A Nemes Nagy-líra motívumrendszerének legfontosabb állatfigurái a madár és a ló: előbbi a fával, utóbbi az angyallal alkot szimbolikus egységet. Míg a madár többnyire a mindenkori másikat s a vele való kapcsolatot jeleníti meg metaforikusan, a ló a versekben megszólaló énhez tartozik, tehát intrapszichés viszonyt modellez. Míg a fához a szemlélő ember lép oda, a madarak és az angyalok pedig az emberhez érkeznek küldöttként – majd ugyanolyan gyorsan és váratlanul el is tűnhetnek mellőle –, a ló az a lény ebben a lírában, amely stabilan ott van, és ott is marad a lovasa mellett, mint valami eredendően hozzá tartozó.
Nemes Nagy Ágnes költészetében a Napforduló kötettől kezdve kerülnek előtérbe ezek a közvetítő lények – a ló azonban már az egészen korai versekben is feltűnik. A költő által nem publikált, fiatalkori versek között két olyan költeményt találunk, amely ezt az állatot s a lírai én hozzá fűződő viszonyát ábrázolja: ezek az 1942-es Lovamhoz és az 1946-os Lovam. Mindkét vers címében személyjel hangsúlyozza, hogy nem általában a lóról, hanem a beszélő saját állatáról van szó, amelyről a Lovamhoz első versszaka portrét ad, s el is nevezi. A tárgyiasan plasztikus jellemzésben a fény, az életerő, a nemes, de nem a származásból fakadó szépség kerül előtérbe, az anyagok közül pedig az egyszerre szilárd és rugalmas fém, a patinás bronz:
Pej vagy – a családod nem hivalkodó –
de mégis szép, nemesformájú félvér,
fényes vagy, mint a görög bronzlovak
és bőröd lüktet orrodon az érnél.
A neved Ábris.1
A vallásalapító bibliai pásztor-ősatya, Ábrahám beceneveként szolgáló „Ábris” ugyanazt az eredetig visszanyúló ősiséget hangsúlyozza, mint a „görög bronzlovak”. A második versszakban tűnik fel a hajnali útrakelés képe, amely a további versekben is fontos attribútumként jelenik majd meg az állat mellett. A görög mitológiában a ló szoláris szimbólum: Apollón Nap-szekerét húzza, vagy Aurora küldötteként a hajnal, a Nap érkezését jelzi,2 a versekben pedig a kezdet, az újrakezdés, a megújulás és újjászületés jelentéseit hordozza.3
A második versszakban a lóhoz rendelve megjelenik a csizmával jelzett férfilét, amely itt a vágyott szabadság, önrendelkezés és autonómia kifejezője: „Én a kedvedért / csizmába járnék mindig, férfimódra”. Az idézet igen fontos szava a „mindig”: jelzi az útrakelésre való folytonos készenlétet. A vers további részében ugyan elhangoznak konkrét helymeghatározások, mégis világossá válik, hogy a lovaglás célja nem a valahová történő eljutás, hanem maga az úton lét: „futni veled megállástalan”. A hajnalon kívül utalás történik a versben az út irányára is:
S szeretném, Ábris, karcsú, szép nyakad
egy alkonyatkor átölelni lágyan,
és futni veled megállástalan
előttünk nyúló árnyékunk nyomában.
Az alkonyati lovaglás kelet felé tart, ami a hajnalhoz hasonlóan jelképezi a kezdetet és az újjászületést. A ló mint az embert szállító hátasjószág szimbolikusan magában hordozza a megtett, illetve az elkövetkező utat: ennek az útnak a tudását, az út során szerzett tapasztalatokat, és az út megtételéhez szükséges erőt. Már itt körvonalazódik az állathoz kapcsolódó azon jelentés, amely a vers végére világossá válik: a ló a személyiség belső erőforrása, olyan középpont, ahonnan a megújulás fakadhat.
A harmadik versszaktól kezdődően a lóval való kapcsolat kerül előtérbe. Mivel az állat hátán hordozza az embert, folyamatos testi kontaktus van közöttük: egy testként mozognak, ellentétben e lírai világ fáival, madaraival és angyalaival, akikkel a találkozás vagy időleges, vagy pedig kényszerű és félelmetes „összenőttség”, mint a Madár vagy A remete (A hindu énekekből) című versekben. A lóval való együttlét ezzel szemben magától értetődő, természetes és tartós állapot, habár ezzel együtt mindig vágyott lehetőségként tűnik fel, olyannyira, hogy az út értelmévé ebben a versben maga az együttlét válik: „S szeretném Ábris, karcsú, szép nyakad / egy alkonyatkor átölelni lágyan”, „Szeretlek Ábris!”, „Figyeld csak, Ábris” – olvashatjuk a harmadik, negyedik és ötödik versszak felütésében.
Mivel maga az együttlétben töltött út a lényeges, a versben sem az út kezdőpontja, sem a végpontja nem megnevezett. A helységnevek (Dabóc, Erdőd) és a nagyapa házára tett utalás arra enged következtetni, hogy Ugocsa megyében járunk, ahonnan Nemes Nagy Ágnes családja származott. Az utazás azonban nem a múltba visz, hanem belső tájakon át az eredet, az eredendő teljesség felé. A lovaglás utolsó megemlített állomása a megvilágosodást jelképező tisztás: „tisztásra érünk, s elcsodálkozom, / hogy hófehér lett homlokod a holdtól”. A holdtól fehér homlok a magyar népmesék univerzális segítő figuráját, a csillagos homlokú, világító szőrű táltos paripát idézi fel.
A mesei segítő szerepében lévő táltos Jankovics Marcell szavával élve „a »hős« ikerfivére. Életciklusa és pályaíve a »hősével« megegyezik”, 4 sőt funkcionálisan azonos a hőssel.5 A mesekutató Boldizsár Ildikó szerint „a táltos a belső erőközpontunkat szimbolizálja, amit a pszichológia Jung nyomán »Selbst«-ként, »Self«-ként ír le (»ősvaló«, a személyiség állandó növekedését és érését szabályozó felelős központ, a kollektív tudattalan belső rendezője).”6 Jung szerint a személyiségnek ez a „mélymagja”, az ún. „mély-én”7 az ember érett és bölcs változatának is tekinthető,8 amely meghatározza belső növekedése és fejlődése irányát. Ezért egyrészt egész életünkben úton vagyunk saját „mélymagunk” felé, másrészt az mindvégig kísér és segítőként támogat bennünket a maga teljesebb bölcsességével. Az „ősvaló” az a legbelsőbb pontja a személyiségnek, ahol az a leginkább azonos önmagával, s amely ezért egyszerre a legmélyebb eredete és a megújulása forrása.
Azt, hogy a Nemes Nagy Ágnes-líra lovai a mesei táltoslovat idézik fel, intrapszichés szinten pedig a mélymaghoz fűződő viszonyt ábrázolják, alátámasztja az is, hogy az utolsó versszakban a lírai én Ábris lovát a szíve helyén érzi magában:
Most ágyban fekszem és rád gondolok,
és arra is, hogy amióta hordtál
úgy érzem: mélyen, bordám közt dobogsz
Ábris lovam, aki sohase voltál.
A népmesével dolgozó terápiás gyakorlat szerint a táltost „mindenki abban a testrészben találja meg, ahol aktuálisan a legnagyobb erő van, vagy – ha a táltost legyengült állapotban látja – ahol éppen szükség lenne egy kis megerősítésre. A gyerekek a kezükben és a lábukban érzik leggyakrabban, a racionális emberek a fejükben, a gyermekáldásra vágyakozók a méhükben, sokan pedig a szívükben”9 – írja Boldizsár Ildikó. A „sohase voltál” mondat lesz a vers csattanója, amely egyértelművé teszi, hogy nem fizikai értelemben létező, konkrét hátaslóról van szó, hanem belső lényről. Ez a fiatalkori költemény tehát úgy is értelmezhető, mint a „belső táltosló” intuitív felfedezése.
Azt, hogy ez a táltosló nemcsak egy rejtett erőközpont, hanem védelmet és végső, elbirtokolhatatlan menedéket is jelent annak számára, akit hordoz, a négy évvel később íródott Lovam című vers teszi egyértelművé. A költemény erős kontrasztra épül: az első két versszak szorongatott létállapotára a vers további három versszaka ad megnyugvást hozó választ – a ló alakján keresztül. A jambikus lüktetés és a páros sorok rövidsége is fokozza a szöveg drámaiságát. Az első versszak külön mondatban álló felütésére („Keresnek”) a harmadik versszak ugyanígy egyszavas felütése ad választ: „Hiába.” Ez az utóbbi szó húzza meg a fenyegetett és a megmenekült létállapot határvonalát a versben.
A négy évvel korábbi költeményhez képest a versnyelv érezhetően sűrítettebb. Az első versszak konkrét, testi cselekvésre utaló igéi (vés, feltúr, tűvel feszít) elvont tartalmakat kifejező főnevekhez járulva hozzák létre az elvont és az érzékletes tárgyias egységét:
Keresnek. Vésik nappalom,
feltúrják estemet.
Létemből mint egy osztrigát,
tűvel feszítenek.
A lírai én életidejét, önazonosságát veszélyeztetik a meg nem nevezett, a múltból rémképként és kísértetként felbukkanó alakok:
Fülem mögött zizzennek és
ujjuk hajamba kap,
s a szekrényből mint holttetem,
nyakambaomlanak.
A vers további részében is nagyon sok a testrészre utaló főnév, ezek hangsúlyos helyen, többnyire a versszakok, illetve verssorok élén jelennek meg. A már-már testi kínként megélt szorongattatásra ugyancsak testi, „zsigeri” megkönnyebbülésként érkezik a feloldás. A harmadik versszakban a ló szívhangot idéző „dobogása” lefelé hívja az itt is csizmában megjelenő lírai ént:
Hiába. Lent dobog lovam,
és hangja hallatán
a csigalépcső megremeg,
s felbúg csizmán nyomán.
A csigalépcső „búgása” a csigaház hangját idézi, a csigaház járatán való lefelé haladás pedig egyszerre utal a lélekben való mélyebbre szállásra és egy belső születés folyamatának megindulására.10 Amint a ló és lovas teste érintkezik, a ló hirtelen nekilóduló mozgása repülésre emlékeztet: „két lábra nyúlik, s mint a nyíl, surrogva pattan el”. Fontos szerepet kap már itt is a ló lába, amely a verset indító megrekedt, tehetetlen állapotból egy pillanat töredéke alatt robbantja ki a változást, a mozgást, a cselekvést, s mutatja a bajból kivezető utat, amely mind ez idáig láthatatlan volt. Ló és lovasa úgy távoznak a kísértetek és rémségek helyéről, mint a mesékben a táltos és a hős a lovat fogva tartó boszorkány házából. Az utolsó versszak képei nem hagynak kétséget afelől, hogy az útitársak végleg maguk mögött hagyták a veszélyt is és a félelmet is:
Fülemnél gyenge ág sivít,
a fűben semmi nyom,
s a hajnal hűvös cseppje fut
mezítlen arcomon.
A versben másodszor említett testrész, a fül a figyelemre és éberségre utal, a hajnali harmat a kezdetre és megújulásra, az arc mezítelensége pedig a védtelenségre és a nyíltságra egyszerre, amely a félelem nélküli belső szabadság jelképe lesz. A „fűben semmi nyom” mondat jelzi, hogy az útitársak nyomtalanul tűntek el: olyan helyre távoztak, ahová nem vezet nyom. Utalhat ez a verssor a táltos repülésére, illetve arra is, hogy – az előző vers Ábrisához hasonlóan – ez a ló sem fizikai értelemben létezik. A lóval való elrepülés a mélymagba való visszahúzódást is jelentheti, ahol a szorongattatásokból menekülő én teljes védettséget talál.11
A fiatalkori versekben tehát végső menedéket jelent a ló: sérthetetlen erőket a lélek legmélyebb pontján, amelyekhez nem férhet hozzá a külvilág kisajátító s végső soron pusztító szándéka. A tehetetlen és veszélyeztetett bezártság állapotából mindkét versben a ló vezeti ki a beszélőt, neki köszönhetően nyílik meg a horizont: a lélek eredendő tágassága és szabadsága, illetve a kezdet és az újjászületés, amelyet az ugyancsak mindkét versben megjelenő hajnal, s a hajnali lovaglás képe jelez.
Az ötvenes években, a Szárazvillám kötet keletkezésének idején a ló a költői mesterséggel kapcsolatos, ars poetikus versekben tűnik fel, így mitologikus jelentései közül elsősorban a költői ihletet és alkotóerőt jelképező Pegazus kerül előtérbe. Az említett kötetet záró két versben (A képekről, Viadal) a ló a költői kép jelölője lesz, a lovaglás pedig a képek költői megformálását jelenti.
Hogy szerettem a képeket!
Istenem, mennyire szerettem,
ha ott fújtattak körülöttem,
horkoltak, ideges lovak –
Befogtam őket s rajta csak!
Hogy dobtam közibük a gyeplőt,
s ha az egész már szinte feldőlt,
akkor kaptam utána gyorsan,
feszítettem és visszafogtam,
feszítettem és visszafogtam,
a vágta és a fékezés
két gyönyörével két karomban.
– olvashatjuk A képekről című versben, a Viadal felütése pedig arra utal – ahogy ez a bevezetésben már említésre került –, hogy a költői kép jelölőjeként szereplő ló a földit, a maradandót és stabilt jelenti. A kép alábbi meghatározása az objektív líra kulcsfogalmát, a – fizikai értelemben létező, megfogható – tárgyat is felidézi:
A két marokkal körbefoghatót,
Az állandót – a képeket szerettem;
Az elevent és mégsem elmulót,
A rezdülőt és mégis rendületlent.
Lábak, lovak, pompásan mozdulók,
Szüntelen dobogtak életemben,
S velük próbáltam minden kaptatót
A páncél-fényű, éji félelemben.
Ahogyan a Lovamhoz című versben, a ló itt is a félelemmel szembeszegülő belső erőre utal, ez az erő azonban a költői képpel, a tárggyal és a költői mesterséggel azonosítódik itt, jelentése tehát behatároltabb, mint a korai költészetben.
A két vers kompozíciója kétosztatú, ellentétre épül, amelynek két pólusát egy-egy versszak ábrázolja. Az ellentétes pólusok időben egymás után következő két létállapotot jeleznek. A versek második versszakaiban a képekhez, a költői mesterséghez való viszony radikálisan átalakul. A képekről című vers gyönyörrel vágtázó lírai énje így beszél erről a változásról:
Ma hátat forditok nekik.
Rugdalom a tér köveit.
S csak izmom rezdül meg a zajra,
mikor egy-egy mögém kerül,
s inas fejét vállamra hajtja.
A ló néma, semmit sem követelő, hűséges jelenléte a lírai énnel való, beszéd nélküli együttlét és egység szavakon túli dimenzióját hozza létre, amely az első versszakban ábrázolt vágtázó szenvedély megszűnése ellenére is vigasztaló. A ló és lovasa közti testi érintkezés meghittséget sugároz. Ugyanez a néma, hűséges és meghitt együttlét figyelhető meg az Őszinteség című versben, amely nemcsak a Napló ciklusnak, hanem a Kettős világban kötetnek is záró darabja:
Émelyedem, magam kibontván.
Be jó is annak, aki spontán.
Mentem volna szódáskocsisnak,
ki a nagy, szőke lovakat
csak mossa, mossa hallgatag.
Míg A képekről és az Őszinteség – a vallomásos költői beszéd elutasításával – a költői út tárgyias irányváltásának igényét fogalmazza meg, addig a Viadal című vers a változás okaként a félelemmel való harc feladását nevezi meg. A megformáltból a formátlanba, s rendezettből a kaotikusba való átmenet magával a pusztulással, a megsemmisüléssel lesz egyenértékű:
De hogyha bensőbb lesz a félelem,
S a küszködőre önnön vége támad,
És sárkányt győzve sem győz férgeken:
A két marokra markolt kopjaszálat
Félrehajítja akkor hirtelen,
Vértjét lazítja, szíjai levásnak,
S odakinálja testét meztelen
A poshatag, formátlan pusztulásnak.
Látható, hogy bár mindhárom szöveg ars poetikus karakterű, a Viadal zárlata túlmutat ezen. Mivel a versaz 1957-ben megjelent Szárazvillám kötet záró darabja, a „bensőbbé” váló félelem hátterében a történelmi és a magánéleti válság – a költői elhallgatás az ötvenes években, az 1956-os forradalom bukása, illetve Nemes Nagy Ágnes és férje, Lengyel Balázs 1957-es válása – egyaránt ott lehet.
A lóhoz kötődő jelentések szintézisét adja a tíz évvel később, az 1967-esNapforduló kötetben megjelent háromrészes költemény, A lovak és az angyalok.12 A címben megjelenő mindkét lény kapcsolatba hozható a költői mesterséggel: Nemes Nagy Ágnes egy időskori esszéjében az angyal a költői tehetség és ihlet jelképeként szerepel.13 Az angyal és a ló ilyen módon utalhatnak a költészet gyakorlásának égi és földi dimenziójára, illetve arra a Carl Gustav Jung által megfogalmazott felismerésre, amely szerint a mély-én mint az emberi psziché legmélyebb pontja s önazonosságának forrása egyben a transzcendens valósággal, az Istennel való találkozás és egység tapasztalatának a színtere is.14 Az angyal (mint ihlet) lehet az az erő, ami váratlanul, kiszámíthatatlanul és kegyelemszerűen érkezik (szimbolikusan kintről és fentről), majd éppolyan váratlanul el is tűnik.15 Ezzel szemben a ló a költészet földi, „két marokkal körbefogható” dimenzióját képviseli: azt, amire biztosan számítani lehet. Ez lehet az ember már említett legbensőbb lényege, mélymagja (a bentről és a lentről érkező), amely, ha sikerül kapcsolatba lépni vele, az én leghathatósabb segítője lesz, mint a népmesei táltos. De a ló mint költői kép jelentésből kiindulva utalhat az állat a költészet anyagára is, magára a nyelvre, a szóra illetve a képre, amely szintén adott, stabilan ott lévő. A költészet műveléséhez szükség van mindkét dimenzióra, az égire és a földire is, az ihletre és a megmunkálandó nyelvre is, az angyalra és a lóra is. A kettő pedig valójában elválaszthatatlan egymástól, erre utal a vers címén kívül a záró szakasza, ahol ezek a lények együvé kerülnek.
A ló először a vers harmadik, Út című egységében tűnik fel. A megelőző két egység (Jönnek; Mennek) angyalok látogatásáról számol be: az első az érkezésük örömteli, a második pedig a távozásuk fájdalmas mivoltáról. Az Út című szakaszban ábrázolt lovas utazást tehát egy trauma indítja el: az, hogy a lírai ént végül az összes angyal elhagyta, hiába marasztalta őket, hiába kapaszkodott beléjük.
Patkolj nekem lovat, kovács,
hadd vigyen egyszer már haza.
Jó ez a szódás paripa.
– olvashatjuk az ezt követő versegység elején. Ez a hazafelé vezető út alvilági vidéken át visz. Az egyre színtelenebb és elmosódottabb tájban egyedül a ló eleven:
és aztán minden színtelen.
És nem lát minket senkisem.
A ló dobog csak, tompa dobja,
mintha egy szív ver, távolodva.
Az elhagyatottság traumájából induló út azonban végül mégsem a halálba vezet, hanem egy más minőségű, teljesebb életbe. Az új élet kapuja egy beavatásra emlékeztető mozdulat: a ló nyakának átölelése, amely utalhat a lírai én önmagával megtalált egységére, de az anyag, a föld, az élet szeretetére, a mellette való döntésre is:
És lassan úsztatunk tovább,
valami víz, valami fák,
valami lombos némaság,
talán valami suhogó,
lomb-kupolák alatt futó,
talán folyó a rengetegben –
nem tudom – minden nevetlen –
lehajlok. Ne érjen az ág.
Átölelem a ló nyakát.
A hazaérkezés, a záró szakasz állókép-víziója már az angyalok és a lovak jelenlétével teljes. A mozdulatlanság magába foglalja a mozgást, a lábak és a szárnyak pedig itt már a teljes életutat hordozzák:
Mert végül semmisem marad,
csak az angyalok s a lovak.
Csak állnak lent az udvaron,
az angyalok meg a szobámban;
csellengenek néha szinte százan –
egy lény mit is tesz önmagában?
[…]
Csak állnak és nincs semmi más,
csak látvány és csak látomás,
csak láb, csak szárny – az út, az ég,
bennük lakik a messzeség –
oly távol vannak, oly közel.
Talán ők már nem hagynak el.
A költemény záró egysége a lovakat lent, az udvaron, az angyalokat pedig fent, a szobában mutatja mint látványt és látomást, illetve mint utat és eget. 16 Ebben a versben a lómotívum összes korábbi jelentése integrálódik, ezen kívül pedig megváltozik a ló helye, helyzete a lírai énnel való viszonyában. A korábbi versek mind a lovas mellett ábrázolták az állatot, a köztük lévő – egyre hangsúlyosabb – testi kontaktus, érintkezés és ölelés pedig az egymással való összeforrottság jelentését hozta létre, anélkül azonban, hogy ebben az egységben bármilyen kényszerűség érezhető lett volna. A lovak és az angyalok a szoba és a ház terében ábrázolják a közvetítő lényeket, köztük a lovat is, ami pedig arra utal, hogy az állat a belső tér lakója lett – a „belső táltos” figurája azonban, ami a korai költészetben még csak felismerés és metafora, itt már eleven tapasztalat és konkrét tény. A lírai én integrálta magába segítőit, amelyeket – habár soha nem birtokolhat – így már soha többé nem is veszíthet el.
Jegyzetek
1 A verseket a következő kiadásból idézem: Nemes Nagy Ágnes, Összegyűjtött versek, s. a. r., szerk., jegyz., utószó Ferencz Győző, Jelenkor, 2016.
2 Szimbólumtár, szerk. Pál József, Újvári Edit, Balassi, 2005, 322.
3 Ezt példázza A hegyi ló című, hatvanas években született rövid vers, amelyben a fényt hordozó ló képi értelemben a fény forrásával, illetve magával a fényt hozó év- és napszakkal azonosítódik: „Az orgonák, a labdarózsák. / A pázsiton egy hegyiló. / Bozontos sörény-sugarakkal / fénylik, mint egy májusi reggel. / S mint egy korán hajnalodó / májusi éjjel: / reámtekint a hegyi-ló / fehér-pillás, sötét szemével.” Nemes Nagy, Összegyűjtött… i. m., 402.
4 Jankovics Marcell, A ló a magyar mitikus hagyományban 2., http://www.irodalmilap.net/?q=cikk/lo-magyar-mitikus-hagyomanyban-22-0. Letöltés dátuma: 2019. június 11.
5 Propp, Vlagyimir, A varázsmese történeti gyökerei, L’Harmattan, 2005, 162.
6 Boldizsár Ildikó, Meseterápia. Mesék a gyógyításban és a mindennapokban, Magvető, 2010,157.
7 Vö. Jung, Carl Gustav, Aion. Adalékok a mély-én jelképiségéhez, Akadémiai, 1993.
8 Vö. Uő, A szellem jelensége a mesében = Az archetípusok és a kollektív tudattalan. C. G. Jung összegyűjtött munkái, 9/1., Scolar, 2011, 212–224.
9 Boldizsár, Meseterápia i. m., 157.
10 A csigalépcsőn való lefelé haladás ugyanezt a jelentést hordozza Nemes Nagy Ágnes Szobrok című versében. A vers ezt a mélyre szállást és belső születést egy olyan életveszélyes zuhanásként jeleníti meg, amely az emberlétből a tárgylétbe vezet át.
11 Vö. Franz, Marie-Louise von, Árnyék és gonosz a mesében, Európa, 1998, 299.
12 A költemény címadó verse is lesz Nemes Nagy Ágnes 1969-ben megjelenő, első gyűjteményes kötetének.
13 Nemes Nagy Ágnes, Filozófia és jómodor = Az élők mértana. Prózai írások, I, szerk. Honti Mária, Osiris, 2004, 660.
14 Vö. Jung, Carl Gustav, Aion i. m., 41–68.; 145–183.
15 Erről a tapasztalatról beszél a hatvanas évek első felében keletkezett Angyal című vers: „Én láttam angyalt. Az se jó. / Futott, nem értem el. / Olyan mindenki angyala, / amilyet érdemel.” Nemes Nagy, Összegyűjtött… i. m., 397.
16 Időskori esszéjében Nemes Nagy Ágnes erre a verszárlatra reflektál: „Suhogó és bizonytalan dolgok között élek, az angyalok valóban itt csellengenek a szobámban, hinnem kell bennük, mert ők, csakis ők tesznek költővé. S ez egyszerre öröm és szomorúság. Öröm, mert kiválasztottság és vigasz – szomorúság, mert kiszolgáltatottság. Olyasmire tettem az életemet, ami nincs hatalmamban; ő tart hatalmában engem.” Nemes Nagy, Filozófia… i. m., 660.
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
