HKT

Rögtön az írásom elején illendő megfejtenem a címben rejlő betűszó titkát: Holt Költők Társasága. Hogy Peter Weir – Tom Schulman Oscar-díjas forgatókönyve alapján készült – játékfilmje nem játék, azt világsikerben kifejeződő hatóereje igazolja. Alapmű. Elsősorban abban a tekintetben, hogy a költészet az emberi léleknek magabiztosságot nyújtó szerepét állítja példaként a diákok létszemléleti nevelésében.

Korosodván egyszer csak azt vettem észre, hogy engem is holt költők vesznek körül. Szobámban itt van körülöttem hagyatékuk: tárgyi és főként szellemi emlékeik. Mintaként szolgáló könyveiket, jó tanácsokkal ellátó leveleiket máig megbecsülve őrzöm. Gyakran felidézem szellemiségüket, olykor teljesen váratlanul bukkan fel gondolataimban alakjuk, egy-egy mozdulatuk, a hozzájuk kapcsoló mozzanatok egy-egy kedves és/vagy fontos pillanata.

Némelyikük, mai szóval élve, mentorom volt. Igen sokat köszönhetek nekik, a pályára igazítás érdemes és önzetlen segítéséért múlhatatlan irántuk a hála érzése bennem. Az irodalmi nagyapámnak tekintett Bárdosi Németh János költeményeinek világos valőrjei, leveleinek soraiból áradó intések, figyelmeztetések akkor is pályám mérföldköveit jelentik számomra, ha soha egyetlen soromat nem közölte akkori folyóiratában, a Jelenkorban. Sokkal nagyobb jelentőségű érdeme, hogy emberszámba vett mint szépírással próbálkozó gimnazistát. Bizonytalanságaim ellenére nem hagyott veszni, kívülről táplálta a bennem rejtező reményt. Megtisztelő figyelme, tehetségem kibontakoztatásába vetett bizalma nélkül ma nem lennék az, aki képességeim és lehetőségeim határai között lettem: versek vérátömlesztésével vigasztalódó vazallus.

Hogyan kezdődött?

A soproni alsó-lövérekbeli családi házunk veteményeskertjében kapáltunk édesapámmal, amikor a kutyánktól tartó postás hátrakiáltott nekünk, hogy pénzesutalvány érkezett. A csekkről azonnal kiderült, hogy a Vas Népe kiadója küldött közel kettőszáz forintot a nyomtatásban – életemben először – megjelent, rövidke verseimért. Apám, akinek kevéske nyugdíja volt akkor, a pénz átvételét követően azt mondta nekem: „No, tedd le, fiam a kapát, és menj be a szobádba verset írni!” Bíztam benne, hogy ismét sikerülhet közlésre érdemesíthető verseket írnom, de tisztában voltam vele, hogy rangos irodalmárok segítsége nélkül a publikáció aligha sikerülhet. Édesapám katona barátja volt Kónya Lajos kétszeres Kossuth-díjas költő, ír is erről a Soproni évek című könyvében. Apám azt tervezte, hogy elküldjük neki a verseimet, ő majd megállapítja, mit érnek. Ezt mondta délelőtt, este pedig azért mutatták a tévéhíradóban a költő feketével keretezett fényképét, mert elhunyt. Nem maradtam azonban tanács nélkül. Bárdosi Németh János, a pécsi Jelenkortól, egyike volt azoknak, akik nem zárkóztak el verseim bírálata elől. „Írjon, ha nem is zuhognak a sikerek. Az ember azért ír, mert muszáj írnia!” – javasolta egyik levelében.

Harmadikos gimnazista voltam, amikor az említett díjazású négysorosaim megjelentek a szomszéd megyei napilapban. Többfelé próbálkoztam aztán, kisebb-nagyobb eredménnyel, de természetesen még nem sűrűn jelentették meg a verseimet. „A jóra meg kell érni” – írta egy rovatvezető, s megtapasztaltam, hogy nagyon is igazul. A sok ugyanis nem értékmérő a lírában, csak a minőség számít. Ahogy Pilinszky vallotta: nem az a fontos, hogy a madár mennyit csap a szárnyával, hanem az, hogy íveljen. Bárdosi anginás görcsökről számolt be utóbbi leveleiben, kivált a Jelenkorból, de levelezésünk haláláig tartott.

Tanártól eddigi életemben két könyvet kaptam ajándékba. Mindkettőt ugyanattól. A zene szava című versantológiát 1974. május 11-én a gimnáziumi padomon találtam, mikor az osztálytársaimmal alkotott, kígyózó sorunk visszatekergőzött, miután bejártuk az alma matert. A könyvbe ragasztott kartonlapon ez áll: „Kedves Lacókám! Ballagásod emlékére fogadd ezt a könyvet szeretettel. Zongoratanárod Munczy Lenke.”Az ugyancsak Lenke nénitől kapott másik könyv, az emlékezetes, A magunk kenyerén című versantológia, amelyben Rónay György mutatta be Vasadi Pétert. Két bejegyzés ragadott meg ebben a könyvben. Az egyik az ajándékozó ajánlása: „Kedves tanítványomnak szeretettel Munczy Lenke”,a másik pedig a tulajdonképpen rám is jellemző művészi magányosságot méltató Rónay-írás eleje: „A költők is, mondja Illyés, rajokban jönnek, mint a madarak. De van madár, amelyik kimarad a rajából. Talán később indul, talán máshonnét, mint a többi. Egyedül száll, egyedül küzd, bukdácsol a szélben; nem viszi a közös szárnycsapások lendülete, nem védi a közös vonulás viszonylagos biztonsága.

És nem neveli a közös ének. Mire megszólal – későn, már amikor a szerencsésebb többi rég túl van első énekén –, olyan lesz a hangja, mint senki másé. Rekedt, mély, nyugtalanító; vagy fényes és lobogó. S olyan látomásokat közöl, amilyeneket csak ő látott: ez a magányosan repülő.

Vannak nemzedéktelen költők. Ilyen költő Vasadi Péter. Ő maga is tudja. Nem büszke rá, de nem is gyötrődik miatta. Egyedül kell megharcolnia a harcát, korral, idővel, önmagával: ennyi az egész.”

Hogy verseim és életképeket tartalmazó kisebb jegyzeteim megjelenhettek az Új Emberben is, az Vasadi Péternek köszönhető. Évtizedekig elemezte, javította, szidta, és/vagy magához ölelő módon méltatta beküldött kézirataimat. Minden egyes levelében találtam valamit, ami nem a versről szólt, hanem célzottan a pályakezdő költőnek lett címezve, mint például: „Semmi erőszak. Semmi cselezés. Az egyszerűsödés – növekedés. A mélyülés – tágulás.”Vagy más alkalommal: „…minél inkább a Lélek ragyog, magában, annál inkább vet ránk sugarat.” A figyelem fegyelmét tanultam tőle. Szomorú élethelyzetemben a következőképpen vigasztalt: „Kérjen, könyörögjön; ne adja föl azt a biztos tudatot, hogy ön éppúgy, mint mind Gondviselés alatt állunk. Tegye meg azt, amire képes. Többre ne törjön, ne akarjon. Különben az, hogy mit s mennyit, az is az Ő dolga. A Gondviselés nem cinikus, nem vergődni hagyja az embert, hanem érlelődni; de ez szenvedés nélkül nem megy. Viszont az Atya egyre mélyebben s tágasabban foglal bennünk helyet. Csak az fordul bennünk örömre, amit megszenvedtünk. De erőre – testi(!), lelki, szellemi erőre – szükségünk van. Talán még egyet: nem szabad kapkodni, félni, megrémülni a világtól. Lazítson. Húzza ki magát, és mondja a világ képébe: Engem teremtettek, vagyok valaki.”

Hosszú ideig nem találkoztunk, majd a Magyar Írószövetségben tartott 90. születésnapi ünnepségén a terembe lépve felismert, és egyenesen hozzám fordult azzal, hogy a napokban küldött nekem egy postai levelezőlapot, megkaptam-e. Annyira fiatalos temperamentummal és friss gondolkodással rendelkezett még mindig, nem gondoltam, hogy másfél év múlva, a 2017. szenteste előtt két nappal a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben az Írószövetség nevében búcsúztatom a gyászmisét és a temetést celebráló Jelenits István piarista szerzetes és Balog Zoltán miniszter úr társaságában.

Fodor Andráshoz Takáts Gyula irányított, a verseimre válaszként küldött, 1978. június 28-án keltezett, aranyos virággal saját kezűleg illusztrált postai levelezőlapjával: „Kedves Laci, névnapjára gratulálok. A verseit elolvastam, kár, hogy nem az újabbakból küldött. Ezek igen változó értékűek, de tény, főleg a rövidekre, 1-versszakosakra mondhatom, hogy közölni fogják a napilapok is. Új verseit Fodor András címére küldje; Ő a Somogy versszerkesztője. Üdvözlöm: Takáts Gyula.”Ennyi szerepet vállalt az érdekemben, ami az alapvetően fontos főszerepek egyikének minősült. Neki köszönhető, hogy első folyóiratbeli közlésem megvalósult 1979-ben, a megújuló Somogyban. És azután is több évtizedig biztatott, barátságába fogadott Fodor, akinek szolidáris humánuma legendává nőtt a szakmában. Első gyerekverses könyvecskémet így nyugtázta: „Köszönöm, nagy élvezettel (unokás nagyapa lévén továbbsugárzó hatásfokkal) olvasom kis könyvedet. Mivel Törő Pistától hallom, rád férne a szerencse, neked kívánok mindenki előtt boldog újévet. K. Ilona és a Te verseidet szeretettel várom. A folyóirat egyelőre még működik, de Kaposváron szinte csak ellene dolgoznak, jó hazai szokás szerint.” Együtt dolgoztunk Kondor Ilona első verseskötetén, ő lektorként, én szerkesztőként. Később e könyvet említő írásában jótét lélek munkatársának nevezett. Érdekes, hogy 2006-ban éppen a névnapomon operáltak lágyéksérvvel, s Fodor András is a névnapomon távozott el 1997-ben az élők sorából. Kondor Ilonát a rádióban bemondottak alapján, telefonon értesítettem kedves mentorunk haláláról. Mindketten megrendültünk e szomorú hír hallatán.

A meghittség megteremtésének képessége címet adtam a CÉH folyóirat 1990. júniusi számában publikált tanulmányomnak, amit így indítottam: „A somogyiak tekintetének bizalmat érlelő fénye által minden egyes alkalommal megerősödik a hitem abban, hogy él még a pannon derűvel keretezett, nemes, emberi jellem! Fodor András költői teljesítményének legnagyobb értéke is – a közvetlen emberi méltóság sugallata – lényének természetes tartozéka, ami nem csupán lírájában, hanem teljes egyéniségében és művészi valójában kifejeződik.” Szívemben őrzöm és cikkeimben szívesen idézem szeretett verseit: A barátság bére, Pár napja csak, Fűtő, Süvít mindenfelől…, Szerelmünk földi tája stb. Jellemzői: humánum, morál, hűség és szeretet. Pál apostol szavaihoz igazodva, a legfontosabb a szeretet. Hiszen „a művészetben éppúgy, mint az életben, minden lehetséges addig, míg mindennek alapja a szeretet”. Fodor András nemcsak kitűnő szerkesztője-lektora volt verseimnek, hanem jelentősen együtt gondolkodó, barátságos pályatárs is, aki pontosan tisztában volt azzal, hogy mi, emberek „egymás gondjában létezünk”. Igazságomat, sokunk igazságát igazolja A barátság bére című verséből négy sor: „S e pénzzel mért világban, / hol eszköz és cél érdeket fogan, / élünk csak föl nem váltható / hitünkben állhatatosan.” A költészet valós értelme és haszna pedig ilyen sorokból világlik ki természetesen, mint amilyeneket a Fűtőben formált: „Terhemmel fűtöm a világot, / arcotok szirmát bontsa ki.” Fodor Andrástól többet tanulhattunk, mint a versírás mikéntjét: a létezés szerelmét egyenest.

Tandori Dezsővel soha nem találkoztam személyesen. Rövidke, jellegzetes leveleit mégis barátsággal fogalmazta. Szívesen és azonnal írt ajánlást különféle pályázatokhoz. A Magyar Ifjúság című hetilap 1981. március 27-i számának 38. oldalán, a Szót kér rovatban a következő ajánlással mutatott be: „»Ha száraz fűszálnak érzed magad…« – ezt a sort olvastam elsőül Zsirai László verseiből, igencsak örömömre szolgált. »Válj esővé«, hangzott a második sor jó tanácsa. S hogy a gyökér lélegzetével kellene élnünk. Továbbra is tetszett. A Lónapok következett aztán: nemcsak ügyes dolog, de igazi jó vers. Nem csekélység. A kifejezés biztonsága is fontos, de nem árt, ha ennél valamivel több szervezi a művet – és ez a költemény meggyőz a nagyon ígéretes tehetség eddigi eredményeinek értékéről. Semmi »jópofás­kodás«, semmi nagyotmondás; a vers elemei nem köszönnek vissza, a tagolás fegyelmezett, pontos. Természetesen nem mindenütt találkozunk ilyen hibátlan eredménnyel, ám a Rózsakertben című versnek is megvannak a jó erejű helyei, s a nap – Zsirai rokonszenves, akár elemi fontosságig is elvezethető költői témája – a Párbeszéd anekdotikusabbnak álcázott kompozíciójában ugyancsak a bűvöletek józanságát sugározza. Szerelmes verseinek, tűnődőbb, barátaihoz szóló meditációinak hangütése szintén több mint feltételezhető ígéret. Van itt megismert versei közt még egy remeklés, a Hír és kommentár. Zsirai mondanivalója nemcsak megközelíti, el is éri azt az értékfokot, hogy azt mondhassuk máris: fontos, rokonszenves, érzékeny és határozott vállalkozás ez a kibontakozó verstermés. Még néhány ilyen »lónapos« és »csigás« vers, és még biztosabban vélhetjük majd: alakuló költői pályáról kapunk hírt. Jólesik, hogy »kommentálhatom«.” A rovatvezető tájékoztatása szerint akkoriban Veress Miklós nem kívánt foglalkozni a verseimmel. Nem bántam. Ezen az oldalon Tandori ajánlásával öt versemet közölte a lap, ami az akkori pályakezdő fiatalok számára fontos lépcsőfokot jelentett.

Évek múltán írtam egy verset a szerkesztőségben, ahol dolgoztam. A felelős szerkesztő mindennapos elfoglaltságai közé tartozott, hogy almával, keksszel, magokkal etette az ablakpárkányra szálló verebeket. Egy ilyen lapzártás napról szólt a versem, amit elküldtem Tandori Dezsőnek, aki néhány buszmegállónyira lakott a szerkesztőségtől. Nem késlekedett a válasszal, 1984. február 2-án keltezett postai levelezőlapot találtam hamarosan a szerkesztőségi íróasztalomon. „Kedves Zs. L.! Köszönöm! Hát ez… Jó a vers, különben. Én is »futva« írok, még tél, már tavaszelő időn. Mulasztások s tervek csapnak össze. […] a telefonszámom, kipottyant veréb ügyben! Szeretettel: T. D.” Személyesen soha nem találkoztunk Tandori Dezsővel. Írásaink találkoznak olykor egy-egy folyóiratban.

Ladányi Mihálynak, Tüskés Tibornak s legkivált az érdi Bíró Andrásnak szintén sokat köszönhetek együttműködésben, súrlódásmentesen szívélyes barátságban. Utóbbi temetésén tartott gyászbeszédemben így búcsúztam a lélek egykor Baumgarten-ösztöndíjas írnokától: „Viszontagságoktól sem mentes élete és alkotói munkássága a legjobb példája annak, hogy miként lehet belső ösztönökkel, derűvel bizakodni a jövő iránt, s kimenekedni annyi bajból. Ma már tudom című versének végén így vall: »az én szerelmem ott él benned / s ha már nem leszek csak nevemben / s a nevem is elfelejted / nem tudsz kitérni vágyaidra / hámot és gyeplőt rak az este / s repít ismerős tájakat látni / hogy aki voltam ne feledhesd / mert a szerelmem oly erős / akár a Föld legbensőbb magva / mert ennél csak te vagy erősebb / aki mindezt és így akarta / ezért van az ma már tudom / mi végre élek itt e földön / szeretni téged amíg bírlak / s elmúlni ha időm betöltöm«. András Bátyánk! Legutolsó telefonbeszélgetésünk alkalmával örömödet fejezted ki arra a hírre, hogy az ország nagyvárosaiban tartott könyvbemutatóm alkalmával beszéltem munkásságodról a közönségnek. Miközben fülemben cseng utolsó mondatod: »A verseim talán túlélnek engem.«”

„Fecske az öröm, őszre elszáll. / Ez volt az élet: egy rövid nyár.” Így számol be egyik versében az életről Sarkady Sándor, szülővárosom egykori díszpolgára, irodalmi organizátora. S a költészetbe vetett hitvallása hogyan szól? „Halandóvá tett mindenkit a végzet. / Csak az éneknek jutott örök élet.” Sarkady érdemei között saját könyvein túl elsőrendűek az általa szerkesztett könyvek: Vallomások egy városról (Magyar írók Sopronról), Soproni Írók Antológiája, Soproni Füzetek sorozat stb. Persze, vele együtt emlékszem Bősze Balázsra, Huszár Lászlóra, Kövesi Györgyre úgyis, mint a Soproni Fiatalok Művészeti Kollégiuma már eltávozott tagjaira, Becht Rezsőre, Herbszt Zoltánra és a szintén soproni származású Karner Beatrixre, aki a szekszárdi temetőben lelt végső nyughelyet.

HKT címmel jegyzett jelen írásomban azt igyekeztem vázlatosan összefoglalva felmutatni, hogy nem véletlenül él bennem holtuk után is a hála érzése idősebb, becsült kollégáim iránt, mivel az itt említett művészek szakmai tanácsaik mellett emberségből is követhető példát mutattak előttem. Vétek volna megfeledkezni erről.

Nemcsak az itt felsorolt, de egyéb holt költőkkel kapcsolatosan is érvényesen fogalmazott meg Bárdosi Németh János valami elemien fontosat Örök barátaim című versében: „Nem éltek már, de él a művetek, / egy édes rím vagy forró pillanat / az élők közé újra visszaad / és úgy dobog a szívetek helyett.” A költők emberek. Élnek és meghalnak. Ám az utódok küldetése, hogy a költői művek örökké életben maradjanak.