Mezey Katalin: Régi napok rendje

Mai irodalmunk sem nélkülözi az univerzális tehetségeket. Hatványozottan igaz ez Mezey Katalinra, aki az irodalom minden ágában – Ady szavával szólva – igazi, „életes” műveket alkotott. Finom női érzékeivel, ez már indulásakor is így volt, könnyedén kikerülte a rendszer divatos csapdáit. Pontosan tudta ugyanis, hogy a társadalmi berendezkedés kényszereinél fontosabb az emberi tényező. Igazolhatják ezt nemcsak az életműkiadásban Ajánlott énekek címmel megjelent összegyűjtött versek (2016), hanem az epikai életmű darabjai, így a harmadik kiadásban napvilágot látott Levelek haza (2017), valamint (a keletkezés időrendjét alapul véve) az Élőfilm (második kiadása: 2018) és az Ismernek téged (2014) elbeszélései és kisregényei. Most, hogy a művek az életműkiadás folytonosságában egybeolvashatók, sok olyan rejtett összefüggésre derülhet fény, amik korábban homályban maradtak. Utalok itt a műnemek közös gyökérrendszerét képező valóságérzékelésre, a realista prózahagyományt folytató „élőfilm” műfajára, amely azt is jelenti, hogy a fikció és a valóság közötti kényes egyensúlyt az író mindig az utóbbi javára dönti el.

Nincs ez másképp a frissiben megjelent Régi napok rendje című elbeszéléskötet esetében sem, amelynek első része a Bonyolult történet hét elbeszélése, mint erről a fülszövegből tájékozódhat az olvasó, 1987-ben íródott, majd az Illés Endre halálát követő kiadói szemléletváltás áldozata lett, míg a második rész írásai a közelmúlt terméséből valók. Az izgalmas, életből ellesett, sodró lendületű elbeszélések filmre kívánkozóan pergők. Talán azért is, mert Mezey Katalin írásművészete, írói stílusa a film irányából megújított regény ismeretében alakult ki. A filmszerűség mégsem külsőségekben mutatkozik meg, hanem a karakterek és konfliktusok szemléletes, pontosan elképzelt ábrázolásában, illetve a sajátosan felgyorsított, néha egyenesen drámai időkezelésben, ahol a miliő a szereplők lelkiállapotának metaforájaként is értelmezhető.

Az ironikus felütéssel induló („külföldön esett meg”), látszólag habkönnyű, kötetnyitó elbeszélés (Bonyolult történet) újdonsága, hogy édesbe csomagolja a mélyebb és rétegzettebb mondanivalót. Ez valójában az író játéka az olvasóval. Sokféle játék folyik ugyanis ebben az elbeszélésben. Semmit sem kell túl komolyan venni, hiszen „a színház az színház. Itt semmi nem igazi, ami nem hamis.” Nemcsak a társulat szereplőinek viharos magánéletére derül fény, féltékenységekre, titkolt szerelmi háromszögekre, a női számítások különös természetére, hanem a társadalmi érvényesülés rafinált útjaira és módjaira. Ezek a karakterek nemcsak a színpadon viselnek álarcokat, hanem a valódi életben is.

A „színésztörténet” csak egyetlen színfoltja ennek a könyvnek, amelynek elbeszélései képet adnak Mezey Katalin írói szemléletének sokszínűségéről. Így arról is, hogy a időszembesítés, ha nem is éles töréspontokkal, de piano módban mégis alkalmas eszköz a lélektani folyamatok drámai megjelenítésére, ahogyan ez az Álom az ifjúságról esetében is történik. A hősnő, férje vegyészmérnök, kiegyensúlyozott egzisztenciával, nagyocska gyerekekkel, egy szép nap felidézi egykori szerelmét. A kérdés: jól döntött-e annak idején, amikor az „ellentétek von­­zása helyett” a nem annyira színes, tépelődő egyéniségéhez jobban illő párt választott? A mesteri kézzel írt novella az emberi minőséget kutatva vezeti olvasóját a döntési helyzetek mélyén levő kérdőjelek megválaszolásáig.

Terepszínű hősei, az alkalmazkodó, fiatal vagy illúzióikat elvesztett nők és férfiak, érzelmi életüket nem értő, lecsúszott egzisztenciák valósággal belesimulnak környezetükbe. Nincsenek nagy céljaik, csak egyéniségüket megtámogató monomániáik. Jó példa erre a Kontyos Mariska. „Úgy viselte a fején ezt a tekintélyes építményt, mintha nem is frizura, hanem valóságos királyi korona lett volna.” A könyvelésen dolgozó pótolhatatlan munkaerő egy vállalati bulin félrelép. Az automataként üzemelő asszony – talán azért is, mert így törleszti mindazt, amit féltékeny férjétől eltűr – hirtelen elromlik. Irracionális módon viselkedik. A korszak írásaiban az irracionalitás megjelenése mint a személyiség üzem­zavara vagy inkább szabadságának visszakövetelése öntudatlanul megy végbe. Ez a fordulat pozitív töltést kap a Lopás kamaszát megidéző jelenetben, ahol ugyancsak történik valami apróság, homokszem kerül a gépezetbe. A kedves nagymama a bandatag kamaszt így szólítja meg: „Ne tessék haragudni, de ez a trikó a tizenöt éves unokámnak jó lenne?” A megszólított vonakodva, de magához próbálja a ruhadarabot. Ez az apró történés mint a szeretet finom érintése olyannyira megzavarja a fiút, hogy végül nem lopja el a nála lévő holmikat. Ilyen és ehhez hasonló apró helyzeteket vizsgál az író.

Módszere a nagyítás, a szűkszavú, de pontos viselkedés-lélektani tényanyag ismertetése, amely, ha filmen látjuk, egy pillantás, de tudjuk, hogy a szereplő lelkében nagy jelentőségű felismerések elindítója. Ebből a szempontból is tanulságos a Véres szúnyogirtás álomból riadó hőse. Miközben körülötte (feltehetően alszik a család) lopakodó atomháború fenyegetésére gondol. „Azt mondják, a következő háborút csak a katonák élik túl.” El is határozza, hogy megépíti a négy méter mély, vízréteggel is védett (tekintettel a neutronbombákra) családi óvóhelyet. A szúnyogok ellen viselt nevetséges háborúja persze azt jelenti, hogy a bosszantó vér­szívókkal sem bír elbánni. A kisember aránylik itt is a nagy és kiszámíthatatlan világfolyamatokhoz.

A rövid novellák és a kifejtőbb jellegű elbeszélések érezhetően egy írói cél megvalósítását jelentik. A Sikerületlen ebéd értelmiségi hőse a hivatal packázása miatt járt az ügyintézőnél. Séta közben jut eszébe egykori professzora. „Ilyenkor már rég a főiskolán tanít…” Meglátogathatná, de a „Mit tudnának mondani egymásnak?” kérdése megállítja. Betér egy hentesboltba, és nyilván az előbbi történések, majd a hentes balesete közt, aki a kolbászt mérve elvágja ujjait, nem érzékel semmilyen összefüggést, ami, persze, nem valószínű, de mégsem lehetetlen. Csak éppen… A valóság egyre-másra kicsúszik a tervezhető és normális lét keretei közül. Az első rész utolsó elbeszélése, az Egy magyar parlamenter igazi dráma, olyan, Mezey Katalin szemével észlelt, amelyben az esendő emberi mozzanat és a hősiesség gesztusa keveredik. A pincébe nyitó orosz katonák fenyegető kérdésére az öreg elvállalja, hogy tud németül. Őt küldik hát az oroszok, kezébe adva egy fehér rongyot, hogy tárgyaljon a templomtoronyba húzódott, Hitler csodafegyverében reménykedő, félrevezetett kamaszokkal. A szerencsétlen öreget végül nem lövik le, el se jut a templomig, mert félúton agyvérzést kap.

A Régi napok rendje című elbeszélések a közelmúlt terméséből, stílusváltás nélkül, de mégis egy újabb nézőpontból szólalnak meg. Az indító elbeszélés (A kecskék) olyasfajta (korábbról ismert) remeklés, amelyben az író édesapja alakját idézi meg. A fogolytáborból hazatérő apa, ahogy közeledik bombatölcséreken át a kertészet részben romos épületeihez, megpillant egy kecskét, az élet jelké­pét. „Ha a kertészetben kecskék vannak, akkor tej kell, akkor él a család, élnek a gyerekek!” Az ábrázolás érzelmi mélysége azért is megrendítő, mert Mezey Katalin írásaiban erős kontroll alatt tarja saját érzelmeit, hőseihez való viszonyát. A kertészsegéd című elbeszélésben, ahol ugyancsak felbukkan az apa alakja, mindez már részben groteszk elemekkel történik. Ezt a groteszk felütést maga az élet produkálja. Az egyes szám első személyben pergő történet tanárnőjéhez érkezik a korrepetáltja után érdeklődő asszony, akiről kiderül, hogy a tanárnő édesanyjának ismerőse, egykori iskolatársa a gimnáziumból… Megint egy véletlen, amely bepillantást enged a sors által kevert kártyákba. A beszélgetés kulcsmondatai: „– Igen, hozzáment – feleltem zavart mosollyal. Elvégre a szüleimről volt szó. – A Lovashoz? – értetlen és ellenséges lett az arca.” Az értetlenség mélyén az egykori osztálytársnő helytelenítése lapul meg. Valójában a „Lovas” lenézése mögött a makacsul tovább élő, szinte kiirthatatlan társadalmi előítélet lapul. A furcsa öregasszony észre se veszi, hogy mit mondott, micsoda sértést követett el.

Az írói oknyomozás módszere, mint ezt az egymásnak felelő, a témákat több szemszögből is tükröző írások mutatják, úton van a tágabb, a nemzedékeket egybelátó családregény felé. A családi szál vizsgálata a Régi napok rendje című, kötetcímadó elbeszélés a nemzedéki emlékezetben fel-felbukkanó rend képzetét mutatja fel. Ezúttal a szó klasszikus értelmében nincs szó konfliktusról, hanem időutazásról, időszembesítésről (mint korábban), annak vizsgálatáról, hogy miképpen folyt a régi világ, honnan a régi vágású emberek tartása, hol és mikor veszett el az emberi minőség. Nyilván azt is lebombázták a polgárság értékrendjével együtt. Tény, hogy a jóval kevésbé gépesített életforma hajdan az életfolyamat egységében élt és gondolkozott.

A töredékesség, a szétdarabolódás mélyén a rend meghibbanását észleljük, a zavart, amit nem lehet beilleszteni a rendbe. Abba a rendbe, amit a régi kor asszonyai két kezük munkájával építettek. Talán kevésbé látványosan, mint a külső világot a férfiak, mégis úgy, hogy éltető, élhető életrendet adtak át a felnövekvő nemzedékeknek. Az idő értékére és az élet megbecsülésére tanítottak. „Nagyanyám és nagynéném pontosan hajnali 5 órakor keltek. Megmosakodtak, felöltöztek, ágyuk szélén ülve elmondták a rózsafüzért, és hat órakor találkoztak a konyhában. Megbeszélték, hogy mit főzzenek aznap, és hogy ennek fényében mit kell vásárolni.”

A tradíció éltető lelke a család. Ám a történelmi változások forgószelében minden átalakul. Az Egy szép család a mi időnkben már ironikusan értendő, hiszen az enyhén szadista matematikatanárról, aki a nehéz időkben a templom kórusában énekelt, az derül ki, hogy családját rettegésben tartotta, és a nagy vallási buzgalomról – alaposabb kutakodás után –, meglehet, az derülne ki, hogy egy spicli mimikrije… A kórusról ugyanis jól belátható volt a templom, a jelentgető pedig meg akart felelni titkos feladatának. Hogy a matematikatanár lelki torzulására is van némi mentség, az már a történelem számlájára írandó.

Tragikus történet bontakozik ki a Száz éve, szeptember közepén című elbeszélésben is, amelynek takarítónőként dolgozó hőse elkapja a spanyolnáthát. Miután leültetik, a következő párbeszéd hangzik el: „– Neve? – Özvegy Mezey Antalné, született Juhos Mária […] – Gyermekek? – Öt…” A novellacsokor (mint nemzedéki szemle) alkalmas arra, hogy korokon átívelő élethelyzeteket mutasson be. Hol a nevetségesség (Vizsgaelőkészületek), hol a leselkedő végzet alakítja a hősök sorsát. Valódi abszurd (még mindig a családtörténetnél maradva) az a sértegetéssé fajuló helyzet (A diófa), amelynek nincs megoldása. A butaság mélyén gyakran a rosszindulat mérgei pusztítanak. A fiatalasszony férje ezt látva elvonul, s később már a teraszon, a diófa ritkuló lombjára tekintve, elmúlására célozva megjegyzi: „Katonák lovagolnak a diófa ágain…” Ez a kötetzáró írás. Rejtelmes utalásokkal, balladai homállyal.

Az előtte olvasható Ilonka című elbeszélésben viszont befejezett tényekkel találkozunk. A megözvegyült asszony mint a hagyatékok őre csupa lom lakásában („Előbb az édesanyja hagyatéka, aztán hozzákerült a húga hagyatéka is. Minden tele volt dobozzal.”) már nemigen találja helyét, mióta a férje is elment. A lakástűz oka az elköltözött fényképe közelében meggyújtott gyertya. Véletlen? Sors? Elrendelés? Az író nem ad feleletet. Ábrázol. S eközben a történelem és az emberi sors mélységeibe világít.

Mezey Katalin prózapoétikájában a novellából és elbeszélésből közvetlen kapcsolat nyílik a regény irányába. A kisprózában megragadott életanyagot Lessing szellemében az író a „termékeny pillanat” összetettségében ábrázolja. Úgy, hogy az olvasó az történések előzményét és következményét is érzékeli. Ez a fajta sűrítési, tömörítési eljárás alkalmas arra, hogy az életfolyamat látszólagos kiszámíthatóságában a kiszámíthatatlan logikájára döbbentse olvasóját. Arra az ok-okozati láncra, amelynek apró szemeire nem sok figyelmet fordítunk. Ám gyakran épp ezeken az apróságokon múlik az élet. (Magyar Napló, 2019)