Nincs jó válasz

nincs jó válasz arra a kérdésre, amit a közösségi
oldalon egy középkorú nő tett föl nekem, aki
harminc éve az öröm volt, a jó szagú szél,
s akivel félig ébren, félálomban szeretkeztük végig
egy furcsa tavasz utolsó éjszakáját. nincs jó válasz,
mert azóta nem találkoztunk, nem beszéltünk, és
én néha már abban sem vagyok biztos, hogy
a jó jó-e, és rossz-e a rossz. talán már
az örömöt sem tudom megkülönböztetni
a közönytől, a gonoszságot a jóindulattól. képes
vagyok ugyan határozott véleményt mondani
majdnem bármiről, de mindennek az ellenkezőjére is
tudok érveket sorakoztatni. már nem emlékszem,
hogy abban a szerelemben melyikünk volt
az éhesebb. már nem gondolom, hogy tudnám,
bizonyos helyzetekben mi a helyes. már
nem az vagyok, aki harminc éve voltam, annyi
mindent kiharaptak belőlem az évek, s annyi
mindent rám is aggattak, hogy legyen mit cipelnem.
nincs jó válasz a kérdésre, mert nem tudom,
ki az a boldogtalan nő, akit harminc éve bezártam
az emlékeim közé, s aki bezárt engem az emlékeibe,
ahol mindörökre fiatalok vagyunk és szépek. nincs
jó válasz a kérdésre, hogy tudnék-e neki valamennyi
pénzt küldeni a túléléshez, mert bajban van
egy távoli országban. írja, hogy mennyit kellene
előteremtenie minél előbb, s hozzáteszi, ha kérem,
elmeséli hosszadalmas, keserves történetét. de
nincs jó válasz a kérdésre, hiszen az majdnem olyan,
mintha egy vadidegen tette volna föl. rég
nem az vagyok, mint amikor összesodródtunk
abban a harminc év előtti tavaszban, mert
alakítottak, deformáltak a harapások és a súlyok,
gyávább lettem, érzéketlenebb, számítóbb,
egyszóval bölcsebb. már észreveszem magamban
az aljasságot, a megalkuvó gesztusokat, amik
régen is jellemeztek, csak akkor még nem vettem
tudomást róluk, vagy megmagyaráztam őket.
megmagyarázni most is meg tudok sok mindent.
azt is megmagyarázom magamnak, hogy
azért nem utalok pénzt, mert fogalmam sincs,
ki lehet az a boldogtalan, középkorú idegen,
aki most hirtelen bejelölt, és rám írt a közösségi
oldalon, ahol ott vagyunk régen, ő is, én is, s talán
rá is kerestünk egymásra, de nem jelöltük be
a másikat, mert nem tartottuk fontosnak, anélkül is
végérvényesen összeköt bennünket valami,
vagy éppen sosem kötött, mert a testek találkozását
fölösleges szerelemnek hazudni, többnek, mint ami
valójában volt, de ha az emlékekben mégis
szerelemként könyvelte el valamelyikünk, vagy
akár mindketten, átcímkézhetjük-e az érzést
harminc év után, amikor már azt sem tudjuk,
kik voltunk harminc éve, s hogy merre tévedtünk,
távolodtunk el attól a találkozási ponttól, amely
valószínűleg már akkor sem volt közös. nincs
jó válasz a kérdésre, amit egy távoli országból egy
boldogtalan, középkorú, idegen nő tett fel nekem.
az is eszembe jut, és nem szégyellem, hogy
eszembe jut, hátha nincs is bajban, vagy nem
igazán, nem úgy; csak így akar hozzájutni nagyobb
összeghez, s mind a nyolcszászhatvankilenc
ismerősének hasonló segélykérést küld, mert
jövedelmező lehet mások hiszékenysége,
segítőkészsége. persze az is baj, ha valaki eljut
odáig, hogy így szerezzen pénzt. szóval nincs jó
válasz a kérdésre, mert nem tudhatom biztosan,
hogy szükségből vagy csalásból folyamodik
a jóindulatomhoz, s ha nem küldök, akkor lelketlen
fráter vagyok, ha meg küldök, önmagam előtt is
balek. bárki megszólíthat, akár az utcán egy
hajléktalan, vagy prospektuson, multiplakáton
valami alapítvány, amelyik gyermekétkeztetésre,
kórházi műszerre gyűjt, és szoktam is adakozni, hogy
megnyugtassam, lecsendesítsem a lelkiismeretemet,
mert bizony annak lehetne oka háborogni, hisztizni,
ha figyelnék rá, de nem figyelek, csak néha,
amikor kikerülök egy koldust, vagy ha olyan kérdést
szegez nekem a közösségi oldalon egy boldogtalan,
középkorú nő, akivel valamikor szerettük egymást,
amire nincs jó válasz. mert mi történne, ha mégis
utalnék egy összeget? rendszeressé válnának
a pénzkérései? vagy elmondaná a történetét, amit
nem merek elmeséltetni vele, mert nem akarok
visszabonyolódni egy lejárt szavatosságú kapcsolatba,
amit nem jól főztünk, nem jól tálaltunk, nem tettünk
bele elég jó minőségű tartósítószert, s megromlott,
megsavanyodott, megecetesedett valahol
az emlékek hátsó kamrájában, és már csak az éhségre
emlékszünk, meg a falásra, és hogy jó is volt. szóval
nem akarom elmondatni vele, hogy amikor
kiment az idegen országba, mert elhitte, hogy
ott könnyebben lehet egy középkorú nőnek
pénzt keresni, érvényesülni, valami magyar
vállalkozáshoz vetette a véletlen, de amikor
mindenféle szemétségek miatt továbbállt,
az új munkahelyén kiderült, hogy az előző
ügyeskedett a társadalombiztosítással is,
és akkor a középkorú nő, akit valamikor szerettem,
akivel szerettük egymást, beszorult valami hivatali
helyzetbe, s most a büntetésre gyűjt, amit
napokon belül ki kell fizetnie, mert ha nem,
akkor kiutasítják a távoli, idegen országból. ha
megkérdezném tőle, hogy tudta annyira lenullázni
magát, hogy nincsenek barátai, ismerősei
az elmúlt harminc évből, akiktől pénzt kérhetne,
bizonyára azt is megmagyarázná, ezért inkább
nem kérdezem, mert nem akarom tudni, hogy
mi van vele, mert már nem érdekel, miközben
azt veri a szívem: ó de mégis. arra gondolok,
ha én leszek bajban, rajtam se segít senki.
nem is várom el, hogy segítsen. persze szeretném,
ha mégis, de hát én se segítek, mert egyre öregebb
vagyok, egyre nyűgösebb, és már semmi sem
érzékenyít el, és már minden elérzékenyít, érzelgős,
egyre gonoszabb vénember leszek, és nem bízok
senkiben, nem számítok már semmire, csak arra,
hogy pár év múlva minden mindegy lesz.
mindegy, amit tettem vagy nem tettem, hogy
elérzékenyültem-e azon a kérdésen, amit egy
középkorú nő tett fel nekem valamelyik közösségi
oldalon, s amire sehogyan sincs jó válasz, mert már
nem azok vagyunk, akik harminc éve, amikor még
szépek voltunk és éhesek. már nem az vagyok,
és ő sem az, akinek azon a reggelen meztelen
szájára sütött a nap, s úgy mondta, duruzsolta,
ejtette a szavakat, hogy most mégsem hiszem,
hogy hazudna, inkább azt, hogy tényleg
bajban van. de tudni csak azt tudom,
nincs jó válasz a kérdésére.