Jenei Gyula: Mindig más

Jenei Gyula egyre inkább az idő költőjévé válik.Az időben rend van (2011) után gyűjteményes köteteMintha ugyanaz (2014), a legutóbbi pedig Mindig más címmel jelent meg. Szemléletére jellemző ez a kettősség, a jelenségeket sokféle nézőpontból mutatja be, ezek közé tartozik az emlékezet is, ami új kötetének alcímében is szerepel, tehát összeolvasva azt kapjuk: a mindig más emlékezet versei. Az ember egy kicsit másképpen vagy még inkább mindig másra (is) emlékezik, amiről újabb emlékek jutnak eszébe, így a folyamat megsokszorozódik. A viszonylag hosszú költeményekben általában egynél több emléknyom és idősík szerepel, mert a múltidézés összetett pszichológia folyamata sokrétűen asszociatív. Ezek a tudat fotói, egy szavakból alkotott fotóalbum, noha csak ritkán hivatkozik fényképekre. Jellemző, hogy a múlt önmagára zárulhat, ha olyan családi képeket nézegetünk, amelyek nem tudjuk, kit ábrázolnak, vagy ki készíthette, és már nincs az élők közt, akitől megkérdezhetnénk: „felnőttként nem fogom tudni, / ki fotóz le, s egy idő után már nem lesz, aki / megmondhatná. talán a nagynéném férje? ő sokszor / elmotorozik látogatóba nagyszüleimhez egy távoli / városból” (Fényképek). A kötet és az egyes versek szerkezete még inkább a tudat különböző idejű pillanatfelvételeiből összevágott filmetűdhöz, mozgóképtöredékekből összeállított montázshoz hasonlítható, mert a költemények cselekményesek, epikai tartalmuk és hitelük van, belőlük novellák vagy akár az egészből regény is írható lenne.

A költő múltidézése önreflexív, szenvedélyesen önelemző, kegyetlenségig őszinte és melankolikusan vallomásos. Negyven év múlva visszament a szülői házhoz, és emlékezett. Nem véletlenül az Ahol állnék a nyitó vers, mert ez a kötet egyik legjobb szövege. Aprólékosan leltárba veszi, mi volt és mi változott, és a fokozódó szembesítésben az idő szédítő örvényébe kerül, amikor a versírás „mostjából” megképzett feltételesen jövő idejű múlt összeér a jelennel. És ekkor, a zárlat eksztázisában, az idősíkok horizont-összeolvadásában létrejön a lírai én megrendítő találkozása korábbi önmagával: „s akkor kezdenék csak el szédülni / igazán, amikor pár méterre, az utca túloldalán / észrevenném a házat, ahol tizenhét éves koromig / lakni fogok, s ha kinézek az ablakából, pont / – ahol állnék – arra a sarokra látok” (Ahol állnék). Innen indul az emlékezés, majd megelevenednek a szomszédok, az iskolatársak, az óvoda, az udvar, a rokonok, a család: apa, anya és a nagyszülők, a gyerekkor többnyire nyomasztó kellékei és eseményei. A Teasütemény az egyetlen verscím, ami nem referenciális, hanem a kevés – Kosztolányi Dezső, József Attila, Baudelaire, Thomas Mann, Pilinszky János mellett előforduló – irodalmi allúzió egyike, hogy Proust emble­matikus emléktárgya is szerepeljen, de – jellemző módon – Jenei Gyula „teasüteménye” a gyerekkori vágóhídból származó egyedi zsírszag: „később, több évtizednyire / a gyerekkortól rendszeresen elfutok egy másik település / húsüzeme mellett, ismerősen csap meg az a régi / szag. a feleségem, aki majd lesz, s néha együtt fut / velem, fintorog a bűz miatt, ami nekem olyan / ismerős, hogy szinte már kellemes – akár / egy teasütemény” (Teasütemény).

Az emlékezés hangulatként lehet pozitív, ilyen a vágyódó múltidézés, a nosztalgia, de többnyire fölzaklató és gondterhelt, mert mindkettőben saját időnk elmúlása, a létünkben lévő semmi válik érzékelhetővé. Az emlékezésben a halálhoz viszonyuló lét szorongása nyilvánul meg, mert benne az emlékezőt maga az idő ejti foglyul. Aki emlékezik: az idővel bíbelődik, fölidézi, elfelejti, jövőként írja elő a múltat, de csak úgy tesz, mintha lehetne más is, mint ami lett: „és akkor hirtelen megrepedne a csönd, és újra / elindulna az idő, és én mennék vele, és akkor még / azt hinném, lesz beleszólásom, hogy hova” (Kórház). A saját halál kifejtetten csak néhány alkalommal fordul elő, nem véletlenül, inkább a kötet vége felé, de a korábbiakban is nagyon sok szomorúság és félelem van, ami a saját elmúlás képzetét implikálja. Az utolsó szöveg azonban csak erről szól. Jellemző és egyben meglepő módon ez is emlékvers, amelyben a jövő emlékként tér vissza a megírás jelenébe: „s legyek még inkább egyedül, még inkább / idegen, és ha a felhők mögül a késő délutánba hullik / a nap, akkor úgy szűrődjön a fák közt a fény, mintha / értelme volna, mintha lehetne még” (Avar). Nincsenek ciklusok a kötetben, mert itt minden egyben van: a mintha ugyanaz, az elmúlás, létidőnk végessége mindig más emlékkép mögül tör rá a beszélőre, mindig más szögből és szereplőből árad. A halál, a nem lesz, az értékpusztulás a legfontosabb motívum, lényegében mindegyik versben szerepel: „akkor még / én sem fogok többet tudni a szerelemről, és nem tudok / többet a halálról sem. / szinte semmit. mondjuk, a halálról / ő sokkal többet fog tudni. pontosabban: tizenhét évesen / fog többet tudni. mert egyébként meg ki ismerheti a jövőt?” (Semleges).

A kötet legnagyobb ereje a hitelesség, a „helyettem írták” élményét adja, hiszen a gyerekkorokban sok hasonlóság lehet, különösen a közel azonos korosztályokéban, ami az olvasót is összehasonlító emlékezésre ösztönzi. A költő megidézi a hatvanas–hetvenes éveket, a szegénységet, a kopottságot és a mindenkori gyermeki rácsodálkozást a világra. Verscímeiben elsősorban tárgyakat, helyszíneket, személyeket, foglalkozásokat nevez meg, amelyekkel kapcsolatba került, amelyek elindítják emlékezését. A hangulatokat, az apróságokat tartja a legfontosabbnak, mert a hangoltságban a világhoz való viszony fejeződik ki, amelyben a hétköznapi létmegértés történik. A legtöbbször szereplő még, már, majd, lesz, legyen, lenne időhatározó szavak teremtik meg az időszembesítést, és vezetnek el a létösszegzésig, mert minden vers egyben létértelmezés is, hiszen a lét: idő, és létezésünk nem más, mint folyamatos és visszafordíthatatlan hanyatlás. Ebből fakad a kötet megrendítő hatása, eredendő elégikussága, a sokféle hangulatot kellően részletező, mégis minden összetevőjében lényeges versmondatok csöndesen hömpölygő melankóliája: „megrettenek, mert nagyanyám nyitott szájjal fekszik, s nem hortyog, / nem is lélegzik. közel megyek hozzá, s tudom: / meghalt. kint lapos, esős ég, bent még meleg / a vaskályha, a szívben kocsonyás félelem: […] amikor megint nagyanyámat / figyelem, hogy nem lélegzik, egyszer csak kinyitja / a szemét, s megkérdi: hány óra van, kisfiam? / ijesztő lesz, mint egy horrorfilm, persze akkor még / azt sem tudom, hogy létezik horrorfilm. csoda, hogy / bele nem halok az ijedségbe! aztán eltelik a gyerekkor, / felnövök majd, nagyanyám pedig nem öregszik, mert / hajlottabb már nem lehet, több ránc sem fér el rajta, / de azért elzsörtölődik még velünk vagy tizenöt évig. / s amikor meghal, nem nézem meg arcát a ravatalon” (Félelem).

A szövegek viszonylag hosszúak, sokféle mozzanatot magukba szippantanak, mégsem túlírtak, mert Jenei Gyula jó érzékkel, éppen a megfelelő ponton fejezi be a verset. Különösen kiemelkedők zárlatai, mert a sokat sejtető elhallgatással, a nyitottsággal, a tárgyon felülemelkedő transzcendenciával teremti meg műveinek metafizikai hatását. A befejezés szinte mindig negatív, de az „elemeléssel” elkülönbözteti a tisztán tárgyszerű leírástól. Ezzel teremti meg szövegeinek líraiságát, amely enélkül akár prózai emlékezéssé is tördelhető lenne: „és a gombászó réten körbeforognak / az évszakok. az idő / mégis egy irányba halad. s legfeljebb / visszanéz, aki valameddig együtt megy vele” (Rét). A vers vége mindig az emlékezés, és gyakran az élet vége is, amikor az időből az idő fölöttibe, a tárgyszerű leírástól a tárgyakon túliba, a fizikai világból a metafizikaiba emelkedünk, ahol már mi magunk is emlékké válunk, mint a sok megidézett, már régen halott szereplő, aki csak itt éledt újjá egy kicsit, de csak addig, ameddig a versben – magunkkal együtt – metafizikai létezővé olvassuk: „[apám] tanít, hogyan kell fogni a szöget, hogyan / üssük, hogy ne a kezünket, s lehet, közben véletlenül / a saját ujjára is rácsap. de nem ettől párásodik / be a szeme. ünnepélyesen mondja: látod, ha én már / nem leszek, így tartsd a kalapácsot.”

Az emlékezet időszerkezete kettős. A múlt megváltoztathatatlan, mivel már végérvényesen megtörtént, és mintha mindig ugyanaz maradna, vagyis benne bizonyos értelemben örökké válik a valaha volt: „ahol már örökre / ott állok apámmal az ő apjának sírja előtt. apám / fogja a kezem, és beszél, és beszél. és szomorú lesz / a hangja, és az enyém nem tudom, milyen” (Temető). De a múlt igazán múltként csak a jövőben történik meg velünk az emlékezésben. „A jelenvalólét tulajdonképpen csak annyiban tud volt lenni, amennyiben jövőbeli. A voltság bizonyos értelemben a jövőből származik” (Heidegger: Lét és idő – kiemelés az eredetiben). Az vagyok a jelenben, aki a múltban leszek. Ezért nincs változóbb, mint a múlt, mert azt a jövőben létrejövő emlékezet teremti meg. „A múlt nem volt, hanem terem” (Assmann: A kulturális emlékezet). Ráadásul a mindenkori jelen akaratlanul is befolyásolja, sőt meghatározza az emlékezést, és természetesen a felejtést is, tehát a kötet legalább annyira a nem emlékezésé is: „másra nem is igen emlékszem. / nem emlékszem a kórházi kosztra, az ebédlőre, / a nővérekre, szobatársakra, a vécé csempéjére, / a vizsgálatokra, a várakozásokra, a folyosó székeire. / semmire” (Papucs). Ha belegondolunk, tényleg csak az és csak akkor lesz számunkra eleven és jelenvaló a múltunkból, amire és amikor emlékezünk.

A költő a születése (1962) utáni valamikorba, egy kitalált és képzetes időbe helyezi saját (el)beszélői pozícióját, amikor még számára minden jövő, és innen fut előre először a gyermekkorába, a hatvanas–hetvenes évekbe, majd innen még negyvennel tovább a megírás idejébe. Ez a „versidő”, ami akkor is meghatározó, ha a szöveg éppen nem reflektál rá, noha gyakran szerepel: „amikor ezt a verset írom”, és innen halad tovább a saját haláláig: „hol az origó? előre vagy hátra fut a számegyenes? s én / hol leszek? hol állok majd azon a lapon, amire gyerekkort / rajzol egy idegen kéz – nekem? gyerekkort, amiből / felnőni nem lehet” (Babonák). A gyerekkorból azért nem lehet felnőni, mert megtörténtségében „örök”, továbbá az időbeli távolság miatt a saját múlt is olykor idegenül hat. Az emlékezet mindenképpen a felidézett, a teremtett múlt valósága vagy akár fikciója, hiszen „igazsága” még az emlékező számára is ellenőrizhetetlen. Nem véletlen, hogy itt szerepel a kötet címadó fordulata: „ám ha elfelejtek egy történetet, s csak / a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság megalázó ragacsa / marad, akkor is újra- és újrajátszhatom mindig / másként, mint a seriff az igazságtétel pillanatait, vagy / a beteljesülő szőkeséget. átírhatom az emlékeimet, de / a valóság, amely elkísér majd eddig a versig, / ugyanaz marad?” ( Bicska [kiemelés tőlem – S. F.]).

Jenei Gyula igazi lírai leleménye, amivel megvalósítja Heidegger időszemléletét, hogy a jövőt, a jövő emlékezetét ábrázolja, vagyis képzeletben nyitott jövőként írja meg múltját, holott az már régen megtörtént, de jelenéből a saját voltjában újra elidőzve – azt megidézve ésbenne megidőzve, ahol szó szerint meg idősül, vagyis létében azonossá válik saját idejével – ismét nyitottá teszi. A költemények grammatikai jövő idejében lesz a múlt igazán múlttá a versidő jelenében, amely csak a megírásban és az olvasásban válhat ittlétté, a szöveg által teremtett múlt/jelen/jövő világává, amely a létidő teljességét hordozza, és csak és kizárólag a versben lesz hozzáférhetővé. Tehát a költemény itt létalapítás, amely a most és a jövőben is történő múltat ábrázolja a megírt és a megélt idő teljességében: „akkor még olyannak képzelem / a jövőt, amilyen sosem lesz. de hogy nem lesz / olyan, negyven év múlva már nem zavar – lassan / megszokom magam” (Zongora).

(Tiszatáj, 2018)