A téma: a transzcendencia jószerével egyike azoknak a fehér foltoknak, amelyről az eltelt évtizedekben viszonylag kevés szó esett az irodalomban. Habár, persze, transzcendencia nélkül aligha képzelhető el irodalom. Már csak azért sem, mert a transzcendencia az ember létezési módja, amelyben a tényszerűen megismerhető valóság a kimondatlan, az egyre újabb rejtélyeket jelentő univerzumban helyezkedik el. Tornai Szabolcs úttörő jellegű könyvében – alcíme szerint: A transzcendencia képzetei a modern magyar költészetben – az irodalomra, jelesül a modern magyar költészetre koncentrál, a költői életművekben (József Attilától Pilinszkyig, Weöres Sándortól Tornai Józsefig) megnyilvánuló transzcendenciaváltozatokat értelmezi, de előtte – logikusan – a fogalom értelmezésének irodalmába is bevezeti olvasóját.
A számos (nyelvi, filozófiai, vallási) szempont mellett különösen hangsúlyos a transzperszonális pszichológiából ismert Stanislav Grof állásfoglalása a témában, aki arról ír, hogy „a nyugati technikai civilizáció materialista szemlélete által kiváltott, egyre súlyosbodó globális válságot tekintetbe véve nyilvánvalóvá vált, hogy hatalmas árat kell fizetnünk a spiritualitás megtagadásért”. Arról van ugyanis szó, hogy „a spiritualitást olyan perinatális (születési) és transzperszonális élmények ösztönzik és tartják fenn, amelyek az emberi elme legmélyebb rétegeiből származnak. […] A spirituális sóvárgás alapvetőbbnek és erőteljesebbnek tűnik, mint a szexuális késztetés, és ha nem lel kielégülésre, súlyos pszichés zavarokat okozhat.” Tornai Szabolcs ezt a gondolatot Karl Jaspers Általános pszichopatológia című könyvére utalva így összegzi: „Az ember véges lény végtelen lehetőségekkel. A végtelenbe állított véges létező. Tisztában lévén végességével az ember arra törekszik, hogy áttörjön mindenen, ami véges.”
A spiritualitás fogalomrendszere természetesen a nyelven keresztül történik. Maga a nyelv mint építmény, reflexió a világra, alapvetően tartalmazza a végességet meghaladó emberi sóvárgást a végtelenségre. Mindez kiolvasható a tanulmánykötet A transzcendencia szimbólumai című fejezetének megállapításaiból, amely René Guénonra hivatkozva állapítja meg, hogy „a szimbólumok a transzcendencia legősibb és legalapvetőbb kifejeződései”, vagyis „a metafizika természetes nyelvét jelentik.” A szimbólum, a kép, a képben megvalósuló „felfelé tekintés”, dimenzióváltás, egyáltalán a mítosz mint világmagyarázat a nyelvi logikában, az irodalomban mint „egységélmény” jelenik meg. Fontos ez a kijelentés, hiszen a nehezen definiálható spiritualitást a szerző ezzel a gesztussal hozza közel az olvasóhoz, aki világélményként és világérzelemként ismer rá. Ez már a költészet terrénuma mint „a legmélyebb tudat- és valóságtartalmak kifejeződése”.
A szerző, miközben egyre közelebb lép a költészet élő és lélegző valóságához, még tesz egy kikerülhetetlen kitérőt (A transzcendencia, a művészet és a társadalom). Ezúttal két fogalmat értelmez. Arról értekezik ugyanis, hogy a „művészet két fő funkciót tölt vagy legalábbis tölthet be az ember életében, egy horizontálisat és egy vertikálisat”. Jung az egyik vagy másik oldal túlzásaival kapcsolatban írja: „túl sok állati eltorzítja a kultúrembert, túl sok kultúra beteg állatokat eredményez”. A szellemes idézet logikusan vezet el Nietzsche megállapításához: „A művészet azért van, hogy ne pusztuljunk bele az igazságba.” A mérleg másik serpenyőjébe Tornai Szabolcs Hamvas Béla megállapítását helyezi: „ Valami csak akkor éri el létének teljességét, amikor önmagán túlemelkedik. Maradéktalanul csak akkor az, ami, ha teljesen önmaga. Ez a transzcendencia.”
A transzcendencia a költészetben mindezek után már értelmezhető. Tornai Szabolcs vázlatosan ismertetett fogalomrendszere már lehetőséget kínál A transzcendencia és a modern magyar költészet című fejezetben a konkrét elemzésre. Elsőként Komjáthy Jenőre irányul a figyelem. Joggal. Habár életműve a maga idejében s még napjainkban sincs a helyén, de tagadhatatlan, hogy fontos viszonyítási pont. „Versei arról tanúskodnak, hogy számára a keresztény és a szúfi unio mystica vagy az upanisadok átman-brahman azonossága teljesen magától értetődő tapasztalat volt.” Komjáthy Jenő átszellemült, a kételyt szinte alig ismerő versbeszédéhez viszonyítva József Attila egyre inkább az emberi léthelyzet drámai mélységéből szólítja meg Istent. Addig azonban sajátos utat jár be. A Nem én kiáltok, az Eszmélet, azAlkalmi vers a szocializmus állásáról fokozatosan vezet el a Bukj föl az árból vallomásához. Mindegyik vers a mikrokozmosztól a makrokozmoszig ívelő pillantás, egy újfajta kozmikus téridőszemlélet kinyilvánítása. Ebben a kozmikus pillantásban természetesen az emberi helyzet felmérése, a kicsi és a nagy közötti függvényrendszer érzékelése történik. Többek közt a relativitás költői sejtelme, ami majd Weöres lírájában válik hangsúlyossá, annak megvallása, hogy az ember függő lény, része a világműködésnek. A kicsi nagy, a nagy kicsi, „az eldobott kőből szegletkő lesz”. Tornai Szabolcs Pascalt („Az ember gondolkodó nádszál”), illetve William Blake „négysorosát” („Láss világnak egy homokszemet…”) idézve mutat rá József Attila gondolatrendszerének világirodalmi összefüggéseire. A sokszorosan idézett „Légy egy fűszálon a pici él / S nagyobb leszel a világ tengelyénél” (Nem én kiáltok) vagy „A mindenséggel mérd magad!” (Ars poetica) az ember méltóságára, az ember kozmikus küldetésére helyezi a hangsúlyt. Mindebben a jövő mint a szabadság birodalma tárul ki. József Attila (a költőmédium) következetesen optimista, mikor az általános ember nevében szólal meg. A végességről, az elmúlásról viszont szinte mindig saját sorsával kapcsolatban (Reménytelenül) ejt szót. Istenképe az állítástól a tagadásig, a tagadva állításig (és fordítva) pontos képet ad a modern ember meghasonlottságáról, amelyben a Semmi ellenében Istenaz egyetlen kapaszkodó. Ez a vagy-vagy helyzet igazi választási kényszer, ahol a tagadás újra meg újra előhívja az állítást, hiszen „Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra” (Eszmélet).
József Attila transzcendenciaélménye (mint erre Beney Zsuzsa egykori tanulmánya is utalt), különös tekintettel a háló-motívumra, nincs messze Pilinszky János ambivalens istenképétől. Lírája (evangéliumi esztétikája) mégis eljut a hithez. Bipoláris szóválasztásaiban a nem igenbe fordul. Vállalja az ember egzisztenciális helyzetéből következő meghasonlást mint távolságot Isten és ember közt, amit csak az isteni kegyelem képes legyőzni.
Másfajta istenképet és transzcendenciaélményt jelent Weöres Sándor költészete, aki egy könnyű mozdulattal ítéli el az istenből fabábut gyártó, kérincsélő nyugati vallásosságot. Isten ugyanis túl van az emberi szótár lehetőségein. Weöres Keletet és Nyugatot összegző verseiben a mérettelen és mindenütt, mindenkiben jelen lévő Isten („Minden Isten”) néha kitakaródzik a felhőkből, megnyilvánul ezer és ezer módon. Leginkább akkor, mikor a felfokozott éntudat és vele a gőg leépül, s mögötte megjelenik a teremtésbe feledkező önátadás. A könyv különösen izgalmas elemzései Weöres Bóbitájának verseit idézik. Igazi bravúr annak felmutatása, hogy a gyerekversekben Weöres az isteni létműködés titkait mondta ki.
A kötetzáró elemzések Tornai József költészetére fókuszálnak. Lírája az eltelt évtizedek során egyre inkább univerzális jellegűvé vált. Habár szenvedélyes kutató ösztöne évezredek kultúráját lámpázta át, mégsem mondható, hogy megállapodott volna. Ebben a fausti, mindent megérteni akaró teljességvágyban a transzcendencia a törzsi költészetben gyökerező mágikus hitből növesztette magát világénné, aki – mutat rá Tornai Szabolcs – a „telített ürességet, másrészt az ember rögzítetlen, meghatározhatatlan voltát” ábrázolja. Költészete csupa tűz és szenvedélyesség. Ez a tűz-elem végső lényegében – mint szexuális energia – az evolúció szakrális titka, Tornai József költészetének megkülönböztető jegye. A törzsi költészet nyers és szókimondó, evilágot és túlvilágot összekötő transzcendens mágiája a fogalom kitágítását igényli. Annak költői tudatosítását, hogy a világ duális jellegű. A pozitív és negatív energia (jin–jang, proton–neutron stb.) tartja egyensúlyban a teremtést.
Összefoglalásként csak egyetlen mondat: Tornai Szabolcs könyve merész meglátásainak és tudósi alaposságának köszönhetően új színt és új lehetőséget kínál a tárgyalt költői életművek komplex valóságtartalmának mélyebb megismeréséhez és megértéséhez.
(Gondolat, 2018)
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
