A lánc kitart szakadatlanul

Ha Ambrus Lajos legújabb, Várostérkép című esszékötetét (Kortárs, 2019) szeretném bemutatni, az volna a legkönnyebb és a leginkább kifizetődőbb az eredmény szempontjából ( irodalom; kifizetődő; eredmény – hogy kerülnek e szavak egymás mellé?), ha frappáns idézetek tömkelegét ollóznám e lapokra, a kötet ugyanis tálcán kínálja az alkalmasabbnál alkalmasabb mondatokat. Ám két okból mégsem ezt teszem. Egyrészt nem kívánok lelőni egyetlen nyelvi, egyetlen történeti poént sem, másrészt az ambrusi világlátásból számomra a nemes, tiszta küzdelem vállalása következik, leginkább önmagunkkal, önmagunk hiátusaival szemben. Tehát a nehezebb, de méltóbb út bejárása, minden fáradság és a kudarc kockázata mellett is. Ám mivel idézetek nélkül nincs ajánló, hadd hívjam meg a kortárs brit konzervativizmus nagy alakját, Roger Scrutont, vessen fel néhány gondolatot vitaindítónak. (Egy röpke Ambrus-idézetről végül csak nem tudtam lemondani…)

„Múltunk kapcsán bármiféle narratívához ragaszkodunk is, elfogadjuk azt, mert rávilágít arra, kik vagyunk mi most. Kétféleképpen teheti mindezt: egyrészt, hogy mi is éppen olyan kiválóak vagyunk, ment elődeink, másrészt, hogy mi már nem vagyunk olyan hitványak, mint az előttünk járó nemzedékek. Ez utóbbi, a negatív látásmód egy ideje olyannyira meggyökerezett az oktatásban, hogy egyáltalán nem meglepő, ha a fiatal generációk jóval kevésbé azonosulnak a hazájukkal, mint azok, akik a háború utáni évtizedekben nőttek fel” ( Where We Are. The State of Britain Today, 2017). De vajon hogyan tehetnénk igazságot közeli és távoli felmenőink kiválósága, netán hitványsága ügyében? Ha pusztán a történelemkönyvek lapjait böngésszük, csak a legkiemelkedő alakok és a legalávalóbb gazemberek tetteivel és kvalitásával szembesülünk. Ők, a történelem nagyjai lennének a múlt generációinak pontos megtestesülései? Leírhatja-e például a 19. századi Magyarországot csupán Kossuthék, Petőfiék, Deákék életrajza? A teljes kép megpillantása persze lehetetlen, de egy részletesebb, széltében és hosszában, pláne magasságában és mélységében finomabb felbontású piktúra megfestéséhez egyéb források szükségesek: a személyes élményektől és emlékektől kezdve egészen a régi korok szakácskönyveiig.

Ambrus Lajos fellapozza ezeket a legtöbbünk számára ismeretlen forrásokat, felidézi szülővárosá­hoz, Gyulához fűződő emlékeit, rokonok, ősök, barátok, ismerősök sorsát, történetét, családfáit fejti vissza, elfeledett étkek és almafajok után kutat, hajdani szőlőskertekről mesél. És ha mindehhez hozzáteszi még az egyik korai, 1965-ös Stones-nótát is (Goin’ Home), „akkor igazából már csak följajdulni tudunk”. Törökök, osztrákok, oroszok, aztán teknősbékák, csíkok, kappanok lépnek színre – esztrád ez a javából, mégis – vagy talán pontosan ezért – összeáll a finom felbontású fotográfia, előlép egy alföldi város gazdag múltja: Gyula egykori jelene.

Aki járt már Gyulán, tudja, nem is akármilyen kisvárosról van szó. Rendezett, gondozott utcák és terek, gyönyörű régi és hozzájuk illő modern épületek guszta összhangja, az Élővíz felett átívelő apró és nagyobb hidak, kedves városlakók fogadják az utazót. A vár, az Almásy-kastély, a Várfürdő… a Százéves Cukrászda… És persze a kolbász! De még sört is főznek manapság Gyulán, méghozzá igen kiválót! Szóval az egykori jelenen túl a városnak mai jelene is van, amire büszke lehet. Szépérzék, mértékek és arányok patent harmóniája.

A történelmi munkák kötetei a csúcspontokra, a jelentős szereplőkre, a tendenciákra fókuszálnak, ezért nemigen akad hely lapjaikon a hétköznapok millióinak, akiket persze csak a messziről fürkésző és emiatt kényszerűen általánosító tekintet lát hétköznapinak, szinte már egyformának. Ambrus Lajos e milliók örökségét fogadja el, amikor megemlékezik róluk mint egyénekről, egyéni sorsokról és teljesítményeikről, közösségekről, szokásokról, praktikákról, rigolyákról. Értékekről, amikről mi, a modern betonvilág lakói jószerivel semmit sem tudunk, pedig nem volna hiábavalóság, ha egynémely egykor volt kvalitás visszaszivárogna rohanó életünkbe. Sokuk kíméletes gyógyír lenne a gyorséttermi falásoktól feldúlt gyomornak, a folyamatos időszűke vagy a tömegközlekedés (közlekedés tömegben) tépázta idegpályáknak.

A kötet többek között számos receptet is közöl, amik a mai olvasónak már a hozzávalók listázásakor könnyen kedvét szeghetik, nem is beszélve az elkészítésre szánt időről. Manapság nagy hajlamunk van a hatékonység oltárán feláldozni a közös étkezések ünnepélyességet, azt a fajta nívót, amit a gyors táplálékbevitel még hallomásból sem ismer. Azt a fajta minőségi emelkedettséget, amit a mai kor embere akár valamiféle pazarlásnak is bélyegezhet, főként ha a szellem és az anyag egységét holmi avítt babonának titulálja. De ez messze nem pazarlás, inkább a szellem és az anyag násza, a mindennapokból elemelt pillanatok megszentelése rejlik e kulináris szertartások mögött. („Pazarol a világ, én meg segítek neki” – énekelte egy másik alföldi városból indult rockzenész, és talán Ambrus Lajos is eldúdolja olykor, ha az aranyszínű ünnepi levest kanalazza.)

Visszatérve a Scruton-sorokra: a negatív látásmód szerint mi, maiak jobbak vagyunk a régieknél, tehát bizonyosan végbement valamiféle fejlődés a közbeeső időszakban. Látjuk-e nyomát e fejlődésnek bármiben? Természetesen csakis minőségi értelemben helytálló a kutakodás – az elfogyasztott, elköltött, elhasznált, netán elbitorolt mennyiségek növekedését nem sorolnám a fejlődés jellemzői közé. Nos, a számos területen tapasztalható degeneráció az a magas labda, amelynek lecsapása nem volna elegáns, és szerzőnk nem is él e nemtelen eszközzel. Megelégszik a múltban még fellelhető kiválóság gazdag felrajzolásával, a mai időkben végződő tendenciákból levonható következtetéseket pedig az olvasóra bízza.

Scruton a már említett könyvében fejti ki az oikofília kifejezést mint a letelepedett ember motivációinak összességét leginkább megragadó terminust. Az oikos „nem csupán az otthon, hanem az ott élő emberek, sőt az otthont körülvevő település, amelyek együttesen kölcsönöznek személyességet-személyiséget az otthonnak. Az oikos olyan hely, ami nemcsak az enyém és a tiéd, hanem a miénk. A valós és az elképzelt politikai-közösségi többes szám első személy színtere, ahol a dolgok »megtörténnek«.” Az oikos a „valahol”, szemben az „akárhollal”. Hozzátehetjük: a „valahol” az földrajz, a földrajz föld, a föld földművelés, a föld elrendezése, rendrakás. Ambrus Lajos „civilben” földműves (bora előtt illő a főhajtás): tudja, mi a rendrakás – a fejben és a „szűben” is.

Ismét Scruton: „Az emberek nem élhetnek együtt egy adott területen anélkül, hogy számos közös dolguk legyen: nyelv, szokások, gazdaság és (európai viszonylatban) vallás.” Mindez együtt adja ki azt a hagyományrendszert, aminek sűrű hajszálerezete átszövi az adott oikost, amitől az adott település nemcsak egy pont a térképen, nemcsak egy sor a statisztikai táblázatok rengetegében. Ez a scrutoni oikofília itatja át Ambrus Lajos új könyvét – ahogyan a korábbiakat is. Aki már belemerült a Lugas sorozat bármelyik kötetébe, avagy napilapok hasábjait böngészve töltött kellemes perceket szerzőnk sorainak társaságában, ismerős terepre érkezik a Várostérkép fellapozásakor. Az időben visszafelé tekintő szerző nemcsak egykor volt tárgyakat és életeket lát, de nyelviségében is kacsintgat a múlt felé: ma már patinásnak ható kifejezések tarkítják a kötetet, talán éppen így mentve meg őket a feledéstől.

Minden generáció a tradíciók és egyéb szellemi javak kiterjedt rendszerét hagyja az őt követő utókorra, de a lánc megszakad, ha az utódok nem veszik át az örökséget. Hogy a tér és idő okozta hézagok áthidalhatók, hogy az egykori értékek ma is fellelhetők, megismerhetők, hogy az a lánc kitart szakadatlanul – az javarészt az ilyen köteteknek és szerzőiknek köszönhető. Tehát: köszönjük!