Király Farkas: Ha elfogy a fény

Kizökkent időbe, pusztuló településekre, tájakra visznek Király Farkas novellái. Ám marad elég szépség és csoda ahhoz, hogy mindenek ellenére olykor kiteljesedjen a világ. Mint a Bodor Ádám köpönyegéből kibújt erdélyi íróknál általában, könnyen azonosítható, hogy (az egyébként meg nem nevezett) Erdély a fő ihlető, de ha nem azonosítja valaki – például egy külföldi olvasó, esetleg, egyszer –, akkor is teljes érvényű a létállapot rajza. Király Farkason nem lötyög ez a köpönyeg. Az epigonoktól eltérően ő nem ragad benne a sivárságban, hanem a szabadulásra ügyel. (Mintha Bodor maga is efelé fordulna, legalábbis eddigi utolsó regénye tanúsága szerint.)

A rendszerváltozás előtti és utáni időkben egyaránt zajlanak a romlás folyamatai. Hegyoldalakról tűnik el az erdő, otromba épületek emelkednek és pusztulgatnak, a barlangba dögöt dobnak, a népzenét elhallgattatja a „helyidegen” gépzene, a népviseletet felváltja az igénytelen városi ruha, az egykori hegyi szállások romokban. Na és piszok, unalom, lenyomottság: „A vonat – az összes vonat – szürke volt a kosztól. Mintha maga a szerelvény ontotta volna magából a ködöt, amely nyomasztóan az állomásra és környékére telepedett” (Ahol a varjú ugat).

A főszereplők többsége fiatalember, akik ha tehetik, a hegyekbe, az erdőkbe mennek. Aztán a bányászfalu „üféjében” (a „büfé” feliratból rég leesett a „b”) tartanak stációt. Legtöbbjük barlangászik. Egy idő után már csak kíséri a barlangászokat. (Sokat nem tudunk meg róluk, általában csak annyit, amennyi az adott történethez kell.) Veszélyes élet ez, több elbeszélésben fordul elő baleset. Viszont az itt szerzett elemi élmények segítenek összefogni, távlatba állítani a társadalomban körvonalaikat vesztő dolgokat. A nemzetiségi keveredés (Husky: „A másik furán néz, ahogy e vidéken szoktak, amikor egyszer csak rájönnek, hogy valaki nem közülük való”), a rendőri jelenlét, a műveltségi, életmódbeli különbségek állandó alkalmazkodásra késztetnek (Husky: „A »garantálja« szót talán nem kellett volna mondanom, állapítja meg Szilveszter”). A világ egyszerre brutálisan-ébresztően tényszerű és elmosódottan álomszerű. Álom, valóság és látomás együtt hömpölyög, néha varázslatosan, de azért inkább elbizonytalanítva. Az önazonosság megrendüléséig: „Ha jól látom, te nem nagyon tudod már, hogy ki vagy – folytatta még szigorúbban a remete” (A sárkány utolsó feje).

A természetben azonban nemcsak a személyiséget edzheti meg a próbatétel, nemcsak a baráti kapcsolatokat, hanem ezzel együtt elvezethet a végső kérdésekhez. Hiszen a külvilág összefügg a belsővel: „Szokatlanul nagy a szárazság. Ilyenkor a lelkekben is aszály van” (Husky). A kötetkezdő elbeszélés már az elején megpendíti a titokzatos erők jelenlétét. Végső soron menny és pokol, angyalok és ördögök figyelik az embert: „Ereszkedik lefelé a karsztban kanyargó völgyön, melyet találóan a Pokolról neveztek el. […] a Pokol forrásától, onnan, ahol az utaknak végük és egyben elejük szakad, s az égi, a földi meg a föld alatti ösvények egymásba torkollanak. Csupán a néhány rönkszállító kocsi sofőrje jöhetne számításba […] bár […] úgy tűnik, hogy azokat nem ember vezeti, hanem valamiféle titokzatos erő, angyali vagy ördögi” (Husky).

Igaz, a végső élmények tömény átélése néha inkább megrendít, mint rendet teremt. A kötet­cím­adó novellában a főszereplők egymás után tapasztalják meg a paradicsomi szépséget és a vég rettenetét. A tapasztalt barlangászfiúval lévő lány hirtelen hangulatváltásai is jelzik a szélsőségeket. Mikor ketten vannak egy gyönyörű barlangrészben, áhítat fogja el: „Ez a Paradicsom egy része.” (Sokértelmű belső rím, hogy a lány úgy jelenik meg először az olvasó előtt, hogy paradicsomot eszik.) Majd miután nem marad világításuk, a fiút átkozza, és átélik a halál közelségét: „Megértette, milyen a vaksötét. Amikor mintha a fejedben oltják le a villanyt. A halál beállta utáni pillanat lehet ilyen.” Kijutnak végül, a lány hálásan bújik társához a tábortűznél, majd fölszalad euforikusan a fölöttük lévő sziklára, de onnan lezuhan és meghal. (Hasonlóan vált át a szerelmesek vidámsága tragédiába a Kötve és oldva című elbeszélésben.) A főszereplő azóta csak kíséri a barlangász barátokat. Miközben vár rájuk, kábítószert használ, és egy hatalmas csigával beszélgetve idézi föl a történteket: csodás ráébredés vagy drogos látomás?

Az előbb idézett halálélmény folytatása új távlatot kínál a szerző érzékletes, főleg természetleírásaihoz: „a világtól a látásunk választ el. Mert azzal, hogy időben észleljük a veszélyt, a tárgyakat, a társainkat – távolságot is tartunk tőlük. De ha a látást kiiktatjuk, mintha ránk szűkülne az univerzum.” A pontos megragadás, megfogalmazás tehát világot teremt. És ami a rosszban jó: minél szorongatóbb a külvilág, annál tágasabb világ teremtésére kényszeríthet. Könnyű belepusztulni, belerokkanni a feladatba, vagy vonzó lehetőségnek tűnik elmenekülni előle. A novellákban is több példa van ezekre. Ám sikerülhet. Méghozzá a (képalkotó) képzelet révén: „minden kanyarnál valamelyikük kimutat az ablakon, és elmondja, hogy ha át lehetne látni a ködön, akkor éppen a természet milyen csodáját, netán a néhai szocialista ipar miféle rothadó torzszüleményét tudnánk megcsodálni. […] Egy idő után azon kaptam magam, hogy mivel a környezet át- és megtekinthetetlen, útitársaim elmondásainak alapján elmémben kezd felépülni egy világ. Elképzelem – nem, nem is, elképzelődnek maguktól a pompás erdők, a feneketlen szurdokok, égbe törő sziklatornyok, sebes sodrású folyók, titáni völgyzáró gátak, kígyózó szerpentinek, és helyet keresnek maguknak a fantáziámban” (Ándörgrand). (A képzelet a művészi alkotás alapja is, így a Husky első mondatában: „Egy nőt kell elképzelnie. Nélküle mit sem ér egy történet.”)

A szétfolyó, bizonytalan valóság megint olyan rossz, amely a képzelet ihletőjévé téve maga a segítség (ahol nagy a baj, közel a segítség). Pokol és menny, saját és idegen szakadéka is feltöltődik az igazán teljes élményben, amikor „kiegyenesednek az idő hurkai és betömődnek a repedései”: „A nő megáll a férfi előtt, és pofon vágja. Aztán megcsókolja, kétszer. […] És közben lassan, nagyon lassan az angyaloknak szarvuk nő, és az ördögöknek glóriájuk terem. És a nő hajtincse a férfi homlokán és verejtéke a testén és nyála a nyelvén és húsa a húsán egyre inkább sajátja lesz és egyre kevésbé idegen” (Husky). A kötet felütése, látjuk, kiutat kínál a kínzó összevisszaságból néminemű valódi teljességbe. A záró novella – A sárkány utolsó feje – végkicsengése szintén idevág. A főhős öngyilkos akar lenni (a menekülést nem adják ingyen), de magához hívatja a hegy remetéje, és rávezeti, hogyan semmisítheti meg egymás után kínzó tulajdonságait saját kínzó tulajdonságai segítségével, mint sárkányfejeket.

A visszatérő helyszínek, szereplők az önálló elbeszélések között laza kapcsolatot teremtenek. Elbeszélésfüzér keletkezik végeredményben. Több novella szerkezete is hasonló montázstechnikára, füzérszerűségre épül. És mire a jelenetekből összeáll az értelem, a végén olykor újabb fordulattal újabb, váratlan értelmek nyílnak meg. Vagy egy másik, az addigiaktól eltérő nézőponttal szembesül az addigi. A Chez Pascal kimondottan demonstrálja ezt a módszert, egy jelenséget – a barlangban talált emberi lábszárcsont eredetét – több, hasonlóan érvényesnek tűnő történethez rendelve.

Az ifjakhoz nem kapcsolódó darabok a hátteret festik, az atmoszférát gazdagítják. De akár valamiféle szellemi vázát is adják a fiatalság történeteinek. A Ballada az Óbesterről arról szól, hogy egy javasasszonytól kedves macskája elpusztításával szinte kikényszeríti a falu, hogy a nagy aszályban esőt csináljon. Ő tudja, nem szabadna így belenyúlni a világ rendjébe, de megteszi, ám nemcsak esőt, özönvizet varázsol. A Füstbe mentek félelmetesen titokzatos, teljhatalmú jövevénye mintha testeket égetne (a szagok alapján következtetve). Előbbi novella a természeti mágiával, utóbbi a hatalommal való diktatórikus visszaélést példázhatja. A seggben egy vasúti forgalomirányító-nő gyönyörű testrésze hat ki a vonatozók viselkedésére. Majd a média is felkapja a szenzációt, míg a nő mindezt megelé­gelve plasztikai műtéttel vet véget a csodálatnak. A részt az egész kárára kihangsúlyozó (például sztár)kultusz paródiájaként értelmezhetjük a rövidke történetet. A Ragyogásban viszont egy, a leépülés útján lévő vénember indul el váratlanul gombászni, és ér a fényteli halálba. A romlástól tehát ezekben is a helyreállítás felé haladunk. Persze mindig marad a józanon tartó gyanú: talán csak káprázat a ragyogás. De inkább igazinak érződik.

(Irodalmi Jelen, 2019)