Koldusopera

Többféle módozata van annak, hogy miként lehet néhány perc alatt rábírni egy vadidegen embert arra, hogy kisebb-nagyobb összeget átadjon valakinek. Természetesen ennek legegyszerűbb formája a koldulás. Hajdanán megszokott látványt nyújtottak a többnyire templomok mellett álldogáló vagy ülő kéregetők. Voltak, akik Jézus nevében koldultak, de többnyire csak némán álltak ott, kezüket előrenyújtva. Ezeknek a szerencsétleneknek már az öltözete is szánalmat keltett, de voltak köztük mozgássérültek, nyomorékok vagy éppen amputált
hadirokkantak is, akikre tisztelettel vegyes szánalommal néztek a templomlátogatók, és minden jóérzésű ember kötelességének érezte, hogy adjon nekik néhány fillért. Különösen igaz volt ez vidékre, ahol az emberek ismerősként tekintettek a temp­lomi koldusokra, s talán némelyikük személyes történetét is ismerni vélték, ami ebbe a szörnyű megalázott helyzetbe sodorta őket. A könyöradomány egyébként az adakozó lelkiismeretét is megnyugtatta kissé, továbbá a falubeliek előtt is nyilvánvalóvá tette, hogy az illető gyakorolja a könyörületesség erényét, s hogy ő ezt meg is engedheti magának. Egyszóval: a gesztus pszichikailag az adakozónak is hasznos volt.

Ezek a régi koldusok nem tolakodtak oda az emberekhez, nem készítettek feliratos táblákat, és a kérés és a köszönés szavain kívül különösképpen még csak nem is beszéltek. Egyetlen meghatározó attitűdjük volt: az alázat.

Ennek újabb és legszélsőségesebb megnyilvánulása a budapesti utcákon – néha éppen az utca közepén – néha fel-felbukkanó koldus, aki úgy kushad négykézláb a földön, mintha csak egy rongycsomó lenne. Egész testét valami szürke esőkabát takarja, s kendőjétől még az arcát sem látni, mindössze annyi deríthető ki róla, hogy nő az illető. De hogy fiatal vagy öreg, azt már nem lehet tudni. Nem mozog, nem szólal meg, még csak fel sem néz, s csupán a feje előtti kis műanyag pohár utal arra, hogy koldul. Egyik barátom szerint a Balkán déli részén szokásos ez a fajta, ember alatti létezést megidéző, hangtalan könyörgés.

Budapesten egyébként számtalan formáját láthatja az ember a koldulásnak. Van, aki csonkolt testrészét vagy fekélyes lábát teszi közszemlére, de a legtöbben kézzel írt hullámpapír táblákra írják kérésüket. Valamikor régebben, egy fiatal, kortárs képzőművész – akinek a nevére persze már nem emlékezem – megvett ezekből az ákombákom feliratokkal teli táblákból jó néhányat, s installációként kiállította őket az Ernst Múzeumban. Persze nem tudhatom, hogy mennyit fizetett értük, de feltételezem; mindenki jól járt. A koldusok is, akik így talán nagyobb összeghez juthattak, s a képzőművész is, aki ezzel a szokatlan gesztussal hívta fel magára a figyelmet.

Feleségem meglepő élményre tett szert egy ilyen táblás koldussal kapcsolatban. Éppen a Nyugati-aluljáróban lévő SPAR élelmiszerboltba ment vásárolni, amikor látta, hogy nem messze onnan egy fiatalember térdel, nyakában egy táblával, amire golyóstollal ezt írta: „Éhes vagyok!” Feleségem a vásárlása során vett neki egy túrós táskát, ám amikor át akarta adni neki azt, a fiatalember ridegen közölte: „Nem kérem!” Válogatós ember lehetett, mert nem csupán a túrós táska ellen volt kifogása, ugyanis még feleségem szeme láttára odament az éhezőhöz egy fiatal pár is, akik banánnal kínálták, de ő ezt is visszautasította. Feleségem azóta nem adakozik a koldusoknak.

Nem írok itt azokról az emberekről – az utcazenészekről vagy például a meglepő külsejű, mozdulatlan, „élő szobrokról” –, akik valamilyen produkciót (néha igazán színvonalas vagy érdekes produkciót) nyújtanak a várt pénzadományért. Bár ott vannak azok a táblával vagy tábla nélkül, de kutyával koldulók, akiknek állat társai néha produkciószámba menő viselkedéssel hívják fel magukra – illetve gazdájukra – a figyelmet. A kutyával koldulók egyébként meglehetős hatékonysággal végzik tevékenységüket, mert jól tudják, hogy vannak olyan embertársaink, akiket jobban meghat egy nyomorult sorsú kutya, mint egy emberi lény.

Nagyjából ötven éve (de lehet, hogy már régebben) a koldulásnak teljesen új formái jelentek meg, amelyeknek már semmi köze nincs a kéregetéshez, s inkább a „tarhálás” kifejezést érzem rá legtalálóbbnak. Míg a koldus passzívan várakozik, s csak kevés beszéddel hívja fel magára a figyelmet, arra várva, hogy az adakozó menjen oda hozzá, addig a tarháló rajta üt kiszemelt áldozatán, s különböző eszközökkel, nemritkán tolakodóan próbálja azt adakozásra bírni. A hétköznapi ember ilyenkor többnyire zavarba jön, s ha fizet, azt elsősorban azért teszi, hogy mielőbb szabaduljon a kínos szituációból.

Én huszonhat évig laktam a Nyugati tér aluljárója közelében, s ez idő alatt legalább heti rendszerességgel jöttek oda hozzám a legkülönbözőbb életkorú, külsejű és modorú emberek, hogy ilyen-olyan ürüggyel pénzt kérjenek tőlem. Volt köztük olyan is, aki megragadta a karomat, hogy megállásra bírjon. A tarhálók egy része állandó szereplője volt az aluljárónak, de voltak köztük fiatal narkósok és alkalmi tarhálók is, akik csak bepróbálkoztak az embernél. Ők többnyire még csak magyarázatát sem adták a kérésüknek. A Nyugati pályaudvar közelsége miatt egyébként gyakori érv volt, hogy az illetőnek nincs pénze vonatjegyre vagy élelemre, egyszer pedig egy fiatal nő azt adta elő, hogy otthon felejtette a mobiltelefonját, s miután egy telefonhívás létfontosságú lenne a számára, adjak neki százasokat vagy kétszázasokat, hogy az aluljáróban lévő bedobós telefonok egyikét használni tudja. Ezek után felajánlottam neki az én mobiltelefonomat, de azt nem vette használatba, hanem tovább rohant.

Lehet, hogy szégyellnem kellene, de az évek során bizony megkérgesedett a szívem, s többnyire úgy mentem át az aluljárón, hogy figyelemre sem méltattam a tarhálókat.

Talán a legriasztóbbak azok a nők, akik alvó kisgyermekkel a karjukon tarhálnak. Hogy miért? Mert egy szociológus barátom felvilágosított: ezek a gyermekek be vannak nyugtatózva, s „tulajdonosuk” csak bérbe veszi őket, ugyanis a koldusok és tarhálók mögött bizonyos belőlük élő „üzletemberek” működnek.

Tizenhat-tizenhét éves lehettem, amikor először láttam színpadon Bertolt Brecht Koldusoperáját, s akkor még azt hittem, hogy a jól üzemelő koldusmaffia a szerző fantáziájának a leleménye, aminek akkoriban nagy elismeréssel adóztam. Ma már, mióta lépten-nyomon látom, hogy vélhetően ez egy ma is működő üzletág, sajnálkozva nézem azokat az ártatlan lelkeket – többnyire fiatal nőket –, akik pénzzel támogatják ezt. Nyilván fogalmuk sincs arról, hogy ezek a szerencsétlen emberek éppúgy leadják a sápot „munkaadóiknak”, mint az úgynevezett „szexmunkások”.

Az alvó gyerekkel, kántálva tarháló nő a villamoson is fel-felbukkan, s éles szemmel választja ki azokat a gyengébb tűrőképességű nőket, akik fölött megáll, mondja-mondja a magáét, és nem tágít mellőlük. Aki ilyenkor pénzt ad, az tulajdonképpen váltságdíjat fizet azért, hogy szabadulhasson a kínos szituációból. Amennyiben túl sokáig érzéketlennek bizonyul az illető a könyörgésre, az könnyen átfordulhat átkozódásba is.

Gyakorlatilag ugyanezt a váltságdíjat kiprovokáló taktikát folytatja az a férfi is, aki iszonyú bűzével áll oda egy-egy ülő utas fölé, s érthetetlen szavakat mormol. Stratégiája mindössze azon alapul, hogy némi pénz fejében hajlandó eltávolodni áldozatától. A villamos ugyanis a legkedveltebb terepe a tarhálóknak, hiszen itt az emberek helyhez vannak kötve, s tagadhatatlan szégyenérzetüket leplezve a többi utas előtt, kénytelenek közömbösséget mímelve kinézni az ablakon, vagy pénzt adni.

Én meglehetős gyakorisággal utazom a négyes-hatos villamoson, s így alkalmam volt megfigyelni egy-két módszert.

Két igazán szerencsétlen amatőr tarhálóval is szoktam találkozni, akik csak egy-egy mondatot ismételgetnek – nem sok eredménnyel. Egy idősebb nő csak ezt mondogatja szinte végtelenítve: „Jónapóót, kisegííít?” A másik – valamivel fiatalabb – némiképp meglepő módon próbál az utasok kegyeibe férkőzni. „Balesetmentesutazástszépnapoót!” – hajtogatja.

Aztán ott van egy negyven év körüli, erőteljes testalkatú, fekete hajú férfi, akinek jobb lába a föld fölött kalimpál, s egy rövid kis mankóra támaszkodva jár. Ő aztán igazán szűkszavú, mert mindössze ezt ismételgeti sztentori hangon, mindaddig, amíg a villamoson tartózkodik: „Éhes vagyok! Éhes vagyok!” Két alkalommal láttam kiesni a szerepéből. Egyszer egy nő mellett haladt el, amikor az nyitogatni kezdte a táskáját, mire ő a várhatóan előkerülő pénztárcára várva megállt, de a nő csak egy papír zsebkendőt vett elő, hogy kifújja az orrát. „A kurva anyádat!” – mormogta ekkor az orra alatt az éhes ember. Egy másik alkalommal egy fiatal nő mellett járt éppen, s ekkor a következőket hallottam tőle: „Éhes vagyok! De jó segged van. Éhes vagyok!”

De az igazán megrázó az, amikor gyerekek tarhálnak. Egyszer egy tizenéves gyerek kerekes székkel szállt fel a villamosra, ölében pedig táblát tartott, amiből megtudhattuk, hogy árva és segítségre szorul. Egy másik, nagyjából ugyanilyen idős, szemüveges kisfiúnak (érdekes, kislányt még nem láttam tarhálni) a nyakában lógott a tábla, amin ez volt olvasható: „Néma, sérült fiú vagyok, a műtétemre gyűjtök.”

Egy alkalommal – szó szerint is – különös színfolttal bővült a felhozatal. Egy tíz-tizenkét év körüli kisfiúval, akiről nem lehetett megállapítani, hogy nagyon sötét bőrű cigány vagy afrikai fekete-e, s miután néma volt, vagy legalábbis ezt alakította, még arra sem volt esély, hogy beszéde alapján eldönthesse az ember a kérdést. Egyik keze be volt kötve, nyakába akasztva pedig egy gyanúsan szépen tipografált, számítógéppel készített feliratot hordozó, lefóliázott(!) tábla volt, amelyből megtudhatta az ember, hogy félárva, öt testvére van, és édesapja műtétjére gyűjt. Feltételezett némasága okán az ablakon kibámuló, újságot olvasó, figyelmetlen utast kezével meg is bökdöste, hogy felhívja magára a figyelmet.

Ezekről a gyerekekről Charles Dickens Twist Olivérje jutott az eszembe, az árva kisfiú, aki egy tolvajbandába csöppent, amelyik aztán „szakmát adott a kezébe”. Vajon kik lehetnek azok, akik ezeket a gyerekeket betanították a tarhálás e módozataira?

De van olyan tarháló is, aki tisztes szakmának tekinti tevékenységét, és meglehetős komolysággal, sőt szorgalommal végzi azt. Egy ilyen profival lehet a Nyugati tér és a Széll Kálmán tér közötti villamosszakaszon leggyakrabban találkozni. Ő egy ötven-egynéhány éves, szemüveges férfi, aki mindig terepszínű ruhában jár. Megjelenése alapján hihetnénk akár egy vadászatra induló bérszámfejtőnek is. Ő lassú higgadtsággal járja végig a villamost, és ezt kántálja szép hangsúlyozással: „Támogassák a nélkülözőt! Minden fillér számít. Ételre és gyógyszerre kellene.”

Utóbbi állítását néha egy kezében tartott recepttel is igazolni próbálja. Régi vágású, konzervatív tarhás, ami abból is látszik, hogy a fillér – amit nyilvánvalóan szimbolikusan, a legkisebb pénzegységekre utalva használ – már generációkkal ezelőtt eltűnt pénzforgalmunkból.

Erre a férfira már-már tisztelettel nézek, ellentétben azzal a pimasz, álrokkant nővel, akinél ellenszenvesebb tarhálóval még nem találkoztam. Ő egy rendezett ruházatú, harminc év körüli, alacsony, kövérkés nő, aki a fejét ferdén tartja, s úgy jár, mintha az egyik lába rövidebb lenne a másiknál. Azzal tűnik ki a többi tarháló közül, hogy semmi alázat, kérés, sőt tisztelet sem jellemzi fellépését. Egyszerűen átveszi a hatalmat a villamoson. Nemcsak beszélget, de néha minősíti is azt az embert, akivel éppen kontaktust létesít. Ilyeneket mond: „Látom, rossz napja van ma reggel, de azért, ugye, nem vágná földhöz, ha megszánna egy-két forinttal?” „Ne legyen már ilyen morcos kora reggel!” „Asszonyom! Ugyanekkora fiam van, mint az öné, nem tudna kisegíteni egy kis pénzzel?”

De még kéretlen nagyvonalúságot is képes mutatni, mert egyszer ezt mondta egy fiatalembernek: „Tőled nem fogadok el pénzt, mert látom, hogy diák vagy.”

Egy idő óta, valami csodálatos kúrának köszönhetően, szemlátomást kigyógyult testi nyavalyáiból, mert már egyik lába sem rövidebb, és a feje sem ferde, de a tarhálást azért hasonló stílusban folytatja.

A gyors pénzhez jutást a kolduláson és a tarháláson kívül a szélhámosság különb-különb fajtái teszik még lehetővé. Ezúttal három olyan esetet mesélek el, amelyek főszereplőit kreativitásuk okán kénytelen vagyok elismeréssel említeni, bár személyesen csak egyikükkel volt alkalmam találkozni.

Például „Balázs bácsit” – sajnos – nem ismerhettem meg, de működése olyannyira imponált nekem, hogy alakját még egy novellában is megjelenítettem. Ezért most csak röviden emlékezem meg róla.

A történet valamikor az ezerkilencszázhetvenes évek táján játszódik, amikor nagyanyám még élt, és együtt laktunk. Egy alkalommal, amikor munka után hazamentem, nagyanyám azzal fogadott, hogy „itt volt a Balázs bácsi a rózsatövekkel”.

„Milyen rózsatövekkel? És ki az a Balázs bácsi?” – kérdeztem.

Akkor nagyanyám elmesélte, hogy egy „szimpatikus, idős úr” – állítólag régi munkatársam – keresett engem azzal, hogy hozta az általam megrendelt rózsatöveket.

„Minek kellene nekem rózsatő? Hová ültetném? A veranda kövezetébe?” – vágtam közbe.

„Ezt én is megkérdeztem tőle, de ő nem árult el semmit. Diszkrét ember volt. Csak azt mondta, hogy nem tudhatja, kinek vetted, de ilyen kedvezményes áron ez mindenkinek megéri, s ő a régi barátod, ezért vállalta ezt a szállítást.”

Mint kiderült; a kedvezményes ár nyolcvan forint volt, ami azért még azokban az években sem volt túl nagy pénz, mert egy átlagkereset akkoriban 3-5000 forint körül járt. Nagyanyám átadott Balázs bácsinak egy százast, ő pedig akkurátusan visszaadott belőle húsz forintot, aztán egy kicsit még beszélgettek rólam (?!), majd a szimpatikus úr távozott.

Az állítólagos rózsatövek különféle bokrok száraz ágaiból álltak, amelyeket több bogra kötött, vastag spárga hurkolt akkurátus csomóba. Az ágak a közeli Mechwart térről származtak, ahol a kertészeti vállalat emberei már napok óta dolgoztak. Amikor az ágcsomóval leballagtam a földszintre, hogy kidobjam azt a kapu alatti kukába, egyre azon törtem a fejem, hogy az állítólagos Balázs bácsi miért éppen nyolcvan forintra vágta meg nagyanyámat (az összeget aztán persze megadtam neki), akit akár ki is rabolhatott volna. Ugyan nagyanyámnak már korábban szigorúan a lelkére kötöttem, hogy a távollétemben senkit ne engedjen be a lakásba, de ezúttal semmi komolyabb baj nem lett ebből, s talán még jól is esett nagyanyámnak, hogy valakivel elbeszélgethetett rólam (!). Őszintén szólva: némi rokonszenvvel gondoltam erre a mértéktartó szélhámosra, akinek volt egy ötlete, s ennek megvalósításáért feljött a házunk második emeletére is. Nyolcvan forintért! Egyébként pedig Nagyanyám soha nem hitte el, hogy egy átverés áldozata lett, s hogy tőle hallottam először és utoljára Balázs bácsiról, akivel azért szívesen megismerkedtem volna.

Egy másik kreatív szélhámossal sem volt alkalmam megismerkedni, mert neki Tamás fiam lett nemrégen az áldozata. Tamás autóval jött haza, és a Podmaniczky utcában parkolt le, amikor azt látta, hogy egy jól öltözött fiatalember rohan utána integetve. Amikor odaért hozzá, a következőt adta elő: „Az Oktogon óta követlek, még rád is dudáltam. Nem látod, hogy mi van az autóddal? Kék füst jön belőle. Ez nagy baj. Olaj kell bele, de azonnal. Tudod mit? Járasd a motort, és nyisd fel a motorháztetőt! Én elmegyek és veszek neked olajat. Körülbelül ötezer forintba kerül. Addig is nagyon vigyázz a csomagomra, mert értékes dolog van benne!”

Ezzel a fiam kezébe nyomott egy kis méretű, díszes papírzacskót, átvett ötezer forintot, és eltűnt. Tamás vagy fél óráig álldogált a nyitott motorháztetővel és járó motorral parkoló autója mellett, majd lassan ráeszmélt, hogy egy szélhámos áldozata lett. Hazajött, ahol megnézte, hogy mit tartalmaz a rábízott díszes kis zacskó, s abból egy kilónyi kristálycukor került elő.

A harmadik eset azonban már velem történt. Éppen a Visegrádi utcából jöttem ki a Szent István körútra, amikor egy középkorú, jó külsejű asszony toppant elém, kezet nyújtott és bemutatkozott. Elsőre azt hittem, hogy valami kiállításmegnyitóról ismerhetjük egymást, ezért kezet fogtam vele, és én is bemutatkoztam

„Csíksomlyóból jövök – mondta (persze! hát honnan máshonnan?) –, a kisfiam az Amerikai úti idegsebészeten van (ajaj!), és ma hozhatom ki, de kellene vennem neki egy kis melegítőt, mert így nem hozhatom el. Pénzt nem fogadok el, de megkérném, hogy jöjjön el velem egy ruhaboltba, és vegyen neki egy ilyen kis ruhát!” – és a kezével még a méretet is mutatta.

„Nézze; én azt sem tudom, hogy hol van gyermekruhabolt, meg amúgy is sietek – válaszoltam kissé zavartan. – De hozzájárulok a vásárláshoz.”

Ezzel elővettem egy ötszázast, mert hirtelen ennyi akadt a kezembe. A nő gond nélkül elfogadta. Aztán kis idő múlva elszégyelltem magam, mert keveselltem az ötszázast. Visszanézve keresni kezdtem a nőt, s hát látom ám, hogy vagy ötven méterre onnan megállított egy házaspárt is. Kézfogás, bemutatkozás, pénz átvétel, aztán ment tovább, újabb „ügyfelet” keresni.

Ügyes!