Színészi felolvasásra szánt lengyelországi témájú vers

Lázár Balázsnak

Megérkezni Elblągba,
ebbe az észak-lengyel kisvárosba
(melynek nevét a felolvasó színész
elsőre biztosan rosszul mondja,
nem tudván, hogy a farkincás a
helyesen on hangnak ejtendő,
ahogy sonka vagy gordonka szavunkban,
kicsit torokhangon, talán náthásan,
de hát honnan is tudná
egy jámbor magyar színész,
mi fán terem e lengyel betű,
akarom írni, diakritikus jel) –

bérelt kocsival érkezni Elblągba
(színész barátom másodjára
helyesen ejti a különös szót,
ez apró sikerélménnyel tölti el),
a Mazuri-tóvidéktől hosszan vezetve
Litvánia felé, Vilnába tartva,
egy másfél hónapos felszabadult,
forró nyári csavargás során,
előzetes szállásfoglalás nélkül,
spontán kalandozva városról városra,
vajdaságból vajdaságba, erdőkön
és fatemplomos apró falvakon át –

éjszaka érkezni Elblągba
(színészünk egyre magabiztosabb,
már-már azt hiszi, megy a lengyel,
indokolt tehát szintet lépni),
nem sokkal éjfél előtt, szerdán,
mikor a fényszennyezett égbolt
olyan színekkel komorlik, dereng,
mint egy Zdzisław Beksiński-festményen
vagy egy régi éjen, tizenhat éve,
Przysietnica falu határában,
Grabownica Starzeńska közelében
a csillagok alatt virrasztva –

lendületesen érkezni Elblągba
(a színész hangja már riadtabb,
egója, mondhatni, megroggyant),
térkép és GPS nélkül az idegen helyen,
ösztönből kanyarogni jobbra, balra,
és fékezni egy csöndes mellékutcában
a hangulatos, olcsó szálloda előtt,
ahol van még egy tágas szabad szoba,
benne franciaágy kovácsoltvas ráccsal,
rúdjára akasztva egy huncut bilincs,
használjam egészséggel, csak hát sajnos
teljesen magányos turista vagyok –

másnap délelőtt Elblągban
hosszan állni, jegyzetelni
a főtéri hatalmas templom
mellékoltára előtt, sétálni a tiszta
óvárosban, egy könyvesboltban
megvásárolni a harminc éve halott
költő, Anna Świrszczyńska verseit
(a színész most elsápad, szája remeg),
továbbá két remek író, a gyémántnál
tisztább Jan Szczepański
és a lengyel írószövetség elnöke,
Marek Wawrzkiewicz egy-egy művét –

parfümöket venni egy drogériában,
a kisboltban szörpöt és kvászt,
a városkapu múzeumában elcsábulni
egy háromezer darabos kirakósra:
Elblągot mutatja madártávlatból,
a főtér és a főutca homlokzatait,
két-három hétig tart kirakni,
az egyik palota emlékeztet
a Radziwiłł főnemesek kastélyára
a Przygodziczki melletti Antoninban,
Niedźwiedźtől néhány kilométerre
(színésznek lenni nem könnyű mesterség) –

a jó széles doboz kirakóst
berakni hátra a csomagtartóba
a szörp, a kvász, a parfümök,
a könyvek és csalánsamponok mellé,
elbúcsúzni a szállodától, és menni,
vinni a rakományt Litvániába,
azután délnek, Lublinba, Pestre,
útközben újabb és újabb
kincsekkel pakolni tele a kocsit,
falvakban vett sapkával, gombával,
sűrű repcemézzel, cipelve a zsákmányt
a búvóhelyre, mint egy vadmacska –

vagy elásni mindent egy rejtekhelyen,
és megfeledkezni róla, mint a mókus,
pesti kamrapolcon raktározni
a céklát, répalevet, paprikát,
kopott címkéjű üvegekben
ikrásodik a galagonyaméz,
négy éven keresztül nem rakni ki
Elbląg főutcáját, főterét,
kézbe se venni Szczepański könyvét,
és mégis visszavágyni Elblągba,
vágyni az útra, a kalandra,
halmozni még újabb készletet.