Az egyetemes Babits

 

„…a világ minden nagy vallása szükséges szerve a vallásnak mint egésznek, mint élő szervezetnek, mely egy és oszthatatlan. Ébredjünk csak tudatára ennek a ténynek, és máris baráti légkört teremtünk, végtére is az az egyetlen módja a nagy vallások keltette, látszólag disszonáns hangok összhangba hozásának, hogy figyelmesen meghallgatjuk, mit mondanak valójában. Bátran kijelent­hetem, hogy ha így teszünk, mennyei muzsikát fogunk hallani.”

Douglas E. Harding: A világ vallásai. A befelé vezető út

(Ford. Malik Tóth István)

„– Quo vadis? – kérdezte Péter.

Jézus felelte:

– Mi lelt téged, hogy olyan nyelven beszélsz velem, amelyet nem értek?”

Gárdonyi Géza: Égre néző lélek

1

Hogy Babits számára a katolikusság – a szó eredeti jelentéséhez híven – egyetemességet jelentett: tudjuk. Például innen:

„Én katholikus vagyok; azaz hiszek a nemzeteken felülálló, egész világnak szóló katholikus igazságban! Más szóval: hiszek igazságban, mely túl van a politikán, életünk helyi és pillanatnyi szükségletein: az én egyházam nem nemzeti egyház! Nem vagyok puritán: az én üdvösségemnek nem elégséges az, ami szükséges: ami itt és most szükséges.”

(Örökkék ég a felhők mögött. Vallomás helyett hitvallás)

Azt azonban ritkásabban szoktuk tudatosítani, hogy ez a szellemi alapállás miféle, dogmáktól, katekizmusoktól, hittételektől nem kötött versvilágot tár nála tágasra. Úgy lehet, a vatikáni kereszténységnél – s általában a nyugati egyházi hagyománynál – szélesebb horizonton tájékozódik nem egy Babits-szöveghely. Ókori bölcseletekkel, keleti tanokkal s misztikus iskolákkal érintkezően.

Hegyi költészet jeleez, a magasságélmény (Nemes Nagy Ágnes) kiterjesztése a földszintes mindennapokra.

Ahogy a költő-tudós fogalmaz: „Bizonyos költő-alkatok olyan hevesen sodródnak fölfelé, mintha ellenirányú tömegvonzás kapná fel őket, mintha egy folyó, valahol a föld egy nincs-kontinensén, talán a Herkules oszlopain túl, hirtelen kiemelkedne medréből, és úgy, ahogy van, cseppfolyós állapotában, felfelé kezdene folyni a levegőbe” (Nemes Nagy Ágnes: A hegyi költő).

S talán nem blaszfémia Hildegard von Bingen versszavait is idesugároznunk:

„ Most rátok vetődik tekintetem,Érdemdús férfiak.A sötéten át jöttök ide,Szellemszemmel nézveA fényt, az élőt, csillogót.

[…]

… Csodával, mint körben forgó kerekek, hirdetitekTitkát a hegynek,Ami érinti az eget.”

(A prófétákhoz, ford. Mohácsi Árpád)

2

Lehet ugyan Babits parnasszista színezetű, szecessziós-szimbolista költői pályakezdésében pusztán antik filozófiai szerepjátékok sorát észrevételezni, de kétségtelen: mégiscsak filozófia öltözött itt költészetbe.

Az első kötet (Levelek Irisz koszorújából, 1908) nyitó verse a pantha rei (’minden folyik’) hérakleitoszi útmutatását s általában a ciklikus időfelfogás hellén–latin mintáit követi. Élet és halál szenvtelen körforgásával szembesülvén nem isteni irgalmat ígér, hanem személyes megszabadulásra biztat a verstudat:

„A láng is hullám. Szüntelenül lobog

főnix-világunk. Igy nem is él soha,

mi soha meg nem halt. Halálnak

köszönöd életedet, fü és vad!

Minden e földön, minden a föld fölött

folytonfolyású, mint csobogó patak”

(In Horatium)

A „légy könnyű” s „állj akarattal a / rejtett erőkhöz”: keleti tanításokhoz is hű tanács. („Büvös körömből nincsen mód kitörnöm” – mondja később A lírikus epilógja, komorabb ismeretelméletre hajolva. Utóbb pedig az Esti kérdés nevezetes fűszálpéldázata kérdez rá újólag a kozmikus ismétlődés mélyebb jelentésére – elégikus tanácstalanságba törődve, de szépségélményekkel gazdagon.)

Két további, a korban népszerű teozófiai okkultizmussal is rokonszenvező vers támogatja ezt a semmit sejtő magatartást, indiai szemhatárra függesztve tekintetét:

„s a lelkem indus bölcseségbe olvad:

nincs semmi sem, csak semmi van,

s e semmi én vagyok.”

(Himnusz Iriszhez)

„egy isten óriási arca tartja fenn

szemöldökével a mindent a semmiben,

[…]

S ki hiszi el, hogy jártam, jártam odalent?

Hogy jártam ott, hol nincs világos, nincs sötét,

és láttam azt az arcot és szemöldökét…”

(Theosophikus énekek. II. Indus)

A Sunt lacrimae rerum Vergilius-citátum ugyan, ám Babitsnál nem nehéz beleértenünk a tárgyi létezésben is eleven lélekre, lelkiségre tapintó (jószerével transzhumán irányú) könyörületességet – mely nem kívánja az életet az élők számára kisajátítani:

„Van a tárgyaknak könnyük.”

Zen koanok belátásaival rokon az a – meglehet, posztromantikus vetületű – fölismerés, mely tu­dáson s hiten (tehát a személyes kognitív-mentális kompetenciákon) túlra kalkulálja a végigazsá­gokat:

„…a legjobb, amit nem tudunk,

a legszebb, amit nem hiszünk.”

(Húnyt szemmel…)

A „fekete az anyag rejtett lelke” (Fekete ország) tudományoktól is inspirált imaginációját akárha felülírni igyekeznék a „rejtett forrásu fény” eksztatikus teológiája:

„A véghetetlen portikusznak

egyhangu oldalívei

rejtett forrásu fényben úsznak.”

(Az örök folyosó)

Későbbi verseskötetekben is gondolati, szellemi, szellemtani sokirányúságot találunk – hovatovább nyugvópont nélkül. A Babits-líra nem ideológiához köti magát, hanem ideák ajánlatait veszi fontolóra.

Az „Énnékem minden szerelem” (Mindenek szerelme) rajongó panteizmusa, az Örök dolgok közé legyen hired beszőtt hódolatos kívánalma, „az emberi szem nem látta nép” (Kútban) mesei látásmódja vagy a „mindenütt csak jó az ég” (Cigánydal) rusztikus létbizalma világokra nyitott lírai misztikát körvonalaz.

A meghaladni vágyott szenvedést a vágyakból eredeztető buddhizmus kulcsfogalmait lépteti színre a Két nővér:

„ Két nővér megy, ó Lélek, örökkön, az egyik előtted, a másik utánad:

az egyik a fekete Bánat, a másik a vérszinü Vágy.”

Aszketikus megoldással kacérkodik a Bakhánslárma:

„Az út végén vár egy kolostor.”

S szinte életvezetési útmutatást foglal művészi szinopszisba a Szimbólumok (Stanzák) első darabja – mely a „meghalni bűn” katartikus blaszfémiájából bont ki megfellebbezhetetlen istenhitet:

„ Ne mondj le semmiről. Minden lemondásegy kis halál. Ne mondj le semmiről.Minden halál gyilkosság (lélekontás):Meghalni bűn, ne mondj le semmiről,Isten művét rongálja bármi rontás,meghalni bűn, ne mondj le semmiről:minden vágyad az Isten szava bennedmutatva, hogy merre rendelte menned.”

(1. Ne mondj le semmiről)

Emlékkönyvi rigmus is lehetne a Babona, varázs két sora, mely az amint fent, úgy lent Hermész Triszmegisztosz-i misztériumát írja bele személyiségünk személyen túli dimenzióiba:

„…ki méltó látni a csodát

az a csodát magában hordja.”

Vö.:

„…ó, ha lankatag énekemet

ilyen egyszerüségre hangolhatnám, hogy, ha egy drága barát

meghallgatná egy este, nem tudná, szavakat hall-e, vagy a saját

szívét dobogni, vagy a szférák zenéjét, vagy engemet.”

(Előszó, Nyugtalanság völgye)

Az ítélkezésmentességen alapuló, nem kettős (nonduális), advaita hagyománynak is becsületére válnék ez a szójátékos létkomolyság:

„Isten szemében nincs szemét”

(A csengetyűsfiú)

A világot egyrészt isteni energiák alakváltozatainak látja, másrészt a semmi szinonimájaként érti néhány további mű. Ezzel a gondolkodás monoteizmusos korlátait s a megismerés ráocsúdó naivitását is elhárítja magától („mert minden szó új korlátot teremt, / a gondolat testének szabva formát” – Hadjárat a semmibe):

„Nem hiszek én egy istenben, mert bárhova nézek,

istent látok, ezert, s nem szomorú a világ.

[…]

Semmi az ami csak egy; semmi sem egy, ami él.

Nem hiszem én az egy istent; hiszem az ezer istent:

azt aki adja a fényt; azt aki adja a dalt;

azt kivel a kin is édes, azt kivel a mocsok is szent;

[…]

Élnek az istenek és még érzi hatalmukat egyre

bárha nem is hisz már bennük a léha világ:

egy isten se szorult a hitre s az emberi kegyre

egyike zengő ég, másika néma virág.”

(Hiszekegy)

„A semmiség virága ez a föld is,

a semmiség virága e világ

[…]

Röpül a föld – s ők azt hiszik, nyugosznak.

[…]

Hogyan lehetne, ó hogyan lehetne

halásza lenni az örök sodornak,

amelybe holtig el vagyunk temetve

s mely holtan a semmibe hány ki holnap

űrnél űrebb távolba? hogy lehetne,

kik parttalan medrében véle folynak

a nagy Folyás irányát észre venni,

ha ez a minden és a part a semmi?”

(Hadjárat a semmibe)

Közbe-közbe közéleti üzenet és szerelemfilozófia is megfogalmazódik Babits költészetében, előbbi a krisztusi szeretet, utóbbi a testi-lelki szépség jegyében:

„…és mikor azt mondják: Kereszténység és honszeretet!

keresztre feszítik újra Krisztust s a szeretetet”

(Strófák egy templomhoz. 1918 tavaszán)

„Segíts, Szerelem! ezt az egész verset neked énekelem,

mert te vagy a Jóság magva és átoma, szent Szerelem,

ki a testi Szépség fáklyáját tartod a lélek elé

és úgy vezeted a lelki nagy Szeretet felé!”

(A jóság dala)

A Zsoltár férfihangra (Consolatio mystica) különösen ékes darabja Babits spirituális lírájának. Az „érted történnek mindenek” alapállása csak látszólag fakad valaminő narcisztikus antropológiából. De akkor sem derítenénk fényt a szöveg minden igazságára, ha bibliai értelemben gondolnánk a teremtett világot az ember számára rendeltetett adománynak. A „ne gondold hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak” sor felekezet nélküli misztikát tágít a vers köré; a költemény zárlata pedig a New Age szinkretista ambícióit előlegező, holisztikus aurába vonja az egón túli személyesség világteremtő képességeinek gondolatát:

„…messze Napokban tennen erőd

ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt

az adamant rudakat.”

Nem elvont metafizika épül kötetről kötetre a babitsi műhelyben: a költő istentudó verssorai a cselekvő szeretet, a humanista katolicitás s már-már egy lelkiségi futurizmus igényével szólongatják a harmadik évezred olvasóit is. E művek kiáltványos lendülete s sci-fibe illő csillagléptéke elől mindennapi mikrokozmoszaink se térhetnek ki:

„Aludj, barátom! s építsd erőidet a jövőnek!

Aludj, testvér! ó, bár mind testvérek, emberek, lelkek,

kéz kézben, erőt erő táplálva, mint áram áramot,

törnénk föl csillagokig!”

(Csillagokig!)

„A világ több, mint minden emberi; hiszek a világban, mert eszem el nem éri.

[…]

…magamban is érzem ami ellen küzdök, s tudom, hogy minden rombolás engem rombol. Nem is rombolni akarok, inkább építeni: az ész halkan hasson a tényekre, mint a delej: nem ellensége az erőknek, hanem egy erő a többi közt, együtt építve velük. Az erők a mult, az ész a jövő: egymásba kapaszkodó fogaskerék.

[…]

Hiszek a művészetben, mely kinyitja elénk a világot, mely kiröpít a pontból és pillanatból, mely katholikussá és a kozmosz polgárává avat…

[…]

Hiszek a lélekben, mely szereti a világot; annyira szereti, hogy újracsinálja, annyira szereti, hogy meg sem elégszik vele. Ha érdemes a világ, érdemes szeretni is, érdemes másolni, érdemes a fantáziának folytatni is. Hiszek az alkotásban, mely a lélek nyelve; nem mindenkié, csak a magosabb lelkeké; mint a nyelv sem minden állaté. Hiszek a munkában…”

(Örökkék ég a felhők mögött. Vallomás helyett hitvallás.)

„Az istenek halnak, az ember él” (Régen elzengtek Sappho napjai…): Nietzschét írja tovább ez a verssor, de végső belátásaiban nem istentelenséget konstatál majd a harmicas évek Babits-lírája. A korszak jellegadó fejleményei – a tömegkultúra térhódítása, a technicizálódás új kihívásai és Európa fasizálódása – reszakralizációs szándékot hívnak elő s erősítenek meg a költő művészetében. Mi mással felelhet az ember az istennélküliség tapasztalatára, ha nem Istennel?

Esztergom egyszerre lesz a prófétai szerepválság és az evangéliumi megengesztelődés helyszíne. Az előhegyi miliőben – vagy annak hatása nyomán – érlelődik lelki-szellemi valósággá a Jézus magasztalta gyermekiség vágya:

„Bárcsak játszanánk

örökké, mint e gyermekek, kik ostort

kötöznek odalenn magukból, kéz a kézbe

fogózva, és egymást lendítve diadallal!”

(Szent király városa. Esztergom, Előhegy)

…a ráhagyatkozó istenbizalom lelkülete:

„Bölcs belátás,

bízni abban, kit nem értünk, Ádáz.”

(Ádáz kutyám)

…a mindenséget mindenek foglalatának látó érzékenység:

„Milyen jó együtt látni itt egyet és óriást!”

(Hegyi szeretők idillje)

…a transzcendens önismeret bátor lélektana:

„Ki farag valaha bennünket egészre,

ha nincs kemény vésőnk, hogy magunkat vésne,

ha nincs kalapácsunk, szüntelenül dúló,

legfájóbb mélyünkbe belefúró fúró?”

(Psychoanalysis Christiana)

…s a szociális kompassió evidenciája:

„Nem magamért sírok én: testvérem van millió

és a legtöbb oly szegény, oly szegény,

még álmából sem ismeri ami jó.

[…]

Ha holtakat nem ébreszt: mit ér a trombitaszó?

Csak a könny, csak a könny, csak a könny hull

s nem kérdi, mire jó?”

(Cigány a siralomházban)

Babitsnál a magyarok Istene is: „magyarok és mindenek Istene”(A Magyarok Istenéhez); amint „a szent Restség fehér zászlait” (Vers a csirkeház mellől) a békés ellenállást meghirdető Gandhi is kitűzhette volna.

A Verses napló (Esztergom, Előhegy, 1932) egyik darabjának különlegessége abban rejlik, hogy bár játékos modorban, de az ahimsza (a nem-ártás) keleti eredetű – ám mélyen univerzális – elvét érvényesíti:

„ Költő vagy, csupa szeretet:szereted-e a legyeket?vagy ölnél, ölnél, ezreket,hogy megvédd bús kényelmedet?

Menj ki ahol a szabad églesz szobád: kisebb nem elég,hogy megférj és békibe légya léggyel, és veled a légy!”

(Fél három)

A Mint különös hírmondó… sem az önérdekűen részvétlen visszahúzódás verse – sokkal inkább a természeti harmóniába megtérő (atao útjára visszataláló) ember közérdekű lelki békéjét propagálja:

„…mitbánom a híreket én? forrong a világ, napok állnak

versenyt az évekkel, évek a századokkal, az őrültnépek nyugtalanok: mit számít? én csak az őszrenézek, az őszt érzem, mint bölcs növények és jámborállatok, érzem, a föld hogy fordul az égnek aléltabb

tájaira, s lankad lélekzete, mint szeretőké –óh szent Ritmus, örök szerelem nagy ritmusa, évekritmusa, Isten versének ritmusa – mily kicsi mindenemberi történés! a tél puha lépteit hallom,

jő a fehér tigris…”

Személyiségfilozófiai vonatkozásaiban előzte meg korát a Csak posta voltál időtlensége:

„…amit hoztál, csak annyira tied

mint a por mit lábad a szőnyegen hagy.

Nem magad nyomát veted: csupa nyom vagy

magad is, kit a holtak lépte vet.”

Hézagmentesen simul a nyelvbölcselet wittgensteini paradigmájába a Mint forró csontok a máglyán… költői hitvallása:

„Nem az énekes szüli a dalt:

a dal szüli énekesét.”

Ezzel – a nyelv identitásalakítóan autonóm létmódjának fölismerésével – vág egybe a gondolat közérzeti inverze:

„Hozzám már hűtlen lettek a szavak…”

(Jónás imája)

A végső közlendők pedig mit is illethetnének? Isten és a szabadság kérdéskörét – fájó öniróniával:

„Nem hiszek az Elrendelésben,

mert szabad vagyok: oly szabad,

mint a bolond bogáncs a szélben

vagy vad bozót között a vad.

»Vezessen Hozzád a szabadság!«

így kérem olykor aki vár,

mert nem annak kell az imádság,

ki Istent megtalálta már.”

(Az elbocsátott vad)

…s az elmúlás tragikumát – a tragikumot áthangoló szent tudással:

„…nem is

olyan nagy dolog a halál.”

(Balázsolás)

Az olvasónak – s az olvasó utókornak – küldött utolsó tanácsok se a hit vagy a hitetlenség szomszédos zónáiból származnak, nem is a ráció szenvtelen ismereteit közlik. Inkább a létbizalom és az istentudás univerzalisztikus bizonyosságairól adnak számot. Sem korszak, sem kultúra, sem vallás, sem nemzetiség jelét nem viselve magukon:

„ Úgy élj, hogy a lelked is test legyenmelyen színeket ver vissza a nap.Foglalj magadnak tért a levegőből,határozott helyet az ég alatt.

Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás.Vigyázz, ne fújjon rajtad át a szél!Őrizzed árnyékodban szent, komolys nyugodt dolgok biztos lélekzetét.”

(Ha nem vagy ellenállás…)

E „biztos lélekzet” fuvalmai legyintenek meg a hátrahagyott töredékek közt kutakodva is. Mintha nem is egy magyar poéta, hanem haikuköltő japán mesterek (vagy tusrajznyi bölcsességgel felvértezett kínaiak) meditációs mantráit olvasnánk:

„Minden éjjeli virág fehér.”

„az Isten oly máguski csodákat tesz, de

meg nem magyarázza”

„Az öröm szirmai leesnek, de alattuk érik már a gyümölcs.”

Vajon miféle gyümölcs vár ránk, versek szirmai leesvén?…

3

„Babitsot a viaskodó, kétkedő vallásosság jellemezte. Élete hosszú korszakán át nem volt »gyakorló katolikus«, s valójában csak élete első és utolsó szakaszában” (Pilinszky János, Balázsolásra, Új Ember, 1961. január 29.). – „Más szavak kellenének, hogy beszélhessünk róla, de nincs reá nyelv” (Simone Weil, Ahol elrejlik az Isten, ford. Reisinger János).