Tőzsér Árpád: Időcsapdák

A „naplók naplója” (ez a könyv alcíme) két ütemben keletkezett. A szerző a kötetben többször ír erről. Például így: „ma, 2016. október 2-án, mikor a 2009-es jegyzeteimet rendezgetem, számítógépbe másolom, a hevenyészett szövegeket stilizálom”. Vagyis az eredeti napló átdolgozott részleteit kapja az olvasó. A 2008-cal kezdődő és 2012-vel záródó feljegyzések így kettős fénytörést kapnak. A közvetlen élménymegörökítés (legyen az esemény, ötlet, emlék vagy olvasmány) és az évekkel későbbi válogatás, alakítgatás, olykor kommentálás érdekes feszültséget teremt, kitárulkozás és arculatképzés, spontaneitás és tervezettség pólusai között. Tudatos műfaji kísérletről van szó: „Azt hiszem, sikerült közben egy sajátos kifejezési formát is kialakítanom, amelyet leginkább reflektált naplónak tudnék nevezni.”

A műfaj is többarcú. Napló – immár az ötödik, talán az utolsó kötete egy naplófolyamnak –, „reflektált napló”, amely, miként a fülszöveg felhívja a figyelmet, rendezettségével, fejezetcímeivel egyfajta önéletrajzi regénynek is tekinthető. Másrészt: önálló mű, és ugyanakkor része a korábban megjelent sorozatnak. (Sőt, valamiképp része a talán soha meg nem ismerhető eredeti, kihagyások nélküli változatnak is.)

Lehet-e a gyakran tervezhetetlen, alkalmi napi történésekből összefüggő egész, megvalósulhat-e a regényszerűség? Tőzsér természetesen maga is szembenéz ezzel a kérdéssel. Kertész Imre (az egyik leggyakrabban említett írótárs) elbeszélését értelmezve ír arról, hogy a valóság hálózata bárhonnan fölfejthető: „egy esemény elmondása […] az esemény összefüggésrendjének, létkontinuumának a minél teljesebb feltárásával egyenlő, s ilyen vonatkozásban szinte teljesen mindegy, hogy az összefüggésrend mely pontját jelölöm meg kitüntetett pontként”. Az összefüggésrend itt a szerző igazi, ezért titkos élete. Ezúttal is Kertészt idézi: „Mindig volt egy titkos életem. És mindig az volt az igazi.” Így felfogva lesz a napló „a létkérdések műfaja”.

Azt is átgondolja a szerző, fenntartható-e, középpontba állítható-e a személy, a személyesség. A posztmodern elméletekkel szembefordulva, történelmi távlatban és aktuális világirodalmi példákra figyelve is úgy látja, hogy igen. A tragikum átalakulását értelmezve idézi George Steinert, hogy Ibsenéknél, Csehovéknál egy Istent elhagyó világban a magánéletbe, a családba – vagyis a személyiség közvetlen közegébe – vonul vissza a tragikum. A kortársak közül pedig a franciákra figyel föl: „a francia új személyesség nagyon is érdemes volna a figyelemre, mert a belőle született művekben természetesen távolról sem holmi szimpla szubjektum-magömlésekről van szó, hanem az önéletrajznak, a képzeletnek és az elméletnek furcsa, sajátos keverékéről. Az egykori nouveau roman és strukturalizmus fentebb felsorolt szerzői önéletrajzi regényeikben úgy vallanak életükről, hogy messze elkerülik a 19. századi pszichologizáló (a szubjektum önkényéhez alakított) önéletrajzok buktatóit, de ugyanakkor az önéletrajz »ön«-jét (én-jét, a szubjektumot) nem oldják föl, nem tüntetik el a nyelvi »struktúrákban«, a különböző nyelvi-formai mutatványokban.”

Tőzsérnek alapproblémája a személyiség mibenléte. Hogy fikciónak minősítse, láttuk, elutasítja (bár vonzását érzékeli: „Úgy látszik, nehéz lemondani a posztmodern személyiségtelenség felelőtlenségéről, azaz kényelméről”). Az adottnak, egyértelműnek vett személyiségfelfogást sem látja fenntarthatónak. Számára a „bazini éjszaka” tapasztalata ezt mindenképpen szétrombolta. Mint leírja, a bazini idegszanatóriumban 1970-ben átéltek döbbentették rá, hogy új személyiségképet kell kialakítania. Súlyos depresszióval küzdve itt élte át a lét hasadtságát, „hogy az én is csak a lét történése”. Költészetét szintén alapvetően változtatta meg ez a tapasztalat. A több hónapig tartó „éjszaka” után próbálkozik az akkoriban divatos tárgyias költészettel, majd hosszú időre elhallgat, végül a Mittel-ciklusban találja meg a hangot, amivel az általános elismertség is megérkezik.

A naplóban van néhány zavaró apróság. Amikor nem egyértelműen sikerül kiküszöbölni az azonnali megörökítésbe óhatatlanul becsúszó felületességet (amin neves, de kissé modorosnak érzett pályatársát is rajtakapja: „Esterházy P. valószínűleg azonnal leírja, ha valami épületes dolog eszébe jut. […] Így […] banalitások is papírra kerülhetnek: a történés pillanatában a jelentéktelen dolog is jelentősnek tűnhet”). Legalább két jelenet mintha kissé rövidre, közhelyesre lenne zárva (így: „Változnak az idők…”; illetve így: „végül mégiscsak eszembe jutott a »kuncog« szó, s mindezen még van erőm »kuncogni« is”). (Másrészt viszont több bejegyzése önállóan megálló remeklés, például a 2009. május 17-i.) Olykor magánérdekű öndokumentáció marad egy-egy mozzanat. (És két apró figyelemkihagyás: a close readinget zárt olvasatnak fordítja, Graves neve pedig w-vel szerepel.)

Ám sokszor felcsigázóan zavarba ejtő. Együtt emleget, sajátosan értékel politikában, irodalomban általában egymást kizárónak vett neveket. Eltöprenghet az olvasó: mi ez? Elfogulatlanság? Tévedés? Provokáció? Megvilágosodásszerű tisztánlátás? Programos függetlenség („Én független gondolkodónak szeretném tudni magamat, aki megengedheti magának a kritika és a megértés fényűzését is”)? Sokszor hat eszméltetően, és még meghökkentő megjegyzései is elgondolkodtatóak. Kiszámíthatatlanságában lesz izgalmas, ingerlő, magát olvastató a kötet.

Egyszerre kapjuk az öregkor megújult nézőpontját, a kisebbségi lét dokumentumát, az immár klasszikus alkotó műhelyvallomását, önfeltárulkozását.

Az életkor mint megváltozott nézőpont sok mindent mutat a megszokottól eltérően („Ami volt, annak más távlatot ad már nemcsak a halál, hanem az öregség is”). Egy osztálytalálkozó kapcsán ír az „öregség maszkjáról”. Később ki is fejti: „Az öregség annyira más életminőség, hogy az idősödő ember naponta egy idegenre lel önmagában. Az »önmagamat« már csak az emlékeimben kereshetem.”

Az emlékeket az „időcsapdák” őrzik. (A kifejezést a lengyel Kapuscinskitól veszi át.) Szürkehályog-műtétei, látászavarai kapcsán írja: „akkor vakulunk meg igazán, ha már az emlékeinkkel sem látunk”. Az időcsapdák elevenként, alakíthatóként kínálják a múltat, a részből kielevenítik az egészet. A személyiség ezeken az emlékeken nyugszik. Pontosabban, nem nyugszik, hanem alakít, alkot. A múltat is: „Ha valahol minden megvan, ami volt, így vagy úgy, minden létező tovább létezik az időben, akkor talán a tovább létező voltot alakítani is lehet.”

Így reméli a szerző utólag jóvátenni anyjával való kapcsolatát („Úgy érzem, anyámat életében nem szerettem eléggé”). A szeretet és annak hiánya, elégtelensége gyakran fölbukkanó téma. Saját életében is problémának látja, és az irodalomban is szóvá teszi. A szeretet hiányát, a hiányba való belenyugvást idegenkedve nézi: „Alföldi viszont mintha túl könyörtelen volna a rendezéseiben, mintha sohasem szeretné a figuráit”; „Nádas Péter mondja a Népszabadságban: Csak hűvös mondat van […] Nádaséi általában valóban hűvösek”; „Borbély ebben a könyvben gyűlöli a témáit, undorodik a figuráitól. Zeng szeretet nélkül, mint az érc, peng, hidegen, mint a cimbalom”.

Bár azt írja a szerző, hogy a kisebbségi lét számára nem létkérdés (vajon mit jelent ez?), mindenképp kiemelkedő képviselője marad egy korszaknak, a felvidéki magyar irodalom egyik hőskorának. Így látja naplóíráskori magukat: „Gubbasztunk négyen a kórház folyosóján, beteglátogatóban, Duba, Mács, jómagam és a beteg Cselényi, négy kivénhedt frontharcos.” Az összetartás értékével tisztában van, a belterjességet azonban szűk kalitkának érzi: „Ahhoz, hogy az olvasó olvasóként kitartson a jelenkori szlovákiai magyar irodalom mellett, kell bizonyos szamaritánusi, könyörületes hajlam.” A kisebbségi létben fenyegető egyéni, közösségi és alkotói kisiklásról a „kitűnő költőnek induló” Bárczi István kapcsán elmélkedik: „Tipikus kisebbségi költősors volt az övé: az indulásra még futotta nem is akármilyen tehetségéből, de a talpon maradásra már nem. Mert ehhez a tehetségen kívül a környezet bátorítására, visszaigazolására is szükség van, s ha ez nincs (s ez a kisebbségi létben általában hiányzik), akkor azt csak bizonyos megszállottság, abnormis önbizalom pótolhatja.”

A kisközösség torzulásaival szemben nem megoldás azonban a másik véglet, a közösségi emlékezet megcsonkítása sem. Németh Zoltán kitelepítetteket összegyűjtő listájához fűzi a megjegyzést: „A meghurcolt, marhavagonokba zárt és kitelepített szerencsétlenek között ott találja valamennyi apai és anyai felmenőjét, s őneki egyetlen zokszava sincs a történtekről. Mi ez? A mai fiatalok és a történelem különanyagúsága?, érzéketlenség?, született sztoicizmus?, a posztmodern író tárgyilagossága, közönye a tárgya iránt?, vagy közönséges PC? Legyen bármi is, a fiatalok között ez a közelítés meglehetősen általános. És érthetetlen.”

Grendelnél mutatja föl azt a szemléletet, amely a sajátba, a kisebbségi létbe képes belelátni az egyetemest: „Grendel tollán minden leírt élethelyzet azonnal bölcseletté válik, de nem a moralizálás, hanem a bergsoni elan vital jegyében. Intellektuális humoránál, iróniájánál, bölcselő hajlamánál, finitiz­musánál fogva kicsit a »szlovákiai magyar Kertész Imre«, csak ő a felvidéki magyar középosztály és egyáltalán a szlovákiai magyar kisebbség kálváriájából, megsemmisüléséből csinál »életfilozófiát«.”

Nemcsak Grendelről olvasható a kötetben megvilágító erejű kisportré. Kertész „kozmikus sértődöttségét” például így magyarázza: „Kertész mindenre a teljes személyiségével reagál, amely személyiséget főleg Auschwitz és a totalitarizmusok embernyomorító élménye határozta meg. S nem biztos, hogy a létnek ezek a súlyos pokolgépezetei az emberi létezés napi helyzeteibe is bevonhatók.” A fiatalabb költőtársról így ír: „Kemény István költészete a naivitás szenvedélyig hevített mimézise.” A régebbi és újabb világirodalomban is hasonló lényeglátással igazodik el. Ezt példázza, mikor Az elveszett paradicsom „látomásos, monumentális intellektualizmusát” említi, vagy Seamus Heaney „át­mitologizált, transzcendentált politikumát”. Elevenre tapint, és elfogulatlan éleslátásról tesz tanúbizonyságot akkor is, amikor József Attila és Illyés Gyula összetartozására hívja föl a figyelmet: „Egyik a másik nélkül tkp. meg sem érthető teljesen. József Attila Illyés nélkül, azt hiszem, nem nagyon túlzok, ha azt mondom: Petőfi Arany nélkül.”

Magáról a költészetről is kiérlelt megállapításai vannak, amelyek összefűzve akár egy kis irodalomelméletté gondolhatók tovább. (A gondolatok, de a továbbgondolásuk is sokszor megtalálhatóak a szerző korábbi esszéiben, tanulmányaiban, de még esszéisztikus verseiben is.) Alaptétele, hogy az irodalom kommunikáció. Ám nem minden kommunikáció irodalom, csak az, amelyik a nyelvi eszközök árnyalt használatával, típusok és szimbólumok alkotásával, gondolati és erkölcsi igényességgel a lét végső kérdéseiig hatol. Mivel ezek a kérdések megválaszolhatatlanok, a költészet lényege a sejtetés, vagyis életünk-halálunk titokzatosságának fölidézése, közelítgetése. A sejtetés nem azonos a misztifikációval. A végiggondolatlanság kárhozatos homályt jelent, amely a mű szerkezeti egységét is megtöri. Ha nem következetesen viszi végig a metaforáit a költő, a vers „mozaikossá” válik. A szigorú gondolatmenet hatol csak el az igazi létkérdésekig, a „sötét anyagig”. A költőnek, hogy ráérezzen erre az ismeretlen tartományra, illetve hogy legyen ereje odáig vinni a verset, vérre menően megélt saját problémájaként kell megragadnia a témát. És ha ez sikerül, akkor a művek maguk válnak erőforrássá: „Már képesek saját hangon szólni és saját jelentést teremteni.” Az irodalomban egyesül értelem, érzelem és nyelv. Ezáltal képes a személyiség lényegét megragadva egyben túl is emelni a személyiségen.

Így lép túl Tőzsér számos kínálkozó egyoldalúságon. Például a posztmodernén, amely a nyelvet abszolutizálja, vagy ellentettjén, egyfajta fundamentalizmuson, amely csak az erkölcsöt. És Wittgensteinnel és Heideggerrel egyszerre vitázva, túllép a szubjektum világból való kiiktatásán és tagadásán egyaránt: „Mindketten elfelejtkeznek a költészetről, amely igenis a metafizikai szubjektum látható alakja.”

A szerzőnél a költészet a transzcendenciában gyökerezik: „ha imádkozunk, az egekben trónoló Istennel, ha verset olvasunk, mondunk, a bennünk lakozó istennel beszélgetünk”. Isten nélkül mindenesetre, úgy látja, nincs ellensúlyunk a halállal szemben. Innen vezeti le korunk neuraszténiáját, amelyre fiatalkori saját maga, illetve egyik fia kínzó halálfélelmét is példának hozza.

Korunkat egyébként is mint korszakváltást látja. Sokszor apokaliptikus váltásnak. A gépek háttérbe szorítják a személyiséget, ellehetetlenül a hősiesség és a „felemelő bukás”, a tragédia. Nem most kezdődött a változás. Fölveti például a nyugatosokról töprengve, hogy sokuk korai halálát talán az okozta, hogy „a patriarchális társadalomból átmenet nélkül léptek a nagyvárosi elidegenedettségbe”.

A szellemi helyzetet az akaratbénító beteltség jellemzi: „Az emberi szellem annyira beért, annyira telítődve van, és telíti a rendelkezésre álló teret (a Teihard de Chardin-i nooszférát), hogy valóban »marhának« kell lenni ahhoz, hogy valaki »belevágjon a szakmába«, bármilyen szakmába […] a Harold Bloom-féle hatásiszony agyonnyomja, s megelégszik az évezredek által gerezdre érlelt Földből, Szellemből való lakmározással. […] Persze nem mindegy, hogy valaki a plázák tucatkészleteiből lakmározik, vagy Shakespeare Hamletjéből ír egy újabb (gyengébb) Hamletet, de azért a közös nevezője valahol mindkettőnek a konzumidióta. Bizonyára nem véletlen, hogy jelentős íróink műveiben (Kukorelly, Parti Nagy, Garaczi) a kilencvenes években (és később) a dilettáns író és a konzumidióta polgár lett az idol. Persze a hülyeség nem mai keletű, és hamar unalmassá válik.”

Mintha Platón világa vált volna a világunkká: „Elképesztően könnyen, szinte észrevétlenül vettük át (vettük vissza?) objektív idealizmusát: ma már számunkra minden csak tükörkép, kitaláció, mese (eszme, mondaná a bölcs), és semmi sem valóság.” A menedéket, a kiutat a konkrétumok, a helyek, a történetek visszanyerésében látja. Vajda Mihályt idézi: „csak az egyedi emberhez közeli, általa nap mint nap megélhető lokális kultúrák adhatnak értelmet az átlagember véges életének”. Emléktárgyairól írja: „fölöttük fény van: a történetük”.

Értelmet kapnak a napló néha indokolatlannak tűnő, saját betegségeit, testi folyamatait vagy jelentéktelennek tűnő eseményeket tárgyaló bejegyzései is, amennyiben úgy fogadjuk ezeket, hogy az „objektív idealizmus” tudatosan alkalmazott ellensúlyát képezik. Test és lélek, egyéni és általános, ha nem is megvalósult, de kívánatos egyensúlyát próbálgatják.

Egyelőre azonban sem magában, sem a magyarságban, sem a világban nem érzékel tartós harmóniát. Minden szinten a megsemmisülés rettenete és az újjászületés reménye küzd egymással. Érzékenyen figyel a reményre. Talán új érzékek fejlődnek ki bennünk, veti föl Várkonyi, Rudolf Steiner és mások nyomán, és visszatér majd „az isteni dimenzió”. Talán folyik már az újabb kísérlet: „Rég kísért a gondolat: Amerika úgy kísérleti műhelye Európának, ahogy korábban Európa volt laboratóriuma Ázsiának. De hol lesz majd a laborja Amerikának, s főleg mivel fognak e majdani laborban kísérletezni?” Többször idézi Tőzsér Kunderát: „A kultúra ma úgy adja át helyét, ahogy annak idején Isten adta át az övét a kultúrának. De minek és kinek adja át a helyét a kultúra?” Ha eljön az új korszak, eljön vele ember és lét új kapcsolata. És ha eljön, akár már ma is megsejthető: „valószínűleg már itt ólálkodnak, suhognak közöttünk azok az új istenek, amelyeket mi egyelőre még nem látunk, csak keresünk, majd néhány évtized múlva észlelik őket a jövőnkből”.

Amit viszont Tőzsér most a legelevenebben érzékel, az a kiküzdött polgári lét megingása. Maga körül: „ez a Pozsony már nem az a Pozsony, amelyet én hosszú évtizedeken keresztül magaménak éreztem, amely polgárrá tett”. És szerte a nyugati civilizációban: „A civilizációk általában nem a »barbárok« fegyverétől pusztulnak el, hanem abba a tévhitükbe buknak bele, hogy a »barbárok« (a támadó fél a megtámadottnak mindig barbár) ugyanúgy respektálják az általuk felállított és gyakorolt együttélési szabályokat, mint a saját polgáraik. A fegyver általi vereség és bukás már csak ennek a naivságnak a következménye. A modern európai civilizáció önmaga elméleteinek, ideológiáinak a túsza” (ezt még 2008-ban írta).

De Tőzsér jó ideje már a polgárságot és kultúráját is árnyaltan látja. Lesüllyedéséhez képest magasság. Egy esetleg eljövendő jobb korhoz képest viszont talán csak a köztességben helytállni segítő, tűnő átmenet.

Hetven, majd nyolcvan év fölött alighanem szükségszerű, hogy az író mindent eszmények, korszakok váltakozására vetítve lát. Ahogy fanyarul megjegyzi: „Nem mindenkinek adatik meg, hogy önmaga utókora legyen.”

(Kalligram, 2019)