell megtenned – vissza-felé, cipelned a közben növekvő érzelmi-szel­le-mi málhád, míg végre, kifulladva, elsusoghatod:Thalatta! Íme, a kezdet s vég! Íme, a Tenger!