Nagy Miklós Kund: Felemás

„Ami igazán zavar a színház világában, az a kiszolgáltatottság. Mindez megváltozik, ha a magad ura lehetsz. Hunyadi László azt mondta nekem, hogy ez [az egyéni előadóest, a pódiumműsor] pótcselekvés. De ő nem próbálta ezt. Illyés Kinga indított el” – fakad ki a háromfonatú vallomás Kilyén Ilka színésznőből: az alkalmi mellőzöttség, a megszenvedett siker és a pótolhatatlan művésztársra utaló emlékezés hangfekvése. Az effajta többszólamúság egyik ismérve Nagy Miklós Kund interjúinak (ahogy ő nevezi, „beszélgetéseinek”), s érdemeként kell ezt följegyeznünk egy olyan időszakban, amikor akármely publicista nagy sikerű riportönyvet jelentet meg minden tíz-tizenöt, hivatalos személlyel folytatott szenzációs nyilatkozat után. Az írásoknak élőszót idéző hangulatuk van, és kötetbeli megjelenésre azzal nyernek jogot, hogy bennük eleven személyiségek (szám szerint huszonhét), az egyes személyiségek történeteiből, gondjaiból, sorsvonalából pedig egy korszak képei elevenednek meg. Az olvasóban (jelesül bennem) ugyancsak emléket indít el Illyés Kinga neve: nyolcvanas évekbeli túlélésünk egyik titka, Marosvásárhelyen. Hány magyartanár dicsekedhet azzal, hogy szinte heti rendszerességgel európai rangú előadóművésszel szemléltethette diákjainak irodalmunk jeleseit? Az erdélyi magyar kultúra maradék intézményeinek felszámolása az értékek közvetítésének egyedülálló, különös útjait teremtette meg, mint például az, amit a képzettársítás bennem is felszínre hoz: rangos művészek (akik a világ más részein kőgazdag sztárok lettek volna), mivel nem kaptak színpadi feladatot, iskolákba lopakodva csempészték át a valódi művészetet a cenzúra és a diktatúra vámzárain. Ezt a szellemiséget adta tovább Illyés Kinga, s láthatóan mentette át a 21. századba is a rá emlékező színésznő.

És ez tekinthető Nagy Miklós Kund Felemás című kötete meghatározó modalitásának, többletként más, hasonló jellegű szövegválogatásokhoz képest: majd mindegyik „szereplő” életútja a kommunista diktatúrából indulva ível át a kilencvenes évekkel kezdődő ellentmondásos jelen felé, és az ebből adódó dilemmák jól felismerhetők, végső hatásként összeadódnak. „Ízig-vérig marosvásárhelyi könyv” – mondja a szerző; és eltéveszthetetlenül, jellemzően európai és magyar – teszem mindjárt hozzá. A magyar kultúra nagy múltú, sajátos (olykor méltatlan jelzőként provinciának minősített) régiójából szól az „egyetemes magyar” kultúrához. Valamikor a nyolcvanas évek közepe felé haladva kezdtük, próbáltuk összeszámolni, hány (a tudomány, technika, művészet különböző területein) tehetséges ember távozott el Marosvásárhelyről, s felmérni: csupán akik külföldön bizonyítottak, ha mindannyian megkapják a lehetőséget képességeik legjobb kamatoztatására, micsoda hasznot, nemzetközi szinten mérhető gazdasági-szociális-szellemi fellendülést adtak volna hozzá omladozó régiónkhoz. A helyzet mostanra úgy változott, hogy míg a város korábban jószerint csak kibocsátott (menekülésszerűen távozó) tehetségeket, az utóbbi évtizedekben befogadni is képes, vagy legalábbis kiegyensúlyozottabbá vált a szellemi értékek cserekereskedelme. Eléggé nyilvánvalóan kiderül ez a beszélgetőtársak által hozott atmoszférából.

Amihez azt is szükséges tudni, hogy amikor a szerző (akinek ez a kötete éppen a 75. születésnapjára jelent meg) a hatvanas évek közepén pályáját a Marosvásárhelyi Rádiónál kezdte, és időközben a helyi napilap, a Vörös Zászló kulturális rovatát is szerkesztette: az erdélyi sajtóban kialakult a riportnak egy „sajátosan romániai magyar” műfaja. Jelesül, a „szocializmus építésének hiteles bemutatása”, egyfajta bő szóáradatba ömlesztett „tényirodalom”, amely a művi lelkesedés sorai közé, szóvirágos nyelvi ügyeskedéssel, igyekezett becsempészni valamit a magyar kisebbség valódi gondjaiból; jó esetben tehát maga a riport ürügyként szolgált a kimondhatatlan sejtetésére (rosszabbik esetben – tudjuk). Így válhatott ez a beszédmód a jelentés nélküli betűhalmaz műfajává. A Felemás szerzője sohasem művelte az álriportnak ezt a formáját. Láthatóan nem törekszik a problémafeltáró publicista, az advocatus diaboli szerepébe, de nem is válik bármiféle hatalmasság szándékainak sajtóvazallusává: tényrögzítő riporter. Mindig pontosan, világos egyértelműséggel és sallangmentes magyar nyelven kérdez, következésképp hasonlóan szép egyszerűséggel megfogalmazott válaszokat olvashatunk. (Szomorú, hogy ezt emlegetni szükséges. Az interjúk egy „vidéki”, „kisebbségi” napilap, a Népújság minden heti kulturális mellékletében jöttek világra; összehasonlításként tessék beleolvasni az anyaország napilapjainak hasonló rovataiba, avagy belehallgatni a tévé, rádió beszélgetéseibe: „–Mennyire érzi úgy, hogy úgy gondolja, hogy?”; „– Egyébként egyenlőre én.”) Azért lesz egyetemes és magyar ez a kötet, mert minden megszólaló valamilyen szálon Marosvásárhelyhez kötődik, a székely főváros pedig európai és magyar; húsz-huszonöt év alatt olyanná lett, mint a világon minden normális regionális központ: van populáris és magas kultúrája, több újságja és vitatkozó publicistái, marakodó politikusai, vannak főiskolái, egyetemei, híres professzorai, írói, képzőművészei, egyre rangosabb színházai és egymást irigykedve dicsérő színészei. Ez a kép kerekedik ki bennem a beszélgetések olvastán.

Jóllehet a szerkesztő-riporter munkássága legfontosabb területének a helyi képzőművészeti értékek feltárását tartja, ezúttal a színpadi előadók mintha többen volnának. És aki valaha akár csak közelébe került a kulisszáknak, tudja: a színész a mások szavaiban van otthon, a reflektorfényből kikerülve, egyre nehezebben nyilatkozik meg a látható valóságról. A kérdező azért olykor hozzáér egy-egy sajgó ponthoz („Tudtommal mindeddig egyetlen Erdélyben élő színészt sem tüntettek ki Kossuth-díjjal”), a történet szereplője pedig keservesen törekszik, hogy lemondjon a szokásos nyelvi panelekről: „Nehezet kérdezett. Ez tényleg fáj! Én a mai napig minden idegszálammal kötődöm a szülőföldemhez. Tudom, hogy nem lett volna szabad elhagynunk Erdélyt. A gyerekeink jövőjét féltettük, miközben a mi korosztályunk és több utánunk következő is hiányzik otthonról.” Ilyenkor mégiscsak sajnálja az olvasó, hogy nincs elegendő téridő az egyéni és nemzetiségi dilemmák elmélyültebb kibontására. Ám utóbb a Bálint Márta és az ugyancsak Magyarországon sikeresebb Bács Ferenc szavai mellé illeszthetjük például a nemzetközi elismerés felé tartó, fiatal, vállalkozó kedvű Sebestyén Aba elszántságát: „Megszerettem ezt a várost. Soha nem is akartam Erdélyből elmenni. Elindítottam egy olyan szakmai életet, amit egyáltalán nem szeretnék itthagyni.” Az idősebb nemzedék képviselői közül azok megmaradt hitét, akik már az intézményes marosvásárhelyi színházi élet hatvanas évekbeli újrateremtésekor jelen voltak: a színész-pedagógus Kovács Leventéét, az író-rendező Kincses Elemérét, a nagy szerepekre emlékező Farkas Ibolyáét, a klasszikus színház túléléséért küszködő Gáspárik Attila színész-igazgatóét. És színpadhoz meg Erdélyhez kötődik a néptánc-koreográfia kortalan nagymestere, Novák Ferenc Tata is, a zeneszerző Csíky Boldizsár viszont mindig is Vásárhelyről tört a fővárosok koncerttermei, a sokkal fiatalabb, roppant tehetséges drámaíró, Székely Csaba pedig a világ színpadjai felé.

Egymás után olvasva a beszélgetéseket, egy idő után kiviláglik (és ez tekinthető a riporter írói erényének), hogy legtöbb „szereplőjével” meghitten, azonos hullámhosszon társalog; egyesekkel, mondhatni, személytelen, hivatalos hangnemben; olykor azonban nehézkessé válik a stílus, szinte érzem a ki nem mondott szavak kínos feszültségét. Kevéssé hitelesen hangzik, ahogyan egyik legtehetségesebb kortárs költőnk főszerkesztőként nyilatkozik meg (tapasztalatom szerint belterjes, de főként megbízhatatlan módon szerkesztik a lapot): „Ez nem a reklám, hanem a dicsekvés helye.” Másik végletként hat a teljesen amerikaivá lett erdélyi képzőművész; ahhoz a világhoz idomult, ahol a művészi sikert az én folytonos pumpálásával kell felszínen tartani: „Én nem szeretek csak úgy dolgozgatni, egy kis festmény, egy kis vázlat… Ilyesmi nem érdekel.” Az írások mind egy-egy személyiséggel kapcsolatos kiemelkedő esemény, hivatalos elismerés alkalmából készültek, így kerülhetett a kötetbe olyan pszeudointerjú is, amelyben a kérdezett – életkoránál és hosszú évtizedeken keresztül betöltött, igen magas funkcióinál fogva jelentős társadalomtörténeti tapasztalatok birtokában – egyetlen használható információt nem közöl, majdani kutatók munkáját segítendő.

Ilyenkor nem irigylésre méltó a riporter. Csakhogy a marosvásárhelyi kultúra felelősének ez a kötete nem véletlenül „fele/más”: mint afféle, egész eddigi munkássága fölött tisztelgő esztétikai tárgy, tevékenységének más területeiről is szövegeket von be, a kulturális újságírás nélkülözhetetlen terméseként. A Népújság oldalain megjelent rövidebb cikkei, miniatűr esszéi, recenziói gyülekeznek önálló fejezetbe; ráadásként pedig a lap vásárlóinak kedvencei, a mifelénk bő száz évvel ezelőtt világra jött kis színesek, klasszikus tárcák, amelyekben a lokálpatrióta olvasó reggelijéhez étvágygerjesztőnek megkaphatta a helyi hatalom visszaéléseit kipécéző fricskákat.

Mindannyiunknak, minden írástudónak az a szerény, titkos vágyálma: úgy száz év múlva is (valamely tudós művelődéstörténész dolgozatában) legalább egy lábjegyzet erejéig éljünk tovább. Nagy Miklós Kund riportjai kétségtelenül forrásanyagként szolgálhatnak majdani kisebbségtörténeti kutatásokhoz, ehhez azonban a fiatal kiadónak is tanulnia kell még. Nem érdemes megspórolni egy kötetzáró melléklet aprómunkáját, mely visszakereshetővé teszi az írások első megjelenési helyét. (Lector, 2018)