Keresztesi József: Inverz Ophelia

Közhely, hogy a jó kötetcím fél siker (az Anna Karenináról, a Copperfield Dávidról és a szabályt erősítő többi kivételről pedig most ne essék szó). Keresztesi József legújabb kötete e tekintetben biztosra megy: alcímében – e ltávolítógyakorlatok kezdőknek és haladóknak – könnyedén tetten érhető a Hrabal-utalás, amely a cím által megidézett klasszikus irodalmi kontextus mellett a közép-európaiság tapasztalatának tematikáját is játékba hozza. Ami pedig magát az Inverz Ophelia címet illeti, a hamleti hősnő őrülete és halála Shakespeare-nél, úgymond, mellékes tragédia csupán – olyannyira, hogy pusztulása ténylegesen nem is szerepel a darabban, csak Gertrúd királyné elbeszéléséből értesülünk róla. Karaktere mégis jelentőségteljes: olyannyira, hogy Hamlet és Laertes ellentéte, amely a végzetes párbajhoz vezet, éppen az ő sírjánál robban ki. (Nem véletlen, hogy számos olyan művet ihletett a Hamlet az irodalomban, de a filmművészetben is, amely a dán királyfi helyett tragikus sorsú kedvesét helyezi a középpontba, s így lel új perspektívát a shakespeare-i dráma innovatív megközelítéséhez.) Mindez mintha azt sugallná a leendő olvasó számára, hogy Keresztesi kötete majd ama Grandiózus Témákkal szembesíti, azonban impozáns nagytotálok és drámai kulminációk nélkül, a „mellékes tragédiákat” tartva fókuszában, úgy, hogy közben a kultúra és a hagyomány különféle rétegeivel nyit párbeszédet.

S ha már az ígéreteknél tartunk: a kötetindító A Nagy Brém reggelije, avagy rövid dialógus az emberi állapotról önmagában is elegendő bizonyítékként demonstrálja, hogy a fülszöveg okkal írja a szerzőről: olyan költő, aki „dalolni is tud, és gondolatai is vannak” – mármint ami az állítás első felét illeti. Bár a megírásra érdemes gondolatok inkább a kötet további ciklusaiból bontakoznak ki, a nyitó darab kiválóan szemlélteti a Keresztesi-féle versnyelv egyik sajátosságát: azt ugyanis, hogy ezekben a szövegekben előkelő szerephez jutnak a hétköznapiság elemei, amelyeket aztán a rímek gyermekversekbe illően játékos használata ment meg az unalmassá válás veszélyétől. Így kerülnek egymás mellé olyan rímpárok, mint a „várva csenget” és a „málna­dzsemmet”, avagy a „Legrosszabb Tanítvány” és a „lábával kalimpál” – és ez képes feledtetni az olvasóval, hogy itt valóban a Nagy Brém és a Kis Brém reggelijéről van csupán szó, ami, ha nem így szólna, ugyan kit érdekelne. Akövetkező, Sírvers című darab pedig a már-már kínrímek csatornáit nyitja tágra, s ont az olvasóra többek között ilyenféle kreálmányokat: „mi is van itt” és „tücsök vonít”, vagy mint a verset záró telitalálat, amely egyszersmind az ironikus távolságot is megteremti az effajta verseléshez: „Vakító fehérség, körötte tenger, ég. / Az ordító kék a pofátlanul néma mélykékkel egybeég. / Elnézi hosszan, mert tudja: az élet giccse / arra való, hogy a halandók szívét melegítse.”A Parti Nagy Lajosnak ajánlott A pingpongasztal a Keresztesi-féle verselés egy másik regiszterét szólaltatja meg: az egyszerre alulstilizált és lendületes mondatvezetést, amelybe például olyan inter­textu­ális utalások is beleférnek, mint amikor – József Attila Eszméletéből kölcsönözve a frázist – a Jelenkor folyóirat remittendájáról szólva közbeveti a szerző: „lágy volt, szőke és másfél mázsa”. A hasonló versnyelvvel dolgozó Bertók László-hommage után aztán ott a meglepetés: az Anziksz ugyanis Keresztesi szülővidékének népköltészeti hagyományát – az észak-magyarországi, felező nyolcasban szóló betyárballadákat – idézi meg, minthaA Vidrócki híres nyája kottáját követné. A Sátán lakomáján pedignemcsak a Jób-tematika okán jutatthatja eszünkbe Térey Jánost, hanem az irodalmon kívülről ismerős nyelvi regisztereket a tökéleteshez közeli összecsengésekkel ötvöző rímpárok­kal is, mint például a következő: „A gaz­daság is, úgy hallotta, szárnyal, / Hu­szonkétezres állatállománnyal.” Helyet kap itt a sportnyelv és a vallásos téma összejátszatása – „Hiába bőség s balsors árapálya, / Végső soron az Úrnak lejt a pálya” –, vagy éppen a mára a köznyelv részévé vált, technikai eszközökhöz és online felületekhez köthető szavak beemelése olyan sorokba, amelyek ezek nélkül akár száz évvel ezelőtt is íródhattak volna: „Nem látod már az emberek kezét – / dohányt sodor, vagy stampót osztogat, / vagy rázoo­mol utolsó mosolyodra, / és nem látod a Facebook-posztokat.”

A különféle nyelvi rétegek összejátszatása jelen van a kötet második, Elburjánzó történet című ciklusában is, a legmarkánsabban talán az Ophelia-projektben, amelynek archaizáló, az Arany János-féle Hamlet-fordításból vett idézetekkel bőségesen megspékelt szövegében a politikai elemzésből és a történelemkönyvekből ismerős fordulatok is szerephez jutnak, efféle eklektikumot eredményezve: „…ám midőn a kényes egyensúlyt személyes / Ambíciók veszélyeztetik, / Változást szenved az erőviszonyok / Architektúrája. / Az udvarbéli tömeg a saját / Tehetetlenségi erejénél fogva / Úgy helyezkedik, hogy igazodási / Kényszere folytán kiszámíthatatlan / Mozdulatokra készteti magát. / Ráadásul ott a norvég trónigény.” A hosszúvershez toldott jegyzet szerint az Ophelia-projekt Varga Rita festőművész Valamit hoz a víz című kiállításának társalkotásaként jött létre, amely három sorozata közül kettőt olyan nagy közfigyelmet kiváltó események ihlettek, amelyeknek áldozatai nők voltak, s amelyek hatalmi vonatkozásoktól sem voltak mentesek. A szöveg önértéke szempontjából dícséretes módon ezek a konkrét történések nem válnak hangsúlyossá a szövegben, amely ennek köszönhetően képes arra, hogy általános érvénnyel szóljon – arról például, milyen egyéni reakciókat képes kiváltani az, amikor a hatalmi viszonyok változóban vannak, avagy amikor „Eltolódnak a / Hatalmi / Centrumok”. A ciklus többi darabja is közéleti ihletésű, Keresztesi mégsem áldozta be egyiket sem az aktuálpolitika oltárán. Igaz ez a címében Sartre-ra utaló Egy vezér öregkora című darabra éppúgy, mint a Nemzeti dalra is – ráadásul ezek a versek olyan szóleleményekkel gazdagítják az olvasót, mint a „kézivezérlő­csillag”, a „kurátortenyérdörzsölés-szerű”, vagy a „túzokaggaték”. Hasonlóképpen A megérkezés is meghiúsítja az aktualizáló olvasási kísérleteket, amikor Atlantisz elsüllyedésének mítoszával eljátszva ragadja meg az impériumok bukását követő hatalmi vákuumokban rejlő lehetőségeket és veszélyeket: „És ne féljetek némi rombolástól: / szedjétek szét, mit készen kaptatok, / hiszen valódi pusztítást nem képes / végezni semmi, csupán az idő. / Ne félj képedre alakítani. / Erős állkapcsok, vakító mosoly: / harapj nagyot a túlérett gyümölcsből, / s ne azt búvárold, ami elmerült!” A vers – amely látásmódja és klasszicizáló nyelve révén Rakovszky Zsuzsa Történések című kötetének emlékezetes darabjával, Az utolsó napokkal ápol rokonságot – akár a klasszikus motívumokból és megoldásokból bátran szemezgető Keresztesi-féle költészet ars poeticájaként is olvasható: „Ám ha úgy tetszik, válogass hát bátran: / piszkálj ki a múlt zsarátnokából / egy-két szemrevalóbb darabot, s abból élessz magadnak új tüzet.”

A kötetben szereplő versciklusok közül talán csak a harmadik ad okot némi hiányérzetre. A Wroc­ław – Egy napló árnyéka – mint a kötetet záró megjegyzésekből kiderül – annak a hónapnak az élményeivel dolgozik, amelyet a szerző ösztöndíjasként töltött az alsó-sziléziai városban. Az itt olvasható versekkel voltaképpen nincsen semmi gond – többek között olyan emlékezetes sorok szerepelnek bennük, mint a „varjúhimlős ég a kiskertek fölött”, és az „Európa-patchwork” ismerős idegenségének élményét is érzékletesen ragadja meg a szerző. Ráadásul a tematikai merítés sokfélesége, valamint az ezzel járó versnyelvi változatosság is dicséretes: a Majmos cukor például Agata Duda-Gracz Vihar-rendezése (lám, megint Shakespeare!) kapcsán teremt apropót gyermekkori emlékfoszlányok megidézésére, mindemellett a mai és régi lengyel bankjegyek kiállításáról, valamint az 1982-es világbajnokságon Lengyelország és a Szovjetunió között játszott mérkőzésről is szól egy darab. Tadeusz Różewicz A költő hajszála című költeménye egy háromtételes versesszére teremt apropót, hasonlóképpen ahhoz, ahogyan a Széljegyzetek a Pan Tadeuszhoz szolgál elegáns eszmefuttatással a Mickiewicz-mű kapcsán. A versciklusból azonban éppen maga Wrocław hiányzik, pedig a Breslauból lengyellé lett város történelme és jelenének mindennapjai a színházak és a galériák falain kívül is bőséggel kínálnak megírnivalót. Talán célravezetőbb lett volna kigyomlálni a versciklus címéből a hangsúlyos utalást Wrocławra, mert ez így olyan olvasói elvárásokat teremthet, amelyeket aztán a szöveg nem teljesít be maradéktalanul.

Azonban ezt a hiányérzetet sikeresen feledteti a kötetzáró,A szégyenről című ciklus önreflexív metatextusaival. A Manifesztumtöredék című darab igen meggyőzően véli felfedezni Tolsztoj Háború és békéjének egyik passzusában Kazimir Malevics Fekete négyzetének konceptuális előképét, A szégyenről pedig a költészet mibenlétének megfogalmazására kínál expresszív, színes-hangos alternatívát – „A gazda egy parcellát elkerít, / kimetszve egy tetszőleges formát, / és alapot ás a betonkerítésnek. / Miután pedig elkészült, engedi, / hogy az őserdő birtokba vegye / az ápolt kertek, kövér legelők / övezte telket: sűrű aljnövényzet, / liánok, indák, örök félhomály, / édesen bomló, puha korhadék, / elviselhetetlen páratartalom, / rikácsolás, csattogás a lombok / felső szintjén. Kiismerni sok, / elveszni kevés. Nagynéha egy-egy / tarka tollú, csillogó madár / szem elé kerül” –, hogy aztán rögvest eltávolítsa magától a túlontúl magabiztos, ezért megkérdőjelezhető érvényű megfogalmazást: „ A költészet egyetlen valódi / tárgya: meghökkentő, kissé / kivagyi, mégis erős felütés, / határozott és figyelemre késztet, / magára vonja a tekintetet.”

Mindent összevetve tehát indokoltak a fülszöveg dicsérő szavai Keresztesi Józsefről – alaposan átgondolt, eszköz- és gondolatgazdag költészet az övé, amely magabiztosan talál helyet magának a kortárs törekvések és a hagyomány sokrétű kontextusában.

(Jelenkor, 2019)