Tarján Tamás: Látómező

Novella, elbeszélés, kispróza, mese, ballada, regény, kisregény, pikareszk, utópia, lektűr, memoár, napló, önéletrajz, portré, tárca, antológia, szociológia, esszé és tanulmánykötet, beszélgetőkönyv… – nagyvonalakban ez az, ami a Látómezőbe, Tarján Tamás Kortárs prózaszemléje mérlegébe – kilencvenhárom írás mérlege serpenyőjének valamelyikébe – került. Ez a felsorolás azonban csupán jelezni képes azon könyvek „műfaji” sokszínűségét, amelyekre Tarján Tamás irodalomtörténészként fókuszált 2007–17 között. A paletta jóval szélesebb ennél. Hogy mennyivel? Pillanatnyi árnyalásához elegendő egy irányított/szűkített felsorolással élni: kaland-, katasztrófa-, probléma-, sors-, család-, apa-, én-, hírnök-, kópé-, trükk-, akvarell-, diéta-, fejlődés-, szatirikus, utaztató és oknyomozó regény…; illetve jelezni azok közül párat, ahol a meghatározás kevert műfajra utal: tudatáram-, forgatókönyv-, novellafüzér-, esszéista regény… És a felsorolások lehetősége ezzel még nem zárult le – hiszen az átvett („szociohorror”, „ledérkönyv”…) és a teremtett (Kovalens-história, fikciós kamaradráma, szürrealisztikus valóságepika, figurális szociológia, pikareszkbe amőbázó kalandregény…) műfaji megnevezések tárháza is igen gazdag –, de, az idegek megnyugtatására, lezárjuk. Vagy nem egészen?

Többek közt Arthur Coleman Danto művészetfilozófusnál olvashatjuk, hogy a 20. század első felét uraló izmusok után beköszöntött a pluralizmus kora, ami nem jelent többet, mint érvényesülő és elfogadott sokszínűséget, stílusok párhuzamos létét és együttélését; s nem utolsósorban alkotói szabadságot. De nemcsak alkotói, kritikusi szabadságot is. A szabadság és a felelősség viszont szervesen összetartozik, megközelítőleg úgy, ahogyan ezt Erich Fromm kifejtette A szeretet művészetében. A kritikus azonban mégsem teljesen szabad, hiszen a vele szemben támasztott olvasói elvárás mégiscsak az, hogy egyértelműsítsen, világossá tegye: mi mi, hol a helye a kortárs és/vagy egyetemes irodalmi horizonton és vertikalitáson belül, mit hogyan kell az adott mű befogadása során értelmezni…, azaz továbbra is kategorizálnia kell, mások számára dekódolható fogalompaneleket alkalmaznia vagy gyártania. Ugyanakkor éppen a szóra érdemes alkotói teljesítmények műfaji határa mosódott el leginkább mára. Ezek értelmezése, értő tolmácsolása jelenti/jelentheti a legnagyobb kihívást, mivel velük kapcsolatosan anélkül kell közérthetően írni, hogy a köztudatban kialakult volna, létezne rájuk vonatkozó konvencionalizált kifejezés; ennek ellenére úgy kell eljárni, mintha lenne ilyen. Tarján Tamás, ha szótársításokkal, új fogalmi háló szövésével is, de mindig megtalálja az adott művekre vonatkozóan/vonatkoztathatóan leginkább megfelelőket. Azt, amivel a mű kifogható a zavarosból vagy a megnyilatkozását, tudatosulását/tudatosítását megelőző „semmiből”. Mindezt biztos és szakavatott kézzel teszi.

Jelen kiadvány esetében posztumusz kötetről beszélünk. A hátoldali ajánlója ugyan szerzői válogatásról tudósít, a szerkesztés viszont Nánássy Viktória érdeme. A szövegek két ciklusba – Magyar és Magyarított próza – rendezése megkérdőjelezhetetlen. Hogy ezen belül az elemzés alá vont művek szerzői ABC-ben elfoglalt helye az elsődleges szempont, s a keletkezés időrendje csak abban az esetben érvényesül, ha egyazon szerzőtől több mű is az ítészi boncasztalra került, ez érthető, ám ez a megoldás egy olyan kritikai térhálót eredményezett, amely ugyan a line­áris olvasást elviseli, mégis annak felrúgását több alkalommal is igényli, illetve igényelhetné. Különösen olyankor áll ez fenn, amikor egy adott elemzésen belüli viszonyítási pont(ok) a könyvben szintén elemzés tárgyát képezi(k), és a szerkesztési gyakorlat következtében hátrébb sorolódik a korábban született kritika. Szerencsére Tarján Tamás viszonyítási pontjainak túlnyomó része napjainkra klasszikusnak mondható, nem a kötetben, hanem saját műveltségünkben lapozható fel leginkább; az írások többségénél ezek a viszonyítási pontok konkrét művek és szerzők fölött állnak, s elsősorban Tarján Tamás esztétikai elvárását tükrözik. Ez a mérce magasra emelt, minden elemében tiszta és világos, egyfajta röntgenfelvétel-látlelet a vizsgált szövegtestről. Alig akad olyan „mik­rosz­kóp alá helyezett” alkotás, amelynél ne találna gyengeséget, műhibát. Ennek szóvá tételétől nem is tekint el, ugyanakkor az erényekre nagyobb hangsúlyt fektet. Boncasztalán nem likvidálni akarja az írót, hanem tökéletesebb mű létrehozásához segíteni. Ebből ered, hogy a kritikái többsége semleges és pozitív észrevételekkel indul, érdeklődést ébreszt nemcsak a saját elemzése, de az elemzett mű iránt is. Ehhez vesz fel egy olyan összefüggésekre fókuszáló, olvasói gondolkodást irányítani szándékozó nézőpontot, ahonnan a legtisztább képalkotáshoz vezető útra rá lehet térni. Mondhatjuk, nagyítót ad a szerző ujjlenyomatainak látásához, azonosításához, genealógiájának felfedezéséhez. Az sem túlzás, ha azt állítjuk, mindenre figyel, még ha mindenre máshonnan és másképpen is. S amire nem figyel, az nincs, vagy arra már-már nem is érdemes figyelni. Írói szándék, inspirációk, élményanyag, reflektálás, aspektus, írás-, szerkesztés- és ábrázolás­technika, koncepció, retorikai alakzat, szimmetria, kompozíció, dialógus, szituáció, motívum, kontraszt, prózapoétika, temporális bázis, nyelvi lendület, tempó, intenzivitás, hangnem, tónus, moduláció, megszólalásmód, szövegelőzmény, -képzés, -működés, -hangulat, -egység, -test, -háló és -kezelés, névetimológia, karakter, jellemárnyalat, -képlet és -fragmentum, habitus, történelmi és történeti látótér, interdisz­ciplinaritás, idősík és -szerkezet, idő- és térképzet, tipográfia, könyvborító… – csupán a sokszempon­tú­ság érzékeltetésére állt itt ismét egy részleges (akár nagyságrenddel nagyobbra bővíthető) felsorolás. A könyvben sorjázó elemzések értékítéletet hordozó oldalát jellemanalízis, apa-problematika, mester-tanítvány viszonylat, tudati-érzelmi koordinátarendszer… hozza létre. Általában a kritikák harmadik harmadának elejére kerül az adott írásmű fogyatékosságának, hiátusának említése, s ezt zárja le egy személyes hangvételű állásfoglalás a mű és az alkotója mellett, sosem ellene. Ez a személyesség mélyen emberi. Különösen ott nyit új dimenziókat Tarján Tamás ítészi nagyságát illetően, ahol az örmény származásból adódó sors és a belőle táplálkozó sorsközösség teret kap, valamint társadalmiasul az üzenet. Ilyenkor több mint irodalomkritikai, -tudományi elvárásoknak megfelelő, azok egyetemes szempontrendszerére hangolt és magas esztétikai mérce alapján létrejövő elemzések hagyják el tollát. Szakralitás és beavatás is történik általuk. Beavatás a műbe és a létezésbe.

A mű létezésébe és a létezés művébe.

Egyedülálló szövegérzékenységet tapasztalhat, aki a Látómezőbe kerül. Mert óhatatlanul belekerül nemcsak az elemzett irodalom, az olvasó is. Hogy hasonlóképp tág Látómezővel bírjon jövendő olvasmányaihoz.

(Napkút, 2019)