Buda Ferenc: Ha csak estig

Kölcsey lecserélhetetlen Himnusza óta nem egy költőnkről elmondható, hogy új nemzeti énekkel gazdagította kultúránkat. (Az összeszámolást halasszuk máskorra. A „himnusz” mint a nemzet éneke vagy imája nem föltétlenül himnusz verstani műfajában is: óda, rapszódia, zsoltár, induló, episztola, feddő ének és más is lehet.) A Buda Ferenc előtti nemzedékből csak néhány példát mondok a 20. századból. Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus; Radnóti Miklós Nem tudhatom; József Attila: Hazám, Illyés Gyula: Haza, a magasban; Tornai József: A nemzet szelleme. A 21. század költőitől korai lenne még ilyen szempontból mértéket keresni. Buda Ferenc nevét mégsem elhamarkodottan említem azok között, akik nemzeti himnuszainkhoz méltón fohászkodtak hazánkért, a magyarokért. Írt ő már a múlt században is efféle éneket: a Himnusz haza az Alföld síkságát tanítja szeretni töredelmével , amiért pár éve a Dunántúlra költözött. A Gyepűvidék ben is megidézi a Kárpát-medencei közös haza búját-baját, szépségét és rútságát, utóbbit főként a föld kiárusításában. (Lám, régi szóval ez a feddő ének.) Közös a múlt, az egymás sarkára hágó népek, néptöredékek, ide lehorgonyzott vándorlók, hódítók és meghódoltak sorsa. Közös a jóakarat mindazokban, akik békességben szeretnének együtt élni más nemzethez tartozókkal is, ha már a történelem így megosztotta nyelvi, érzelmi egységünket, népzenénket, örömeinket és fájdalmainkat.

A költő új verseinek kötete két kiemelkedő versével, a Gyepűvidék kel és az Ingajárattal mintha a Himnusz haza és a Tanya-hazám észjárását és szívhangjait folytatná. Megmutatja, hogy a honi lírában elért érzelmi, művészi maximumhoz is hozzá tud tenni az, aki nemcsak évekkel, évtizedekkel, hanem új impulzusokkal, történelmi tapasztalatokkal, a tájért, a családért és a kultúráért rajongani tudott, és Közép-Európa más népeinél, Ázsia távoli vidékein is barátokat, művésztársakat, rokon lelkületet talált, műfordítóként is.

Ha minden részletében ízlelgetjük Buda Ferenc költeményeit, kitetszik, hogy a költő az idő folyamát ezer év magasából nézi. Történelmi és szociográfiai pontosságú költemények ezek a személyes vallomások. Személyesség és tárgyiasság erősíti egymást a haza-versekben. Otthonosságot ad a hajdúsági szülőföld és az Alföldet más jellegű vidékekkel folytató haza, a fiatal tanítóként közelről megismert tanyavilág, a család bővülésével kényszerűen változó családi otthon és a megalakulása óta állandósult kecskeméti munkahely. Ezt a jól temperált érzést alapozta meg a kétkezi munkás elődökre visszavezethető eredet költői tudatosítása és az Alföld „géniuszát” (Hamvas Béla szava) évezredes mélységében ismerő értelmiségi hivatástudata. Innen látja gyepűkön, határokon át is az egész lelki haza egyéb tájait is, ahogy József Attila a sivár külső Ferencvárosban szemlélődve mondta ki az egész, vigasztalannak érzett országos helyzetre utalva: „oh lélek: Ez a hazám”. Ha már ezt említettem, nem hallgathatok az Alföldet beszövő vasútról sem, amely József Attilánál a külvárosi táj fő ismérve; Buda inkább a vele együtt ingázó, fapadoson zötyögő népet mutatja sorstársaként. A népismeret egyik legmegbízhatóbb forrása a korán kelő, olykor megeredő szavú munkásemberek mindennapos közelsége a kupékban. Fontos, mint a régi és mai kultúra munkásainak ismerete, költőké, íróké, festőké, fotósoké. Az utóbbiakból két nevet említek: Bahget Iszkan­derét s a táj- és szociofotóban szintén remeklő film­rendezőét, Kósa Ferencét.

Haza, közösség, család, költő- és művész-elődök, az ezeréves nemzeti múlt iránti érzékenység, a jövendőért való aggodalom és felelősségérzés, a személyes lét gyorsuló ideje az öregedésben, a nem egy helyütt említett „téridő” mindennapi és bölcseleti nézetből együttesen alkotja a történelemben élő ember önismeretét. Haza-, nép- és nemzetfelfogása soha nem pusztán szólamos általánosság, hanem tárgyszerű, fogható és sokoldalúan érzékelhető realitás. Nem párosul elfogultsággal, kirekesztősdivel. Egy miniatűrjében, A Város című, tizenkét haikuból összeállított ciklusában így kesereg a nagyvárosi sokaság beszűkült lehetőségein: „Tömeg vagy magány? / Ettől s attól egyaránt / torzul a lélek”. Ez pedig világjelenség.

Nemzet szavunk nem csupán a genetikát, hanem a „nemzés” szerelemre utaló etimológiáját is magában foglalja. A szószármazás érzése és tudatosítása a költő nyelvezetének másutt is fontos jellemzése, mint a német szavakat ironikusan ejtő Aranynál. Buda idegen szavai, főként az oroszok és az újabban terjedő angolok, természetesen simulnak történelmi témáihoz, a közös, sokszor keserű nemzeti tapasztalatokhoz. Himnikus, de szeretetteljesen kritikus haza-verseiben újraértelmezi azt, ami a meghaladott, de nem megtagadott múltban még főként a nemesi (jó, ha reformnemesi) öntudatot fejezte ki. Ezt a származástudatot vetette el egy hamis proletáröntudat a maga szűkös, idegenből ide hurcolt kereteiben a „tömegek” se hús, se hal elnevezésére váltva. Buda következetes demokrata: nemzeti értékeinkből az alkotó kéz, értelem és képzelet munkájának híve, de a genetikát, a fennmaradást is számon tartó erkölcsi tartás vigyázója is. Illyéssel mondva: a sokszínű magyarság önvédelemre kész patriótája. Az említett haiku-sorozatban (A Város) megnevezi a kiüresedett tömeglét alantas velejáróját, a környezetrombolást, amelyet az új nemzedékért is vállalt természetvédelem talán mérsékelni képes. Figyeljük meg a két, egymással szomszédos haiku közt az érzelmi váltást: féltő harag és az unokák iránti bizakodás áll szemben: „Lakosság? Nemzet? / Fogyaszt, ürít, szemetel / létét betölti.” S az ellenpont: „Imitt-amott egy / kicsi gyermek nyiladoz. / Remény virága?”

A reménykedés Buda minden kötetében kedves és élénk színekkel jelen van, ha kérdőjelekkel, csüggedtséggel vegyesen is. Gyerekek, füvek, fák, virágok hordozzák. A terjedelmükben is nagyobb horderejű verskompozíciók és a lényegre tömörített miniatűrök nagy része nemcsak kompozíciós és verstani remeklés, hanem – Nagy Lászlóra, Illyésre, Csoórira is hajazó − erkölcsi kiállás. Önéletrajzi motívumokkal is hitelesített példázat. Buda Ferenc igényszintje önmagával szemben igen magas; gyönge verset nem hoz forgalomba, zseniálisat ellenben többet is. Kiemelnék a Buda-versekből néhány formai bravúrt. A haiku műforma japán eredetije dísztelen, rímtelen; főként a kötöttség matematikája és a gondolat logikája, a fönt és lent szembeállítása határozza meg. Európa költői, így a magyarok is, olykor nem állhatják meg a rímek és a görög verslábak alkalmazását. (Kosztolányi még a japán formájú kis vers rímelésétől sem tartóztatta meg magát, Kovács András Ferenc egy-egy hexameter-sort tördelt haiku-formába.) Buda Ferencnél a haikuk harmadik sorában gyakran megjelenik a zenei „poénként” hangzó adoniszi mérték, például: gépkocsicsorda; torzul a lélek; mond miatyánkot; megzavarodnám. Ez a tá-ti-ti tá-tá a homéroszi hexameter végén és a szapphói strófa negyedik sorában lett háromezer éve a költői technika egyik legősibb figurája. Buda a versformák és a nyelv meglepő találatainak mestere. Nemcsak a hozzá igen közel álló Csokonaihoz, József Attilához, Nagy Lászlóhoz és Csanádi Imréhez, hanem a tartalmilag eltérőbb Babitshoz, Weöreshez is fogható. Nemcsak a szegényekhez tartozásának spirituális kisugárzásáért, hanem a vers képzettársainak elrendezéséért is, József Attila külvárosi verseinek érzelmi szerkezetéért is. Csokonai emlékére írt versét meg kell neveznem: Álmom Csokonaival. Izsó mester (különben nagy szobrász) nem kap dicséretet, amiért „kizsinórozott”, elegáns lantosnak ábrázolta debreceni szobrán a nagy költőt, mintha Babitscsal értene egyet Németh Lászlóval szemben: „márpedig a magyar költészet nemesi költészet”. Nem, Csokonai kisiparos-ivadék volt, és igazi szegénylegény-poéta. Ha alkalmazkodott Festetics és más nagyurak regulájához, az éhhaláltól fenyegetett költő az életéért küzdött, mint a robotoló cseléd. Példája csak külsőségekben igazolja Babitsot, Németh László benne a „mély” magyart látja meg, aki nemcsak nemesi volt, hanem citoyen-polgár is műveiben.

A lélek halhatatlansága mellett is megálló Buda-költészet gondoltai tartalma is gyarapodott. Elmés fordulatai, Nemes Nagy Ágnessel mondva, az intellektualitás hangulatát is fölkeltik. Istenes versei a hiányt fájlaló kétely és az életért kifejezett hála kettősségével fognak meg (Ha lenne, ha nem lenne). A létezés szeretete nem csupán személyes ügye, hanem egyetemes viszonyulás. Nyomatékosan foglalja össze a nemzedékről nemzedékre örökül hagyott pozitív létezésélményt a kötet záró sorában: „és nincs halál és nincs halál” (Végszó). Számvetésszerű verseiben hangoztatja, hogy lelkifurdalása nem a versek világnézeti szilárdságának megingásaiból fakad, hanem a mulasztásaiból. Nem tudhatjuk, mi maradt el az eddigi életműből, de könyvei, a hiányérzetet címével is éreztető Mi híja méggel együtt kerek egészet éreztetnek velem. A teljességből nem hiányzik a pátriárkák módjára világló bölcsesség, a kötetben uralkodó, klasszikus arányérzék. Humorérzékéről sem hallgathatok. Számos metaforáját mintha a komikus múzsa súgná neki, és politikai sugallatú verseiben is a szatirikus jelleg uralkodik. Csokonai mellett Petőfi, Arany szatírái jutnak eszembe (pl.Okatootáia; Eldorádó). Szatirikus politikai verse, A főcsapos a nemzet érdekét a nemzeti sérelmek fölé helyezve, majdnem barátságos hangot üt meg a nemrég hazánkba látogatott Vlagyimir Putyinról. Szemernyi túlzással sem él a világgazdasági érdekünk kedvéért, sem az ötven évig tartó, ’56-ban otrombán megismételt „felszabadítás” és fél évszázados rabság megszépítésére. Történelmi ihletője, 1956 forradalma és az őt személyében is büntető megtorlás érthető düheit is elegáns iróniával vagy malíciával kezeli. Megbocsátani azoknak nem tud, akik az óriási mezei poloska formájú lánctalpasokban „hazajöttek” úrhatnám­kodni, azaz szolgaként végrehajtani az ukázokat. Vívómesteri szúrásainak eleganciája a kétfedelű humorban gazdag Kányá­di­ra emlékeztet. A szorult helyzet hozta így: Kányádi­nak a kondukátori terror elleni dac, Buda Ferencnek az ötvenhat utáni börtönév s a sokáig tartó megfigyeltetéssel szembeni lelkierő. (Holnap, 2019)

Köszöntjük régi kedves szerzőnket, az idén 80 éves Alföldy Jenőt.