Hajnali boldogok; A házmester; A száműzött fohásza

Hajnali boldogok

A nyitott ablakon át még felhallatszik. „Nem, nem, nem, nem, nem, nem, / nem megyünk mi innen el…”, de lehúzzák a zenészek, elkezdenek pakolni: a hegedű a hegedűtokba, a harmónika a dobozába, a szintetizátort le az állványról, szét a dobokat, és vége a lakodalomnak. A félpityókos középkorú férjek zsörtölődő asszonyaikba karolnak, Isten áldja, Isten áldja, még egy kicsit búcsúzkodnak, és hazaindulnak, botorkálnak, le a lépcsőn, ki a hűvös levegőre, mert az jót tesz, nem árt a gyaloglás a sok evés-ivás után, ha fáj is egy kicsit a térd, a boka a sok tánctól, a sok tapodástól a szököm-ide-szököm-oda zenére. De mire a pincérek leszedik az asztalokat, és a mosogatóba kerülnek a tányérok, poharak, evőeszközök, mire az abroszokat bedobálják a mosodába, mire lekapcsolják a villanyokat, és zárnak, hogy hazainduljanak, a vendéglő előtt, a fák alatt felcsendül az „Akácos út, ha végigmegyek rajtad én…”, majd előkerül az „Utcára nyílik a kocsmaajtó…”, lábukkal harmincas férfiak, harmincas nők dobogtatnak ritmusra. Előttük a földön üvegek, kezükben pohár, töltenek, isznak, újra töltenek, isten-isten, komám, üvölti az egyik, csak a tisztesség s a becsület, ordítja a másik, és aztán fenékig a poharat megint, összeölelkeznek, kacagnak, csak azt akartam mondani, harsog bele a hajnalba egy hang, gyertek, álljunk körbe, s akkor: „Kör közepén állok, / körbevesznek…” satöbbi, van egy vicc, értetted-e, s valamelyik elkezdi, zubogja, gurgulázza, a poént nem hallani, de egyszerre mint a bomba, felrobbantja az ordító röhögés a lakónegyed kábaságát-némaságát, az egyik lefekszik a földre, úgy fetreng, a másik a fa törzsét fogja, a harmadik a mellét veri, kezével üti a térdét a negyedik, nem kap levegőt, röhögnek, vége-hossza nincs, valamelyik megszólalna, alig mond két szót, abbahagyja, még jobban hasogatják a hajnal bőrét, vörösek a röhögéstől, az alkoholtól, s akkor megint, és megint, kezdődik elölről az egész, merthogy: „Holnap hajnalig…”

Édesapám a szobában egyenletesen lélegzik, nemrég aludt el, az altató későre hatott, de felébred. „Boldogok a hajnali részegek”, mondja. A fal felé fordul. Állig betakarózik.

A házmester

Biró László emlékének

I.

Augusztus van, a reggel még hűvös,
de már készülődik a hőség,
ömlik be az ablakon a fény.
A szobában ébredeznek a gyerekek,
a reggelihez kenyérért indulok.
A lépcsőház ma csendes,
a lift se fel, se le.
Az első lépcsőfordulónál
fekete ruhás asszonyok jönnek szembe.
Köszönésemet nem fogadják,
egymáshoz nem szólnak.
Hajnalban, igen, hajnalban,
telefonál utánam a feleségem.
Az üres szatyor a kezemben megnehezül.

II.

Mintha az ő tulajdona lett volna,
a blokk minden részletét ismerte,
a pincében melyik cső merre megy,
melyik csap mit nyit, mit zár,
tudta, mikor jár le a lift működési engedélye,
kinek hány szobás lakása van,
melyikbe hányan laknak,
kinek biztonságos a bejárati ajtója,
ki fűt gázzal, ki villannyal,
a közös költséggel ki van elmaradva,
hány emeleten van bicikli a szemétledobónál,
hol nem működik a lépcsőház-világítás,
a tetőn a szigetelés rendben van-e,
és a blokk körül mikor kell kaszálni, takarítani.
Mindenkit számon tartott, hová utazik, mennyi időre,
ha sokáig nem látott valakit, megkérdezte,
mi történt, mikor, merre és egyáltalán.
Most ajtóján ismerősök, rokonok kopogtatnak.
A felesége kinyitja. Nem szól. Némán belépnek.

III.

Ma senki nem rádiózik hangosan,
ma nem ugatnak a kutyák,
ma mindenki csendben lép ki,
szinte lábujjhegyen lépked,
egy fehér ajtó előtt lassít,
és egy másik ajtóra gondol,
hogy azon túl, és túl azon.
A lépcsőházi némaságot
felissza az utcazaj.

A száműzött fohásza

Nem mondták, jó vagyok,
s mi vétek, mi bűn.
Közönyük rengetegében jártam.
Fölösleges vagyok, tudatták utóbb.
Szolgáidat szolgáltam,
de szolgáid sarlatánok lettek,
száműzött, sarlatán magam is.
Tőlük távol most nyugalom.
De hozzád közel közel-e?
Mindegy! Csak legalább te ne!
Legalább te!