Vannak írók és költők, akik tudatosan építik életművüket, járják a maguk útját, ám ettől függetlenül országszerte kevésbé ismertek. Pedig nemcsak szűkebb hazájukban publikálnak, és még sincs körülöttük nagyobb visszhang.
Közéjük sorolom a Székesfehérváron élő László Zsoltot, aki egyébként a Vár című folyóirat versrovatát is szerkeszti. Néhány évvel ezelőtt írta róla Román Károly: „Legjellemzőbb tulajdonsága az örökös hiányérzet. Ez hajtja előre az igazságkeresés útján, így lesznek versei ennek a keresésnek fájdalmas, indulatosan drámai vagy éppen ironikus, önironikus lenyomatai.” Így van, és hozzátehetjük, hogy a „pokoljáró” költők közé tartozik, aki mind a közösségi, mind a magánszférában nagy próbákon ment át, és talpon maradt. Hétköznapi emberként és költőként egyaránt.
Sokszor beszélt arról, hogy Takács Imre lénye és lírája milyen fontos hatást gyakorolt rá, és ennek valóban láthatjuk morális és esztétikai nyomait. Nem túlzás állítanunk, hogy honi költészetünkben ő járja tovább a leghűségesebben a „zsellérek unokájának” szellemi útját. Nem véletlen, hogy a Hajnal a mélyben című, legutóbbi – verseket és prózát is tartalmazó – kötetében is fölvázolja kettejük megismerkedésének történetét. Összekötötte őket közös szülőföldjük, a vasi táj is, túl a versek világán. S ahogy a kapcsolatukról szóló szöveg (Forduló csillagképek között járom be közös útjainkat) végén olvashatjuk: „…Hegyek a víztükörben… ott van ma is minden közös képünk és látványunk, az örök jelen vizében, amiben sosem sikerült boldogan megmártóznod. Ennek az örökös jelennek a terheit hagytad ránk és rám…”
Kissé szokatlan, hogy most vegyes műfajú kötettel jelentkezett. Most is költő elsősorban, a kisprózában gyakran alkalmi írásokkal rukkol elő, egyébiránt fontos adalékokat szolgáltat a hozzá közel álló irodalmi világ képéhez. Egyelőre a lírában erősebb, de a kötet megjelenése óta elsősorban prózát ír, kissé hátat fordítván a költészetnek. Bár a Búcsú a költészettől című verse másképpen is értelmezhető. Ennek befejezése: „…Leballagok a völgybe mégis / magamnak és másnak / művelni földszagú / magvas napjainkat –” Azt is sugallja ezzel, hogy a búcsú mégsem végleges. Kár is lenne a búcsú, hiszen hiányozna ez a kissé érdes hang, ez a tiszta beszéd. S ami a tematikát illeti: az új versek leginkább a megtalált társhoz, az általa ismét elnyert harmóniáról szólnak. A kötetcím sem túlságosan talányos: a Hajnal egyben a „múzsa” neve is, pontosabban Hajnalka. A „halálig foglak ölelni” állapotát rajzolják meg ezek a művek, hitelesen és a László Zsoltra jellemző hangon (Rög, Hűsítő várományos, Hajnal a mélyben).
Az oly sok testi-lelki válságon túljutott s remélhetőleg révbe jutott férfi állapotában fogant sorokat találunk itt: „…Erekben zsongó otthonom / lakatlan odú nélküled…” Másutt ugyanakkor megrajzolja a történelembe ágyazott emberi és költői sors természetét is (Szürke eminenciás). Ám itt is az intim szféra jelenthet föloldást, ekképpen: „…Ha velem alszol ma is / újra megszólít a csönd-zúgás / és magához hív végtelen kékjével a tenger –” Egyben az is sugallja a hatvan felé ballagó/rohanó nemzedék tagjaként, hogy túl vannak már az illúziókon, a korábbi évtizedek következményeit pedig elszenvedik, vagy éppen a túlélésre rendezkednek be. S ebben a helyzetben az igazi menedék csak a szerelem, a két ember közötti szilárd kapcsolat lehet.
A rossz társadalmi közérzet líráját írja tovább László Zsolt. Sok szertefoszlott álommal a háta/hátunk mögött. A vándorút végén a felejtés ellen szóló vers, amelyben Gáspár Lászlót, az évekkel ezelőtt eltávozott barátot őrzi meg a rokon szellemi vonások idézésével, a „Te már fönt én még itt lent” keserűségével. A helyenként túlírt szövegek mellett fölfigyelhetünk sikeres miniatűrjeire is, ezek közé tartozik például a Hársvirág-varázs. Második versszaka egyfajta távlatot is sejtet: „…Fölsír az alkonyat / Véres tetemmé lett / a tó fölött a nap / Volna még dolgom itt… / két világ között is / bújtatva arcomat –” Másutt a groteszk is megjelenik nála, miként ezt látjuk a Majális a temetőben soraiban. Dacos végkifejlete: „…És csak a Teremtő / előtt hajtok térdet –”
A Sodorvonal e kötet legnagyobb ívű vállalkozása. Alcíme szerint: …vízió más-más helyen és eltérő időben… Egyfajta „nemzedékvers”, vagy éppen az „őfelsége bohóca”-féle önportré. A zűrös, nyomasztó világ föloldását itt a szivárványt hozó hajnal biztosíthatja. Másutt – ezzel szinkronban – a fiúk, az utódok kapnak intelmet, útra bocsátó szép szavakat (Fiú a felföldről). Az apa álmai jelennek meg itt, azzal együtt, hogy a közös haza, a közös ébredés vágya is megfogalmazódik. És: szerelem, tenger, ember, természet. Vezérszavak ezek László Zsoltnál, másrészt a múló idő is megérinti. Újszerű nála a természetimádat, a tengert éppúgy csodálja, mint a vakító hómezőt, túl minden határon. Közben újra és újra megvallja az „otthon vagyok benned” biztonságát.
A kötetben a képzőművész barát Revák István számos grafikája erősíti a szövegek tartalmát. Letisztult, erős alkotásokkal, szinkronban a kötet anyagával. (Művészetek Háza, 2018)
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
