Elérhetetlen föld – 50

Leírni és kimondani is sok: fél évszázaddal ezelőtt jelent meg az Elérhetetlen föld című antológia kilenc fiatal költő verseivel. Oly sok viszontagság után.

Miként tudjuk, sokféle antológia létezik. Vannak sokszereplős, mondhatnánk, hogy „népfrontos” összeállítások, a szellemi együvé tartozás jelei nélkül. És vannak tudatosan szerkesztett kötetek, amelyekben fölsejlik a szellemi rokonság, az esztétikai vonások hasonlósága vagy éppen a nemzedéki összetartozás hangoztatása, a „rajban repülés” vágya. Olyanról viszont nem tudok, hogy egy költői csoport ötven esztendő alatt – azonos „felállásban” – produkáljon öt antológiát. A Kilencek ilyen csoport. Az 1969-es nyitány után 1982-ben jött a második, 1994-ben a harmadik, 2009-ben a negyedik ( Az idő balján címmel), és 2019-ben a jubileumi ötödik, jelen írásunk tárgya.

Szomorú tény ugyanakkor, hogy az idő múlása sebeket is ejtett. Nincs már közöttünk Rózsa Endre, Utassy József és Oláh János. Ám az ő verseik is olvashatók az új könyvben, részben a hozzátartozók, részben a szerkesztők összeállításában. És természetesen itt van Győri László, Kiss Benedek, Kon­czek József, Kovács István, Péntek Imre és Mezey Katalin. Nem túlzás azt állítanunk, hogy mind a kilencen jelentős pályát futottak be, és szerencsére hatan még korántsem érkeztek célba.

A jubileumi antológia egyben számadást is jelent. A fülön tíz tekintélyes méltatás részlete: Kormos István, Juhász Ferenc, Váci Mihály, Nagy László, Czine Mihály, Ilia Mihály, Kiss Dénes, Könczöl Csaba, Görömbei András és Szakolczay Lajos veretes soraival. Sajnos, már csak Szakolczay él közülük… Él viszont Vári Fábián László, aki az alapos előszót írta Akár a szarvasok címmel, és ezzel mintegy tizedikként fel is zárkózott eme közösségbe… A jeles kárpátaljai magyar költő szellemisége ugyanis igencsak közel áll a Kilencekhez! Ezt igazolja írása is, amelyben nem csupán névsorolvasást tart, hanem érdemben és érvényesen értékel is, a nem titkolt elfogultsága mellett. Elhelyezi a hajdani jelentkezést a hatvanas évek világába, arra az időre, amikor többek között az Eper és vér filmélménye vagy éppen Prága és Párizs „forrongó korszaka” hagyott bennünk mély élményeket. S persze az akkori magyarországi változások. A személyes élmények fölmutatásában gazdag előszó egyik fontos részlete: „…Megfelelő esztétikai szűrők alkalmazásával a nemzethez tartozás gondolataiból is lehet korszerű és hatásos költészetet teremteni. S amit állítottak, ahhoz tanúként sorakozatták fel a nagyszerű verseket, amelyek a kiragadott részletek politikai üzenetén túl kifogástalan költői nyelven szóltak…”

Az is kétségtelen, hogy a nyilvánvaló sorsközösség és szellemi rokonság mellett egyáltalán nem egynemű az a lírai világ, amely kirajzolódik a kilenc költő műveiben. (Ráadásul sokan közülük az epikában is jelentős értékeket hoztak létre, s van, aki a kulturális diplomáciában is jeleskedett.) A hatások közé sorolhatjuk a közvetlen elődök szerepét (Illyés, Nagy László, Juhász Ferenc és mások), de hasonlóképpen a népköltészet vagy éppen az avantgárd termékenyítő erejét. És ne feledjük: a Hetek néven elhíresült költők és írók (Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Kalász László, Raffai Sarolta, Ratkó József és Serfőző Simon) akár „testvérei” is lehettek/lehetnek a Kilenceknek. Megannyi jeles életmű, megannyi jeles szerző.

S ha már a folytonosságot hangsúlyozzuk, talán érdemes néhány verset kiemelnünk ezzel kapcsolatban. Például a Jókai Annának ajánlott Mezey Katalin-költeményt, a Boldogot, egy modern „boldogságmondást”. Befejezése egyfajta költői hitvallásként is értelmezhető: „…Akinek a szemén kifénylik, / hogy süt benne az Isten napja, / akiknek lelke nehéz selymét / magasságos szél lobogtatja.” A dalszerűség, mint másoknál is ebben a csoportban, mély gondolatisággal párosul. Az is gyakori, hogy egymáshoz szólnak a Kilencek, mint ahogy Péntek Imre is teszi az éppen Mezeynek, az „egyetlen női társnak” ajánlott Fényes érmedben. Vissza-visszapillant a múltba, aztán a tőle megszokott játékos hangon így fejezi be a verset: „…s a végén sem lehetsz nyugodt / miféle világ ez kérded, / kereshetsz megannyi okot / míg felvillan fényes érmed”.

Kiss Benedek a velük nyilvánvalóan rokonszenvező Gyurkovits Tibort szólítja meg. Szeressétek e nemzetet! című verse egy sajátos nemzeti önismeretet állít a középpontba, és rögtön ezután jön a nagy költőelőd nyomán megszületett Totemünk: Attila!, ha lehet még drámaibb hangon: „…Gyülevész-nép? Ez lett belőlünk? / Hitvány ma a tegnapba váj. / A holtakból kell már megélnünk? / Minden március fájva fáj…” Hiszen a József Attila-i hagyomány is ott van a Kilencek világában.

Különösen drámai, ahogy Oláh János ír emlékverset Utassy Józsefről. Most olvasni különösen fájó, hiszen egyikőjük sem él már… Így talál egymásra a két költőtárs az örökkévalóságban: „…Nem keresem helyemet e világban, / nem érdekel, hogy ki vagyok, ki voltam, / végtelen filmként pereg, amit láttam / e torz ízlésű, elhibázott korban.” S Utassytól itt is olvashatók a Dinnyés József énekelte dalok, valamint ő is megénekli József Attilát a Szárszóban: „…Nincs egy árva szavam. / Csak a pontért jöttem a sínig. / Mert ez az én jussom! / Hazám: a mozdony alatt.”

Vallják tehát a folytonosságot ezek a költők, miközben építik saját útjukat. A folytonosság jelentheti a 19. századhoz kapcsolódást is, ahogy Rózsa Endre Petőfi ’73 című versében látjuk. Frappáns kezdése mintegy válasz A XIX. század költőinek alapvetésére: „Ha sírni tudsz – itt sírni: kell! – / saját fájdalmad sírd csak el. // Népesítsd be az örömöt / magaddal: máshoz nincs közöd…” Kemény hang ez, és arra is rávilágít, hogy a 20. században mennyire megváltozott a költő feladata. Ugyanakkor felelősségre is buzdít, arra, hogy a tartás, a nemzet elsőbbsége változatlan. Ezzel összhangban itt vannak Kovács István 1956-os versei, élénk példaként nemcsak az irodalom, de a történelem folytonosságára is. Ő itt a börtönt is megjárt Buda Ferenc szellemi rokona ilyen sorokkal: „…Hajhintók … sírhalmok… / Temető a téren. / Fejfatorzók, virágok, / örökmécs-gyertyalángok… / Lánctalpas lidércek…” S hogy a sokszínűséget se feledjük, idézzük Vári Fábián László előszavát, amelyben Konczek Józsefről szólván írja, hogy benne az elégikus hangú poétát kedveli.

Itt van hát a jubileumi antológia. Az ünnep méltó tartozéka. (Antológia, 2019)