Szappanos Gábor: A zöld Krisztus

Szappanos új regénye zavarba hozza a kritikust. Hogy stílszerűbben kezdjem, bocsássa meg az Úr, de nem tudom komolyan venni A zöld Krisztust. A nagyobb baj, hogy a második eljövetelt prófétáló, illetve tematizáló könyv egészében a parodisztikus-humoros értelmezésnek is ellenáll: egyszerűen túl komolyan veszi magát Gábriel, az „isteni krónikás”. Ami egyfelől érthető, hiszen korszak- és kultúr­kriti­kával megtámogatva többé-kevésbé koherensen felépített rendszert tár elénk az isteni tervről és a végítéletről, de valahogy végig az az érzésünk, hogy valójában ez a kissé elbizakodott – no persze, van oka rá, ő a végítélet krónikása! –, néhol túl bőbeszédű, túlbuzgó, a világot és az embereket romantikus leegyszerűsítésben látó alteregó-narrátor a főszereplő, s a regény valódi témája az őt Istenhez hasonlatossá tévő teremtőereje, a logosz birtoklása, kiválasztottsága. S amin eleinte derülnénk – pél­dául hogy Gábriel Krisztus eljövetelét testközelből megtapasztalva elsőként falafelt készít magának, hiszen a falafelárust már elragadták az angyalok –, azon a harmadik fejezettől már nem tudunk, mert egy apokaliptikus szöveget olvasunk próféta(i stílus) híján; a magyar nemzet László király vezette világmentését (a magyarok imájának ereje, „imapajzsa” térít el a Földtől egy becsapódó bolygót) humor híján; s az isteni krónikás fölívelő pályafutását önirónia híján. De óvatosnak kell lennem, hiszen szerzőnk bebiztosítva magát eleve óva int az értetlen olvasóktól: „Nekem is vigyáznom kell, mert a magyar írókra különösen jellemző […], hogy nagyon megüthetik a bokájukat.”

Főhősünk, Szappanos alteregója a fikció szerint a 2030-as években utazik Jeruzsálembe, hogy anyagot gyűjtsön Krisztus második eljöveteléről szóló könyvéhez. Politikai okok miatt a városban reked, s húsvétkor a Gecsemáni kertben csodát lát, sőt ízlel (iszik vérből, könnyből, amely egy olajfa törzséből szivárog), a kert fái a sci-fi műfajt idézve elkapják az őröket, miközben egy pillanatra megáll az idő. Az elbeszélő ezt az időpontot jelöli meg igazán hívővé válásának pontjaként, olyan pontként, amely a kert archetípusos jelentéseit is működtetve beavatja, küldetésére „választja ki” a narrátort, annak ellenére és mindamellett, hogy „örök szkeptikusként” beszél magáról, aki szellemileg közelít a hit dolgaihoz, ami jelen esetben is a szerzői intenció része: „De egy íróféle mindig gondolkodik, még akkor is, ha nem tud róla, és a kétely mindig ott munkál a tudata mélyén.” Az utazás célja tehát az anyaggyűjtés, s ez a küldetés – „Isten krónikásának lenni” – denotatív jelentésűvé válik, ugyanakkor egy metaforikus történetet olvasunk, amelyet csak ugyanannyira lenne helyes szó szerint értelmeznünk, mint akármelyik bibliai próféciát (nem beszélve a krónika – fikciót és tényeket egyaránt tartalmazó – műfajának hangsúlyozásáról): ez mindegy is, a lényeg, hogy Gábriel új regényének születését, a „laptopba pötyögés” írás-aktusáról szóló szöveget tartjuk a kezünkben. Persze, mivel a regénytörténés eleve jövőbe helyezett, az apokalipszis műfaját is hozza a szöveg, amennyiben a jövendő feltárása a cél – az isteni akaratnak megfelelően.

Az isteni akarat pedig Gábrielt választja ki, ennek oka többek között az író többször hangsúlyozott tisztánlátása és írástudása. Szappanos korábbi szövegeitől sem idegen az önéletrajziság, illetve az írás majdnem pügmalióni teremtésként való felfogása. A biográfia többszörösen átszövi a regényt: egyrészt van egy író-alteregónk, a szerző alakmása, az elsődleges elbeszélő. Ez utóbbi elismerően megemlíti a szöveg elején Szalai Gergelyt, a szerző írói álnevét, tehát szövegbe emel egy fiktív szereplőt, aki később „lepleződik le” ( Kegyelem, hidegvérrel című novellájának/novellájuknak szüzséjétől sem kímél minket Szappanos); s ne feledkezzünk meg Gábrielről, aki az apokalipszis-krónika szereplője és egyben elbeszélője (aki egy drámarészletét is beemeli a regénybe): a narrátor tehát a témából, a műfajból és a szerzői intencióból kifolyólag többszörösen hasadt, de ezen megkülönböztetésen túl az alakmásokat nem hozza komolyabb játékba a szerző. Ami szintén nem lep meg minket egy Szappanos-szövegben, az Szindbád (feltámasztásának) megjelenése, és általa az alkotás-teremtés párhuzamba hozásának kissé didaktikus/túlírt szerepeltetése. Az világos az eddig leírtak alapján, hogy a narrátor szerint a „kimondott és leírt szónak ereje van”, tehát a regény megírása „sietteti” a második eljövetelt, közhelyesen: az irodalom írja az életet. Parodisztikusnak hat viszont a fikció valóságalakító hatása, mikor az úgy jelenik meg, hogy Krisztus túlvilági cselekedeteiben igazodik a próféták jövendöléseihez. Mivel Jánosnak „Mindig látomásai voltak a hosszú böjtölés közben”, vad képzelete vad képeket alkotott a végítéletről, „csak azért igazodtam írásaihoz […], hogy a hitetlenek, látván mennyei hatalmamat, azonnal higgyenek bennem” – vallja meg Krisztus. (Persze értjük, hogy az egyház krisztusi tanoktól való elidegenedésére való utalás is indokolja ezt a gondolatot, hiszen részben erre épül az Asztali beszélgetés fejezete: Krisztuson és a krónikáson kívül Szent Ferenc, Aquinói Tamás, Szent László király foglal helyet a közös asztalnál, s kissé túlírt beszélgetésben nyilatkoznak recepciótörténeti aspektusként saját végítélet-verziójukról, amely megnyilvánulásokat Gábriel kérdései s az Úr válaszai rendre meg-megszakítják. A jók és rosszak szétválasztása egyébként az Egy kis terepmunka című fejezetben már-már középkoriasan plasztikus: a csaló brókereket és a prostituáltakat drogozás és paráználkodás közben lepik meg és hajítják ki az ablakon a fekete angyalok.) A mennyei asztalnál jelenik meg Szindbád alakja is, akit valóságos élete után irodalmi szereplőként elsőként ama keleti mesegyűjtemény, majd Krúdy, aztán 2005 körül Szalai Gergely támasztott fel „akarata ellenére”, példázva, hogy az értékes irodalom, ami – klasszikusan, Horatiust követve – egyszerre tanít és gyönyörködtet, fikciót és kendőzetlen valóságot elegyít, azzal a céllal, hogy az emberek lássák, „mennyire letértek az igaz útról”. Az Úr az alkotó mellett ilyetén módon Szindbáddal is eléggé vitatható és indokolatlan párhuzamba kerül Krisztus értelmezése alapján, miszerint minél többen olvassák a róluk szóló történeteket, az emberek annál jobban hisznek valóságos létezésükben, „aminek egyenes következ­ménye, hogy csakugyan valóságos alakként látszik létezni”. A regény végeztével – habár az Krisztus beszédével zárul, amelyben vázolja a jók túlvilági létének mikéntjét és hogyanját – megerősödik az olvasóban, hogy ez a heterogén szöveg valójában inkább a küldetéses narrátorról szól, aki remek egészségügyi állapotát is – „meglepő, hogy milyen fiatalos maradtam” – elégedetlenségével magyarázza, azzal a vággyal, hogy megtudja az igazságot „a világ működéséről és az emberek dolgairól, és hogy mindezt írjam is meg szép művekben”. Bár a fő cél a mottó tanúsága szerint is Isten emberi arcának megmutatása, ez az említett figura megnyilatkozásainak stilisztikai megoldásaiban jut csupán érvényre. Hangsúlyosabb a krónikás-narrátor emberi arcának kirajzolódása, akinek kérdései gyakran érintik a túlvilági létben a szexualitás, illetve a gyereknemzés lehetőségét (s ne feledjük, a regényből kiderül a „ne paráználkodj” parancsról, hogy eredetileg sokkal megengedőbben hangzott), s aki beszámol arról is, hogy életében mennyit szenvedett a nőktől, míg rá nem talált Líviára, akivel folyamatos e-mail-kapcsolatban van utazása ideje alatt. A regényben felüdülést jelentenek az anekdotikusnak ható részek, betétek, amelyek nem képezik szerves részét a szövegnek, mégis a legjobbnak mondhatók. Ilyen a történet az Úr haragja által szénné égett pesti zöldségárusról vagy Celesztin pápa titkos „billogjáról”: ezekben mutatkozik meg igazán – s ezért sajnos nem elégszer – a történetmesélés és -befogadás valódi öröme és értelme.

(Pro Pannonia, 2019)