Zselicki József: Az ismeretlen katona… Régi és új válogatott versek

Barátom halálára című versét Zselicki József ezzel a szóval kezdi: „elégni”. És azonnal eszünkbe jut Jeanne d’Arc, aki hazája függetlenségéért adta máglyán az életét. Giordano Bruno, aki a tudományért, a dialógus szabadságáért. A háborúk ellen tiltakozó buddhista élő fáklyák. Jan Palach, aki Csehszlovákia 1968-as szovjet–magyar–lengyel– bolgár megszállása, a kommunizmus ellen tiltakozott élete föláldozásával. Bauer Sándor, aki a budapesti Múzeumkertben hazaszeretetből, a szovjet megszállás, a kommunista rendszer elleni tiltakozásul gyújtotta föl önmagát.

Zselicki versében azonban más történik: „elégni / mint őszi lombhullás után / a szemétkupac”. Az egyetemesnek hitt, kulturkampffal kettévágott, törzsi ágakra szakadó, szétfejlődő magyar kultúrában kinek is kell, hol is kell egy kárpátaljai magyar költő? Ha megnézzük az 1994-ben megjelent Új Magyar Irodalmi Lexikont (főszerkesztő Péter László): az akkor negyvenöt éves Zselicki József nincs benne. Igaz, csak abban az esztendőben jelenik meg az első kötete, a Rokonom, csillag – de már húsz évvel korábban, 1974-ben is kiadhatták volna. Az ÚMIL így, évekkel a rendszerváltás és a Szovjetunió összeomlása után visszaigazolta a szovjet kulturális irányítás negyedszázaddal korábbi döntését: ezek az irodalmárok nincsenek.

Néhány egyetemista, az első félelem nélküli nemzedék, Balla Gyula, Györke László, Punykó Mária, S. Benedek András, Zselicki József 1967 novemberében Ungváron megalakította a Forrás Stúdiót. Együtt címmel írógépen sokszorosított folyóiratot adtak ki – nem tudták, hogy amit előállítanak, az szamizdat – , kulturális műsorokat szerveztek, néprajzi gyűjtőutakra indultak, létszámban gyarapodtak – nem sokáig. A Kárpáti Igaz Szó, amely 1965-ig a helyi pártlap, a Zakarpatszka Pravda (Kárpátontúli Igazság) tükörfordítása volt, folyamatosan támadta a magyar kulturális kezdeményezéseket, brutálisan rárontott a Forrásra is. A följelentésekkel fölérő újságcikkeknek köszönhetően a diákokat az egyetemről kényszersorozással vitték el katonának, volt, akit munkaszolgálatosnak. A Forrás pedig 1971-ben megszűnt. A megtorlás, a kiszorítás miatt nem jelent meg időben Zselicki első kötete. És mert nem volt kötete, az anyaországi ÚMIL sem vett róla tudomást. Ennek azonban előzménye van.

A hatvanas évek második felétől Magyarországon könnyebb lett az utazás a szocialista országokba. Először még nem útlevél volt, hanem a személyi igazolványba helyezendő, egyszeri kiutazást engedélyező betétlap-útlevél. A rendőrkapitányságokon lehetett kiváltani. Ki kellett tölteni egy ilyen rubrikát is: korábban hol és mikor járt külföldön? Könnyű szívvel írtam be: soha, sehol. Tizenhét-tizennyolc éves voltam. A szocialista országokba szóló piros útlevelet jóval később vezették be, ez már öt évig volt érvényes, és évente többször is lehetett utazni vele. A Szovjetunió nyugati peremvidékén, Kárpátalján, illetve ahogyan akkor hivatalosan mondani kellett, Kárpátontúlon élő Zselicki József számára elképzelhetetlen volt ez az utazási szabadság. A Kádár-rendszer milliméterei. Amelyeket az ’56-os forradalom vívott ki. De mi, a korszak kamaszai, ennek aligha voltunk tudatában akkor. Csak mentünk, és el-elcsodálkoztunk, hogy a határ túloldalán milyen sokan beszélnek akcentus nélkül magyarul. És fölénytudatot adott, hogy a mi ketrecünk sokkal lakályosabb, mint például a románoké.

De jól tájékozott egyetemi emberek, lapszerkesztők érdeklődése is kinyílt, s a szűkös lehetőségek között elkezdték újracsomózni a szétszaggatott kulturális szálakat. Ennek köszönhetően jelent meg a Tiszatájban – és okozott botrányt – Kovács Vilmos és Benedek András Magyar irodalom Kárpát-Ukrajnában I., II. című tanulmánya. Érdemes a címadásnál elidőzni: a Kárpátalja megnevezést nem lehetett használni. A Kárpátontúl nevet annyira utálták, hogy azt inkább le nem írta senki. Így választották az egyébként igencsak kritizálható Kárpát-Ukrajna nevet. A leggyakrabban a Tiszatájban jelentek meg a kárpátaljai magyar szerzők. A szovjet kulturális hatóságok – vajh, milyen magyar belügyi és szovjet titkosszolgálati támogatással? – minden módon igyekeztek akadályozni az irodalmi kapcsolatokat is. Ilia Mihály, a folyóirat akkori szerkesztője, majd főszerkesztője 2020. április 14-i levelében így emlékezik erre: „Nem voltam velük kapcsolatban. A Kárpátalján megjelent lapokból vettem át ezt-azt. A magyarországi elismeréssel sokat segíthettek volna nekik, hiszen jobban voltak ők a magyar irodalom részei, mely példaadó volt számukra, mint a nagy szovjet irodalomé vagy éppenséggel az ukráné. Tóth Dezső [1977–1985 között művelődési miniszterhelyettes volt] az egyik lapértékeléskor azt javasolta, hogy ilyen közlésekkor kérjük ki a szovjet szerzői jogvédő tanácsát – a követségen keresztül. Soha nem tettem meg, szégyelltem volna.”

Szerkesztői tallózással kerültek a Tiszatáj 1972. januári számába Vári Fábián László, Füzesi Magda, Zselicki József versei. Ugyancsak április 14-i levelében Vári Fábián László így emlékszik vissza a fél évszázaddal ezelőtti közlésre: „Ez a publikáció tette be nekem az ajtót annak idején. Csak mondták, hogy néhai Balla [László, a Kárpáti Igaz Szó főszerkesztője] azonnal lefordította (tartalmilag) a verseket, s rohant velük a megyei pártbizottságra. Eztán született meg a döntés, hogy kicsapnak az ungi egyetemről.”

Nem lehetett megkerülni a tiltásokat. A kárpátaljai származású Tóth István művelődésszervező, nyugalmazott főkonzul negyven évvel ezelőtt Kárpátaljáról beszerzett kéziratot küldött az Alföld szerkesztőségének. Ezt a választ kapta Aczél Géza 1980. június 10-én keltezett levelében: „Kedves István! Köszönöm önzetlen támogatásodat, én gyűjtögetem is a küldött anyagot. Sajnos, kaptunk azonban egy olyan új jogvédő rendelkezést, mely igencsak kedvem szegi. Természetesen itt is az orosz megszorítások a legzsibbasztóbbak. Ott élőket közölni ugyanis ezentúl csak előzetes követségi engedéllyel lehet – mely, mondani sem kell, hogy lelassítja, megnehezíti tervünket. No de még nem adtam fel.” Mindez öt évvel az emberi kapcsolatok szabadságáról, az emberi jogokról, a szabad információáramlásról és a kulturális együttműködésről szóló Helsinki Egyezmény aláírása után.

Nehogy azt higgyük azonban, hogy mindezek következtében eltűnt Magyarországról a kárpátaljai magyar „irodalom”. A Kárpáti Igaz Szó 1983. március 19-ei, szombati számának 4. oldalán olvasható a hír: „A Budapesten megjelenő Lányok, Asszonyok című folyóirat (a hazai Szovjetszkaja Zsenscsina [Szovjet Asszony] magyar nyelvű kiadása) márciusi számában válogatást közöl stúdiónk néhány tagjának verseiből. A lapban olvasható Horváth Gyula: Credo, Ferenczi Tihamér: Vers a naphoz, Horváth Sándor: Nel, Imre Sándor: Világőrző békevágyban c. költeménye. A gyűjtemény anyagát Lendület című almanachunkból vette át a szerkesztőség.” A módszer egyszerű. Balla Lászlónak, a szovjet kulturális irányítás mindenre képes ungvári helytartójának vezetésével kiszorítják a tehetséges magyar alkotókat, a helyükbe vérbeli dilettánsokat, az összes megalkuvásra kész szerzőket állítanak, majd ezeknek az írásait kárpátaljai magyar kultúra címén közlik szovjet propagandalapokban Budapesten. (És még az is lehet, hogy ez sincs benne a Lányok, Asszonyokban, mondom a korszakot ismerve… De amikor a dolgozatomat írom, a járvány miatt zárva vannak a könyvtárak. Úgyhogy ez a bonmot nem ellenőrizhető.)

Ezt a kitérőt azért tettem meg, hogy idézhessem Zselickinek Tóth Lajos kárpátaljai festő emlékére írt verséből ezt a három sorba tördelt hét szót: „űzzük / űzzük a gonoszt / erről a tájról”. Micsoda botrány robbant ki a világsajtó egy részében, mi­után Ronald Reagan, az Egyesült Államok elnöke 1983. március 8-i, a floridai Orlandóban mondott beszédében a gonosz birodalmának nevezte a Szov­jetuniót, felszólítva a várost és a világot: „Igen, könyörögjünk az üdvösségéért mindazoknak, akik totális sötétségben élnek – könyörögjünk, hogy felfedezzék az Istenben való hit örömét.” („Yes, let us pray for the salvation of all of those who live in that totalitarian darkness – pray they will discover the joy of knowing God.”)

Mi más lehetne ez a sötétségbe borult táj, mint az otthontalanság otthona? Az ismeretlen katona sírjánál című versből: „Nem tudom én sem, / hol születtem: / otthon-e vagy idegenben” […] Itt is nyugszik egy ismeretlen, / aki tudja, / hogy meghalni már késő.” Figyelemre méltó előzménye ennek az otthoni idegenségnek Tamási Áronnak a kisebbségi tapasztalatgyűjtés közben írt maxi­mája: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Ezt az utópikus mondatot fordítottam én antiutópikusra, a kisebbségi és az anyaországi lét tapasztalatait közösként élve meg, a szlovák–ukrán európai uniós határral kettévágott Nagyszelmenc–Kisszelmenc témájára írott, Zoltán újratemetve című tragigroteszk színdarabomban: „Azért vagyunk a világon, hogy otthon is idegenben legyünk benne.” Zselicki összegzi a tapasztalatokat. Ő arról beszél, hogy az ember az otthontalanságban élőhalott állapotba jut: „Itt is nyugszik egy ismeretlen, / aki tudja, / hogy meghalni már késő.” Ez a válasza a „Ki vagyok én?” örök költői kérdésére.

A létminimumért folytatott napi őrlődésben, az örökös fenyegetettségben való létezésben, a nyelv- és kultúravesztés elleni folytonos küzdelemben aránytalanul felértékelődnek a máshol, máskor természetes értékek. Amilyen a magyarnak lenni kérdése is. Ennek jegyében, a 2004. december 5-i sikertelen népszavazásra emlékezve, a kiváló szónok Szent Antalt megidézve, Antal címmel jegyzett keserű költeményében olvassuk: „az Óperenciás partjára megyek / sós vízbe / lógatom lábam / és / az összetartó magyarokról / prédikálok / a / halaknak”. Költészet és veszélytudat című könyvében (elérhető az interneten) Gergely Ágnes idézi az elsősorban angol nyelvű Wole Soyinka nigériai írót, aki egy konferencián az afrikai gyökereiket és kultúrájukat féltve folyamatosan négerségüket emlegető írókról-költőkről beszélve mondta: „a tigris ugrik […] nem ácsorog az őserdőben, s nem hajtogatja: tigris vagyok…”

Zselicki József 1949-ben született parasztcsaládban, az Ungvári járásban, Kisgejőcön. Ez a harmadik kötete. Befogadta-e a magyar irodalom? Nemcsak az anyaországi. Tudnak-e róla Pozsonyban? Kolozsváron? Ismerik-e Szabadkán?… Ez nemcsak az ő problémája, hanem mindannyiunké. (A kötet az interneten is elolvasható.)

(Intermix, 2020)