Tizenöt után érkezem a térre,
ahol a bronz Vörösmarty áll. Az
özönvíz elpépesíti azt, ami könyv,
alapjait fölszámoló papírköteget,
és elolvasztja, száj az édes szavakat,
a sok köteg verset. Nincs blúz, szoknya, nadrág,
zokni, cipő, haj se szárazon. Írók, s akik őket
írókká avatták, állnak bénultan a zivatarban,
inkább a fák és ereszek, eresztékek alatt, mintsem
a fák között vagy a szabadban. Tizenöt tízre
fejeződikbe a pusztítás.
A part – két szikla és a sziklaköz –
körbefoly, látszik, hol a kéz és
hol a száj az űrben, majd a szőrszálak,
ráncok rajzolódnak meg, a sebhely is
a boka felett, a bőr vékonyán.
Életszerűvé válni, céljául
megneveződni az emberlétnek.
Halványul, ami körülír, veszejti
a konkrétságot. A valószerűség
miként veszi fel az alakját
a kockadobás nyomán a valóságnak?
Mindezen túl nem tud semmit. Gyönge,
hunyorgó és rossz igeidőben
felbiceg a teraszra. Gazdává
válik az idő egy időre. A test
és a beszéd is, amelyek együtt
szemet adnak a látáshoz, nyelvet
csúsztatnak a beszédhez a szájba.
A terasz kockás, azaz négyzetrácsos.
Diocletianus érkezik velem, megépíti a várost,
amelynek a karja, bár védbástyát tart, a tengerbe lóg,
s nem több néhány percnél, ami a birtokába kerül az időből.
Tevekaraván, a kalifa ajándéka poroszkál keresztül Európán.
Óbégatás épít hidat a folyó felett,
s reggelre madrigállá írja át ívét a dalnok.
A falvat augusztus lávája önti el.
Rabokat hurcolnak magukkal a szerb hajók,
hiába hoznak helyettük török rózsát.
Elmondhatóvá válni vágyik egyszer minden,
vagy ha nem azzá, mauzóleummá Larnakában.
Sok tér és sok idő keveredésében
az a cselekmény nem válik valóra, amelynek
tulajdona vagyok. Nem futok egyetlen úton,
nem lesz belőlem egytömbű história.
Nyakamba hull két viaskodó darázs
a pinea gejzíréből,
hevernek velem a papíron.
a hőségtől megnyílt két kőlapon
gyökérfirkák és féregjáratok
árnyékujjával egy szál sóvirág mutatja
a silabizálásban meddig jutott
ez a nap a fény jégverése
érthető a pondró maradéka
ahogyan ékezetet tűz a repedésre
ez már a semmi beszéde
•
a víz és az ég nem csupán egymást
a parton heverő helyét is nézik
a kék síktükrök a nagyjelenetet
újra és újra figyelmesen
magukba fogadják majd átadják
egymásnak s ismét visszaidézik
•
nincs sem vesztes sem győztes
mérkőzik egymással a két tekintet
zsákmányát falja
a mindenség-szemű petymeg
Addig tartott az életünk,
ameddig éltek kék majmokat festő népek.
Azóta minket kizárólag a piktorok
és egyéb teremtő auktorok képesek elgondolni,
ekként lehetséges valósággá válnunk.
Attól fogva, hogy szökőár jött,
s lemetszették egymásról,
miként termést a termő ágról,
a felső és az alsó birodalmat,
az istenekről nincs tudomásunk.
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
