Géczi János – Ladik Katalin: Lösz

Szókép, képszó. A szó képeket hív elő, a kép szavakat. Minél elmélyültebb az összpontosítás, annál többet. Annál többet láttat és mond.

A szó és a kép összekapcsolása, összekapcsolódása jelentős és sokszínű irodalom- és művészettörténeti múlttal bír ugyan, mégis a Géczi János költő, író, képzőművész és Ladik Katalin költő, performer, színésznő szerzőpáros Lösz című kötete tovább tudja színesíteni ezt az időnként formai és esztétikai megoldásaiban rögzültnek és megrögzöttnek tűnő palettát/planétát.

A 2019-ben megjelent Löszt kézbe véve elsőként a borító az, ami értelmezésért kiált. Elöl egy sárgálló löszfal, emberi kéz által belekarcolt jelekkel. Hátul – egy hasonló anyagfelületből – földtörténeti jelek dudorodnak ki. Elöl az ember, hátul az élővilág nyoma. Az egyik azáltal ad hírt magáról, hogy elvesz a laza anyagból, a másik azáltal, hogy hozzáad. Az egyik a lélek barázdáit húzza meg, a másik a testével épül be a falba. Innen nézve – a Lösz lapozása során – a lélek felől tarthatunk a test, a testesülés felé? Ráadásul a borító a cakkos szélű, folyót stimuláló fekete területével – amely a szerzők nevének és a címnek biztosít hátteret – térképszerűen hat. Vagyis tájékozódni segít? Erre hivatott a beltartalom is?

Nem meglepő, hogy a borító belső oldalai a külső inverzét nyújtják kollázs formájában. Elöl elsősorban szöveg- és képrészletek rétegeződnek egymásra, hátul ezek tépődnek vissza az alapig. Elöl a részletek hozzáadódnak a felülethez, hátul visszabontódnak. Ez a vizuális rímképlet valósul meg oldalakon keresztül, ha a kötetszerkesztő Ladányi István által írt Csecstó, paphalom (Utószó)-tól eltekintünk. Nem a visszaemlékezés jelentőségét kisebbítve, de Ladányi sorai inkább csak a művek keletkezéstörténetéhez járulnak hozzá, ám azt egyértelművé nem teszik. (És feltehetően nem is tehetik.)

2014 szeptemberében Beszédes István, a zEtna felelős kiadója a paphalmi alkotótáborba invitált magyar és szerb írókat alkotópárosi közös munkára, egymás szövegeibe íródásra. „Géczi János ismerkedik ugyan alkotópárjával, Zvonko Karanovićtyal, de leginkább a rovarok és a madarak által kilyuggatott löszfal mintázata, a falba vágott szűk lépcső kanyarulata és Ladik Kati mitológiai lénye ihleti meg.” A kötetben szereplő fotók születésének helyszíne, időpontja viszont bizonyosan ez. S az is bizonyos, a felvételek készítője Géczi János – egy kivételével, amelynek előterében éppen ő látható egy kerti pad háttámlájára és az ölében fölnyitott laptopjára támaszkodva. (Szerzője kilétére vonatkozóan csupán feltételezésekkel élhetünk.)

Nem túl gyakori a haránt alakú (fekvő formátumú) könyv. Az olvasója, szemlélője számára hamar világossá válik, nem a versszöveg, hanem a kép alakította ilyenné. Azzal azonban nem számolt a tipográfus, hogy ez olykor-olykor a szövegbefogadás rovására megy. Géczi János Töredék című versfolyamát/ciklusát többször töri gondolati egységen belül derékba úgy a dupla oldalú, szuggesztív képpár, hogy amikor továbblapozván az ember visszatér a textushoz, nem tud valójában visszatérni. A képek ereje felülírja, megsemmisíti a felvett nyelvi fonalat. Tördeléssel ezt el lehetett volna – és el is kellett volna – kerülni.

Az előre be nem tervezett, de Paphalmon 2014-ben alakult szerzőpáros kiindulási pontja az 1990-ben született Egy homoki patkánynak című Ladik Katalin-vers, amely szürreális képeivel jól illeszkedik a „lösz” – mint homokfal és mint „laza” képzettársítás – fogalmi jelentéséhez. S éppígy alkalmasak a folyó, part, halak, horgászbot kifejezések a Tisza-part – mint helyszín – vizuális megidézésére. Egyes szavak ismétlődése s az ezáltali új kontextusok teremtődése szinte végtelenné tágítható értelmezés-hálót/hálózatot biztosít az (újra)olvasáshoz.

Az előzőekben vázoltak alapján Géczi János Töredékétől azt várnánk, hogy a Ladik Katalin-versbe íródjon bele, vagy legalábbis arra reflektáljon mind a 23 opusával, de helyette mást nyújt. Másfelől még az sem mondható, hogy a remekül megkomponált fotókkal beszélő viszonyban lennének a sorok, hisz a kezdő kép kivételével – ahol Ladik Katalin a löszfalba vájt lépcsősor alsó harmadában áll, a kamerá(s)ra tekint, jobb kezével gesztust téve felénk – markáns elkülönülést figyelhetünk meg. A Géczi-versekben eleinte isten, ház, haza, út, világ a legfontosabb hívószavak, s az ezek mentén, ezek által generálódó emberi kapcsolatokat vizsgálja a továbbiakban; aztán a létezés apró lenyomatai, megnyilvánulásai felé mozdul el. Keresi a föllelhetetlent. Számon kéri az idő múlását és megjeleníti a változást: a lányságtól (11) a test rontásán/romlásán át az elmúlásig (39). Leginkább a 15. versben érhető tetten az a miliő, amely az alkotótábort jellemezhette Ladik Katalin személy(iség)e révén. És ez a személyiség a Géczi-fotókról tekint vissza szuggesztív erővel. A tekintetben, a nem titkolt ráncokban ott van a megélt és megértett életút keserédessége, a mulandóság fájdalma és a tartalmas múlt öröme. Ahogyan fölszegődik a fej (16, 17), mindent elmond. A gesztusok – szembetűnő teatralitásuk ellenére is – igazak, hitelesek, beszédesek. Nevezhetnénk mesterkélteknek is, ám inkább mesteriek, ki- és megmunkáltak, költőiek.

Hogy a köteten belül mégis sor kerül az Egy homoki patkánynak című versbe való beleíródásra, az Ladik Katalinnak köszönhető. Az 1990-es keltezésű vers minden egyes sora új életre kel, s újabb három sort vonz magához, az eredetihez hasonlóan szürreális négysorosokat teremtve ezzel. Az így létrejövő reflexív viszony ugyanakkor nemcsak a negyedszázaddal korábban keletkezettel áll fenn, hanem Géczi egyik központi problematikájával is, a hovatartozással. Azzal, ami egy szerbiai honfitárs számára más dimenzióban működik, s nem meglepő, hogy „időnként magyarul álmodott” (43). Ez a hozzáíródás két ponton módosít a felhasznált, újrahasznosított/írt szövegen. A 13. és a 14. sor összevontan vonz magához még hármat, illetve a 16. sor „Megcserepesedett” lánykaruhái a továbbírás során „Üszkös”-sé válnak. Végső kimenete a Ladik-ciklusnak is az elmúlás: „A nedv többé nem kering benne” (51). A határ oda jelölődik ki, ahonnan már nincs, nem lehet folytatás.

Zárásként – mintegy az újjáírást visszabontva – visszatérhetünk az eredeti vershez. De visszatérhetünk-e oda? Most, amikor már azt is gondoltuk, hogy egyszer sem lehet ugyanabba a folyóba lépni? A Tisza partjáról, a homokfal mellől. Ahol az ember – képben és versben – magasodik. (zEtna, 2019)